Visszajáró holtaktól rettegtek a magyarok

A Disney-mesék gonosz boszorkányaitól Lugosi Béla Drakula grófján át a The Walking Dead élőhalottjaiig a világ néphiedelmeiből átemelt gonosz lények a modern popkultúrában is fontos szerepet játszanak. Hiába vagyunk teljesen racionálisak, hiszünk a tudományban, egy-egy jól sikerült horrorfilm közben csak elfog minket a szorongás, amikor képzeletbeli teremtmények fenyegetik a főhősöket.

Szerencsére a boszorkányok, a visszatérők és a vámpírok ma már nem határozzák meg mindennapjainkat, „elevenen” tartásuk egyetlen célt szolgál: a szórakoztatást – legyen szó borzongatásról, nevettetésről vagy bármi másról. Évszázadokkal ezelőtt azonban egészen más volt a helyzet, a sötétség ott lakott hús-vér valójában a szomszédban, a bosszúszomjas halottak kikeltek a sírjukból, a gonosztól való rettegés pedig a mindennapi élet része volt, egész közösségeket mérgezett meg, sőt, olykor emberéleteket is követelt.

Hogyan képzelték el eleink az őket körülvevő gonoszt jóval a horrorregények és a hollywoodi filmek kora előtt? Erről kérdeztük különböző szakterületek kutatóit.

Árulkodó sírok

2019 elején bejárta a hazai sajtót a hír: Árpád-kori (10–13. századi) boszorkány – vagy legalábbis valamilyen ártó személy – csontjaira bukkantak Hajdúböszörményen, a korabeliek a holttestet hasra fektetve, összekötözve temették el, így akadályozva meg, hogy a sírból kikelve veszélyeztesse az élőket. Az antropológiai vizsgálat utóbb felfedte, a maradványok egy nagyjából 25 éves korában elhunyt férfitól származnak.

Dr. Bálint Marianna régész, a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum munkatársa szerint a korszakban a hasonló nyughelyek nem számítottak ritkaságnak, az évek során több, nagy kiterjedésű Árpád-kori temetőt is feltártak, amelyekben előfordult egy-két hasonló, rendellenes temetkezés.

Ezekben a holttestet hasra fektették, összekötözték, lábukhoz sarlót vagy baltát tettek, esetleg követ helyeztek rájuk óvintézkedésül, mert tartottak a holtak visszatérésétől

– mondja a 24.hu-nak a szakember, hozzátéve, hogy a tágabb régióból is ismertek hasonló sírok.

A kutató szerint régészetileg és antropológiailag általában nem lehet túl sokat meghatározni a rendellenes temetkezés által érintett személyekről, ezért nem tudni pontosan, hogy kortársaik mit gondoltak róluk. Egy biztos: valamilyen okból – talán mert jobban ismerték a gyógynövényeket, sámán szerepkörrel rendelkeztek, esetleg volt valamilyen, a csontvázon nem mutatkozó rendellenességük – kilógtak a társadalomból, ezért tartottak tőlük. Mint a hajdúböszörményi és más régészeti leletek példájából láthatjuk, a kirekesztés nemcsak nőket, hanem férfiakat is érintett.

Az is megállapítható, hogy a holttesteket jellemzően már eleve megkötözve, felfordítva, sarlóval vagy egyéb módon akadályozva hantolták el, a temetkezésekben nem észlelhetők az utólagos megbolygatás jelei, ami azt sugallja: a közösségekben viszonylagos egyetértés volt az extrém megoldások szükségességét illetően. A rendellenes nyughelyek emellett fekvésükben is kilógnak a temetőkből, gyakran a sírcsoportok legszélén, árkokból kerülnek elő.

Ezek az Árpád-kori sírok általában a kereszténység hivatalos felvétele utáni időszakra datálhatók, a pogány hiedelmek ugyanakkor sokáig fennmaradtak, ezért utólag nem egyszerű rekonstruálni a babonák eredetét. Az biztos, hogy a visszatérő holtakkal kapcsolatos félelmek a későbbi évszázadokban is kitartottak.

Már a legkorábbi törvényekben is szerepelnek

A korszakból nemcsak régészeti bizonyítékok, hanem történeti források is tanúskodnak a természetfelettitől való félelemről. „Boszorkányokról vagy legalábbis varázslókról, rontó személyekről már Szent István és Szent László törvényeiben is olvashatunk, ők a strigák, más néven maleficák vagy maleficusok” – nyilatkozza lapunknak Magyar Zoltán néprajzkutató, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársa.

Kálmán király híres törvénykönyvében már a sokszor – hibásan – idézett mondat is megjelenik: „Boszorkányok márpedig nincsenek”. A szakértő figyelmeztet: a szöveg valójában nem általánosan a boszorkányokra, hanem a nehezen behatárolható strigákra utal, az uralkodó ezek esetében tiltotta be a különböző vizsgálatokat. A törvénykönyv egy másik pontján ismét szó van rontó, varázsló emberekről, a jelek alapján a korszakban felvilágosultnak tekinthető elit próbálta rendezni a vonatkozó babonák ügyét.

Úgy tűnik, a korai Árpád-korban a boszorkányszerű személyek falubeliek, jellemzően nők voltak, ám a kutatók között is vita zajlik arról, hogy esetleg a pogány ősvallás ismerői, a későbbi értelemben vett boszorkányok, javasok vagy valaki egészen mások lehettek-e ők. Ahogy a kutató fogalmaz: korai boszorkányaink pontos természetével kapcsolatban csak a sötétben tapogatózunk.

Ami a vámpírokat illeti: a magyar néphiedelem nem ismert ilyen vérszívó lényeket, ezek legfeljebb az újkorban jelentek meg olyan vidékeken, amelyek szláv népekkel vagy románsággal határosak, esetleg vegyes összetételűek voltak. Egyetlen vámpírszerű lényünk van – amely szerepel is a Bestiarum Hungaricum című, Magyar Zoltán közreműködésével készült kiadványban –, ez a nora, de ez is jól körülhatárolható, északkelet-magyarországi, szlovákiai magyar nyelvterületen ismert lény, amelynek alakja a kora újkori elmagyarosodott rutén telepesektől származhat.

Ez a teremtmény nem annyira véres, mint a balkáni vagy hollywoodi analógiák: egyfajta éjszakai nyomódémon, amely az alvó férfiak mellére telepszik rá, és megszívja a mellbimbóikat

– emeli ki a kutató. Fontos, hogy a nora nem igazán emberi, inkább démoni lényként tűnik fel.

A boszorkányokhoz visszatérve: a kifejezés török eredetű, a szó egy vulgárisabb változata szintén él még a mai nyelvben. „Maga a szó nyomásra, a boszorkány esetében valamilyen lidércnyomásszerű hatásra képes teremtményre utal” – mondja a szakember, hozzátéve, hogy az idők során az eredetileg feltételezhetően természetfelettinek vélt lények mindinkább a közösségekben élő, hús-vér személyekké alakultak át a köztudatban.

A korai újkori, 16–18. századi boszorkányperekben már gyakori vád volt, hogy a közösségben élő boszorkány éjszaka ráült a haragosa vagy az általa kiszemelt áldozata mellére, és úgy megnyomta őt, hogy alig kapott levegőt.

A boszorkánynak hitt személynek emellett gyakran volt valamilyen különleges ismertetőjele: például összenőtt szemöldöke vagy extra ujja.

Bosszúvágy miatt küldtek embereket a máglyára

A boszorkányüldözés hagyománya a 16–17. században érte el Magyarország területét Nyugat-Európából, az ok részben a reformáció volt, amely meg akarta tisztítani a világot, és gyanakvással szemlélt szinte mindent. A kora újkori peranyagok minden korábbinál több részletet tárnak fel a vonatkozó babonákról.

A korabeli Magyarországból magyar és német dokumentumok maradtak fenn, főként Erdélyből, ugyanis hazánk mai területén a török korban nagyrészt elpusztultak az iratok

– mondja a 24.hu-nak Dr. Balogh F. András, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Germanisztikai Intézetének igazgatója. A kutató szerint a kihallgatási jegyzőkönyvekből kirajzolódik, miként vádolták meg az embereket – jellemzően nőket – boszorkányos tevékenységgel, például állatok megrontásával vagy a családi béke megzavarásával. A falusi bíróknak a korszakban nem volt halálbüntetési jogkörük, ezért az ügyeket jellemzően a városokhoz irányították át, ahol aztán kihallgatásokat tartottak, majd gyakran halálbüntetéssel, jellemzően máglyahalállal sújtották a vádlottakat.

A történeti adatok között külön érdekes forráscsoport az 1728. évi hatalmas, szegedi boszorkányper. „Egyfajta pánik és téboly által övezett hecckampányról volt szó, amelyet mintaként akkoriban más települések is átvettek. Szegeden 12 embert égettek meg, köztük a város korábbi főbíráját” – eleveníti fel Magyar Zoltán.

Balogh F. András kiemeli: a boszorkányosság témája nemcsak bírósági dokumentumokban, hanem az irodalomban is megjelent, a török háborúk korában játszódó Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus szerzője, Georg Daniel Speer például első szám első személyben írta le, hogy médiumként miként közvetítette egy boszorkány varázslatát egy szökött vőlegényhez, ezzel irányítva őt haza a menyasszonyához. Ezek a források mind azt mutatják, hogy a boszorkányokba vetett hit nagyon is eleven volt, a mindennapok részét képezte.

És hogy milyen motivációk állhattak valakinek a megvádolása mögött?

Magyar Zoltán szerint a választ alapvetően személyes konfliktusokban kell keresni, sokszor az irigység, vita, bosszúvágy, pénzügyi tartozás is elég volt, hogy a falubeliek rásüssék szomszédjukra a boszorkányság bélyegét.

A perek jellemzően a társadalom perifériáján élőket érintették, de persze akadt kivétel, és nem volt ritka az sem, hogy a tehetség vagy a szerencse keltette fel a közösség gyanakvását – ha például valakinek látványosan sok tejet adott a tehene, máris felmerülhetett, hogy sötét varázslat a siker kulcsa.

Visszatérőktől tartottak

A boszorkányperek közel 200 évnyi üldöztetést hoztak a régióba, az eljárásokat végül részben felsőbb nyomásra sikerült megszüntetni. Balogh F. András szerint ebben többek között Mária Teréziának és körének volt szerepe, a felvilágosult eszmékkel egyszerűen nem voltak összeegyeztethetők a babonákon alapuló jogi ügyek.

A félelem, gyanú viszont a perek megszűnése után is megmaradt a falvakban, a 19–20. századi folklórgyűjtések alapján a korabeliek sokszor szentül meg voltak győződve róla: a hús-vér szomszédasszony pillanatokra korlátozódva ugyan, ám bír természetfeletti erővel, rontó képességgel. „Ekkoriban főleg az állatok megrontása, a tej elvitele volt a fókuszban, aminek a hagyományos paraszti közösségekben komoly gazdasági tétje volt” – mondja Magyar Zoltán.

A falvakban a boszorkányok mellett a sírból kikelő holtaktól is tartottak, sőt, a kettő gyakran összefonódott, Magyar Zoltán szerint hagyományok tömkelege árulkodik a visszatérőkről, egészen az újabb korokig. „Készítettem egy négykötetes kézikönyvet az erdélyi magyar hiedelmekről, ebben külön vaskos fejezetet töltenek meg a visszajáró holtakról szóló történetek” – emeli ki lapunknak.

A visszatérők és a boszorkányok összefonódása főként a keleti magyar területeken jelent meg, a térségben úgy tartották, a gonosz varázslók ártó lelke holtuk után sem tud megnyugodni, mert sem a pokol, sem a mennyország nem fogadja be őket.

Hogy meggátolják a visszatérésüket, a közösség tagjai sokszor speciális temetéssel, illetve a sír utólagos megzavarásával igyekeztek akadályozni a gyanús elhunytakat.

Ebben segített a már a középkorból is dokumentált hasra fordítás, megkötözés, karóval átszúrás és sok más fortély. A holttest meggyalázása a jelek szerint nem egy-egy ember magánakciója volt, azt többé-kevésbé a falubeliek konszenzusa kísérte. Még 19–20. században is élt – elsősorban ruszin és román településeken – a hagyomány, idővel azonban a törvény hullagyalázásként, szentségtörésként kezdte el üldözni a gyakorlatot.

Őseink világában ugyanakkor a visszajáró nem pusztán ártó, veszélyes személy lehetett. „Rengeteg olyan családról tudni, ahol egy gyanús éjszakai kopogtatás, egy elsurranó árny vagy egyéb ok miatt úgy vélték, valamely rokon lelke nem tud nyugodni. Ilyenkor imát mondtak érte, misét fizettek, kivitték a temetőbe az elhunyt kalapját, így békítve meg a lelkét” – teszi hozzá Magyar Zoltán.

Valóság és fikció keveredése

Végezetül érdemes szót ejteni a vámpírokról is, amelyek esetében – mint fentebb taglaltuk – nem beszélhetünk régi hagyományokról. Balogh F. András szerint az ilyen, mai értelemben vett vérszívók sem a középkorban, sem a kora újkorban nem léteztek a néphagyományban, a Mária Terézia és II. József idején készült, maradi nézeteket összegyűjtő forrásokban elenyésző mennyiségű adat vonatkozik rájuk. „A román folklórban fennmaradt priculici sem vérszívó, hanem gyakorlatilag vérfarkas, és ő is elég marginális lény” – emeli ki.

A mai értelemben vett vámpírokat legfőképp Bram Stoker ír regényírónak köszönhetjük, ő teremtette meg Drakula gróf alakját, Balogh F. András szerint ugyanakkor az ismert horrorkaraktert is részben valódi személy, Vlad Țepes havasalföldi fejedelem ihlette. „Uralkodóként megtámadta az erdélyi németeket, ami miatt rossz hírét keltették, ezek a Drakula-szövegek pedig még Budára, sőt, Bécsbe is eljutottak, ahol hatalmas sikert arattak” – mondja a kutató.

Új területekre elérve a félelmetes, kegyetlen, karóba húzató uralkodó képe elvált a valós történelmi személytől.

Drakula neve önállósodott, a gonoszság szimbólumává vált, a 19. században pedig Stoker véletlen közvetítésével a vérszívással, a halál utáni cselekvéssel fonódott össze.

„Irodalmi vámpírtörténetek korábban is léteztek, Stoker azonban több szempontból is jókor volt jó helyen. Drakula című könyvének első kiadása 1897-ben jelent meg, nagyjából akkor, amikor a mozgóképgyártás is felbukkant Európában. Bár a regény első kiadásakor nem váltott ki különösebb visszhangot, sőt, egyenesen avíttnak, visszafele mutató gótikus alkotásnak tekintették, a későbbi, akkoriban igen rémisztőnek számító hollywoodi feldolgozások mégis népszerűvé tették Drakula karakterét” – meséli a 24.hu-nak Dr. Nagy Levente, az ELTE BTK Romanisztikai Intézetének oktatója.

Drakula, a zsarnok

A szakértő szerint a sikernek ideológiai okai is voltak, mivel Stokernek számos olyan motívumot sikerült megragadnia, amelyek a 20. században akut problémává váltak.

Ilyen többek között a diktátor, a zsarnok alakja, aki a vámpír Drakulához hasonlóan mindenkit tökéletesen manipulál, gyakorlatilag hipnotizál, és próbál a saját céljaira felhasználni.

A vámpír emberekre gyakorolt delejes hatását, valamint az általa terjesztett kórt elsőként a Budapestről 1919-ben Bécsbe emigrált magyar filozófus, Kolnai Aurél értelmezte a nácizmus terjedésének metaforájaként. Kolnai nem sokkal Adolf Hitler hatalomra jutása után, 1934 júniusában Bécsben két tanulmányt tette közzé (Heidegger és a nemzetszocializmus, Marxisták és liberálisok a nemzetszocializmusban). A publikációkban a híres német filozófusnak, Martin Heideggernek a náci Németország és Hitler melletti elköteleződését bírálta, nem véletlenül írta alá Abraham van Helsing álnéven – ez utóbbi ugyanis Stoker regényének azóta szintén híressé vált vámpírvadászának a neve.

A regényben Van Helsing professzor budapesti barátjával, Arminius professzorral konzultálva kerül azon tudás birtokába, melynek segítségével képes lesz legyőzni Drakulát. Arminiust sokan az orientalista Vámbéry Árminnal azonosítják, akivel Stoker személyesen is találkozott Londonban.

Kolnai tehát nem véletlenül vette fel a vámpírvadász nevét: ahogy Van Helsing szembeszáll Drakulával, úgy harcol ő is a vámpírizmusnak metaforikusan megfeleltethető nácizmussal, valamint annak egyik fő ideológusával, Martin Heideggerrel. Kolnait talán még az is segítette az álnévválasztásban, hogy Van Helsing barátjának Arminius-Vámbéry Árminnak a fiával, Vámbéry Rusztemmel nagyon jó baráti kapcsolatban állt.

Negatív Krisztus

A Drakula későbbi sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy a Stoker-féle vámpír valójában felfogható negatív Krisztusként is. „Krisztus feláldozza magát, a saját vérét adja azokért, akik hisznek benne, a keresztények máig az ő valódi vagy szimbolikus vérét veszik magukhoz az eucharisztia során. Krisztus a totális önzetlenség megtestesítője, ehhez képest Drakula mások vérét szívja az életben maradásért” – mondja Nagy Levente.

Hozzáteszi: ez jól rímelt a 20. században egyre inkább individualistává váló társadalom folyamataira, és még inkább az önző diktátorokra, akik azt várják el a híveiktől, hogy feláldozzák magukat értük.

A másik fontos szempont a szexualitás kérdése, amely a 20. században a korábbi évszázadokhoz képest sokkal inkább előtérbe került, és a Stoker-féle vámpír esetében is hangsúlyossá vált. Maga a vérszívás aktusa – ahogy Drakula a nők nyakába mélyeszti a fogait – a pszichoanalitikusok számára valóságos kincsesbánya, felfogható a szexuális aktus egyfajta formájaként.

Végezetül Stoker regényének népszerűségében a bevándorlóktól való félelemnek is jutott szerep: a történet elején Drakula azzal a céllal utazik Londonba, hogy beépüljön az ottani társadalomba, megtanuljon angolul, és minél többeket megfertőzzön. „A Keletről érkező, látszólag erős és megrendíthetetlen birodalmat veszélyeztető figurában könnyen fel lehetett ismerni a migránst” – állapítja meg a szakértő.

Érdekesség, hogy Stoker Drakulája és Vlad Țepes között a közvélekedéssel ellentétben meglehetősen kevés a valódi kötelék. Ugyan a 15. századi havasalföldi vajda használta a Dragulát – amely szász közvetítéssel alakult Draculává – kvázi családi névként, magát a történelmi figurát viszont Stoker nem ismerte, pusztán a neve keltette fel a figyelmét.

„A vámpír Drakula gróf a történelmi Dragulával ellentétben még csak nem is havasalföldi, hanem székely, és a románok is csak a 19. században kezdték el felfedezni azokat a korábbi, 15–16. századi történeteket, amelyek Vlad Țepesről szólnak. Számos forrásban a vajda ugyan kegyetlenként jelenik meg, de azt is kiemelik a 15–16. századi szövegek, hogy igazságos volt, és rendet tartott országában. Így vélekedett róla Antonio Bonfini is” – emeli ki a kutató.

Kapcsolódó

Csecsszopó démon volt a magyar vámpír

Magányos férfiakra rárontó vadleány, kutyává változó prikulics, csecset szívó nora, lidércek és váltott gyerek – magyar hiedelemlényeket gyűjtött össze a Bestiarium Hungaricum.