Harminc film, ami nem is létezne a harmincéves Ponyvaregény nélkül

Leszámolás Denverben (1995)

Úgy sejtjük, Gary Fleder neve keveset mond olvasóinknak, pedig a kétezres évek elején pszichothrillerekben utazott, elég csak Michael Douglas Ne szólj szám! című filmjére gondolnunk. Fleder az 1995-ös Leszámolás Denverbennel indította nagyjátékfilmes pályáját, amibe váratlanul sok sztár leszerződött: Andy García, Christopher Lloyd, Treat Williams, Steve Buscemi – hogy csak a legismertebbeket említsük. A film két dologról maradt emlékezetes: egyfelől brutálisan nagy bukta lett, mindössze félmillió dollárt kapart össze a pénztáraknál úgy, hogy közben nyolcmilliót eltapsoltak rá; másfelől a legnagyobb Ponyvaregény-klónként emlegetik. Hogy mi miatt? García bérgyilkoskaraktere leteszi a lantot, és haldoklókról kezd videóüzeneteket gyártani, de még egy utolsó munkára visszahívják. A menekülős, több szálon futó cselekmény, na meg a párbeszédek miatt a tarantinós jelzőt méltán aggatták rá már megjelenésekor is.

Szóljatok a köpcösnek! (1995)

Ez a gengsztervígjáték is Elmore Leonard regényéből készült (akitől Tarantino máskülönben is gyakran merített ihletet), mint a Jackie Brown. Eredetileg majdnem Tarantino rendezte a Szóljatok a köpcösnek!-et is, végül Barry Sonnenfeldhez került a projekt. Csakhogy a rendezőnek kisebb volt a meggyőző ereje, mint Tarantinónak, így utóbbi vette rá Travoltát, hogy újra gengszterbőrbe bújjon. A történet szerint a színész simlis figurája hollywoodi filmet akar forgatni, bizonyos úton-módon meg is győz egy producert, hogy szálljon be a produkcióba. Csakhogy a gengszterrendező múltjából sorra bukkannak fel a rosszfiúk, hogy a film véletlenül se készüljön el.

A Szóljatok a köpcösnek! kétségtelenül profitált a Ponyvaregény egy évvel korábbi sikeréből, Travolta karaktere legalább annyira piti és kisstílű, mint Vincent Vega, a csábító nőalakot pedig Uma Thurman helyett itt Rene Russo testesíti meg. Az emlékezetes párbeszédek és még inkább Travolta jól megírt főszerepe miatt már 1995-ben azt pedzegették, Tarantino keze az átlagosnál messzebbre nyúlt, Sonnenfeld pedig marionettbábuként engedelmeskedett kollégájának – de ez a rosszindulatú pletyka talán túlzás.

Space Jam – Zűr az űrben (1996)

Ebben az esetben kissé túlzás, hogy a Ponyvaregény nélkül nem létezne a Space Jam, mert Michael Jordan és Tapsi Hapsi az a két különleges lény, aki nélkül nem létezne (a közös munkából aztán mindketten profitáltak). Ám az a rövidke jelenet, amelyben Rissz-Rossz Sam és Elmer Fudd a Misirlou-futamra, Vincentnek és Julesnak öltözve lövik ki az egyik MamlaSztár fogsorát a mindent eldöntő kosárlabdameccs közben, pontosan mutatja, hogy a kilencvenes évek közepére a Ponyvaregény mennyire közismert volt. Már egy Bolondos dallamok-rajzfilmben is nyugodt szívvel lehetett rá hivatkozni, bár kétségtelen, hogy a ponyvaregényes poén inkább a szülőknek szólt, mint a Tapsi-rajongó gyerekeknek.

Két nap a völgyben (1996)

A Ponyvaregény bámulatos sikere után a hollywoodi bérrendezők szívesen kezdtek párhuzamos szálakon futó cselekményeket felskiccelni a forgatókönyveikhez, erre pedig ékes bizonyíték John Herzfield filmje. A szereposztás csodálatosan B-filmes: Danny Aiello, James Spader, Jeff Daniels és a modellkarrierje közben akkoriban még színésznői szárnyait bontogató Charlize Theron (neki hivatalosan ez volt a második filmszerepe). A történetben felbukkanó két bérgyilkos, a túszejtés, az explicit leszámolások és a karakterek filmvégi, több szálról történő összeterelése kellően tarantinós húzás volt már akkoriban is, nem csoda, hogy gyenge epigonként elhasalt a pénztáraknál, és csak a videótékák polcain porosodott.

Alkonyattól pirkadatig (1996)

A filmet Robert Rodriguez, Quentin Tarantino kedvenc alkotótársa jegyzi, ám a forgatókönyv már utóbbi ötletéből készült el. Tarantino az egyik főszerepet is elvállalta, ő volt a nem túl eszes, ám szexuális fétisektől fűtött Gecko fivér, aki csúnya halált hal a történet közepén. A vámpíros akcióvígjátékon módfelett érződik a Ponyvaregény hatása, elég csak a Gecko fivérekre nézni, akik Jules és Vega kisstílű bűnözőihez hasonló figurák, a bibliai idézetek pufogtatása pedig itt is komoly hangsúlyt kap. Rodriguez még egyes kamerabeállításokkal is megidézi a nagy elődöt – például azzal, amelyen a Geckók fegyvert szegeznek az „operatőrre” –, de ő leginkább a régi, romantizált Mexikóban réved el képek és monológok terén. A legtöbb karakter ugyanakkor tökéletesen beilleszthető volna egy tetszőleges Tarantino-moziba.

Jackie Brown (1997)

Magától értetődő, hogy Tarantino második nagyjátékfilmjének sikere nélkül nem készülhetett volna el a harmadik, de most nem erre gondolunk, inkább arra, mennyire kényszerült a rendező hasonló filmet csinálni a Ponyvaregényhez, és mennyiben szakadhatott el annak a világától. Maradt a gengszterfilm mint alapműfaj és a piti bűnözők „szakmai” konfliktusainak és privát szorongásainak tablószerű bemutatása. Ám fontosabbnak tűnnek az Elmore Leonard-forrásregényből is adódó különbségek: a lazább, oldottabb forma és a szélhámoskodás mellé helyezett őszi románc nyugodt melankóliája. A Jackie Brown nem kérkedik olyan harsányan invenciózusságával, mint a megelőző Tarantino-film, biztosan ezért is okozott csalódást a bemutató környékén sokaknak. Mára viszont, ha nem is tartjuk korszakos jelentőségűnek, ugyanúgy megtalálta a maga közönségét.

Otthon, véres otthon (1997)

Martin bérgyilkos, igaz, ezt senki nem sejti a környezetében. Épp munkája volna ott, ahol a tízéves érettségi találkozója is lesz, ezért két legyet ütne egycsapásra. Egy másik bérgyilkos szegődik a nyomába, felbukkan az exe, és ezek a gondok csak a jéghegy csúcsát jelentik George Armitage fekete komédiájában. A rendező annyira rajongott Tarantinóért, hogy fölhívta telefonon, használhatná-e filmjéhez a Ponyvaregény karaktereit mintegy kiindulópontként a forgatókönyv írása során. Innen nézve még csak nem is lett annyira tarantinós a John Cusack főszereplésével készült Otthon, véres otthon, ami kifigurázza a bérgyilkosokat, halmozza a popkulturális utalásokat, a humora pedig sokszor megidézi Tarantino magnum opusát. Kétségtelenül a jobb epigonok közé tartozik.

Bosszú és igazság Új-Mexikóban (1997)

Kiefer Sutherland nagy Tarantino-rajongó. Legalábbis ezt hisszük 1997-es filmje láttán, amit ő maga rendezett. Ambíciói ellenére a főszerepet nem osztotta magára (mindössze egy mellékszerepet), de telepakolta filmjét megbízható karakterszínészekkel. Ebből pedig kétségtelenül szórakoztató párbeszédek születtek – hasonlóak ahhoz, mint amilyeneket Tarantino jegyzett a Ponyvaregényben is. A kusza történeten – félresikerült rablás, bosszúhadjárat, majd road movie-s menekülés – a vágás sem segített, valaki ugyanis művészfilmes hajlamait igyekezett beleszuszakolni a B-kategóriás akciózásba. A kilencvenes évek második felében tényleg azt az időszakot éltük, amikor mindenki Tarantinóból kívánt inspirálódni, meglehetősen kevés sikerrel.

A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (1998)

Guy Ritchie-re sokszor igaztalanul sütik rá a „brit Tarantino” jelzőt, miután pályáját két olyan kultikus gengszterfimmel kezdte, amivel a londoni alvilágba kalauzolta a nézőket, szerfelett szórakoztató módon. A hollywoodi bérmunkák után az Úriemberekkel ismét visszatért ebbe a miliőbe, ám a legnagyobb sikerét, amit A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsővel elért, nem tudta megismételni. Talán ez a legélvezetesebb Ponyvaregény-klón, ami valaha készült, Ritchie pedig csodálatosan gyúrta eggyé az amerikai popkultúra iránti tiszteletét és a brit krimik bevált receptjeit. Emlékezetes szereplők, tökéletes, pörgős párbeszédek – nagyszerű casting, ami nem mellesleg elindította az akciósztárság útján Jason Stathamet.

A jegesmedve (1998)

Til Schweiger német színész (ő az, aki a Becstelen brigantykban németként gyilkol nácikat) 1998-ban készített egy gengsztervígjátékot, amit azóta csak a „kölni Ponyvaregény”-ként emlegetnek a német filmkritikusok. Schweiger saját, Mr. Brown Entertainment nevű produkciós cége alatt hozta össze filmjét, aminek szerkesztettsége a nem-lineáris történetmesélés miatt egy az egyben Ponyvaregény, mindemellett képileg is nagyon próbál amerikai lenni. A német sztár egyébként úgy került később Tarantino látószögébe a Becstelen brigantykhoz, hogy a rendező látta A mennyország kapujában című 1997-es filmet, aminek Schweiger írta a forgatókönyvét.

Mint a kámfor (1998)

Mára közhellyé vált, hogy Steven Soderbergh igazi kaméleon, aki szinte bármilyen stílusban képes könnyű kézzel leforgatni egy filmet. Ezt nem a Mint a kámforral bizonyította először – a Kafka expresszionista krimije hasonlóan virtuóz stílusgyakorlat volt –, de a George Clooney és Jennifer Lopez főszereplésével készült gengszterfilm lett igazi siker, új lendületet adva az évtized közepén kudarcról kudarcra evickélő Soderbergh karrierjének. Producerei feltehetően azt mondták neki, forgasson valami tarantinósat. Ő is magához vett tehát egy Elmore Leonard-könyvet (Michael Keaton tökkelütött FBI-os figurája konkrétan össze is kapcsolja a történetet a Jackie Brownnal), és olyan sűrű atmoszférájú, elegáns filmet rendezett belőle, ami tovább is vezette őt következő gengszterfilmjéhez, az időkezeléssel kísérletező, álomszerű Amerikai vérbosszúhoz.

Presszó (1998)

1998-ig kellett várni rá, hogy világossá váljon, a Ponyvaregény a magyar filmeseknél is betalált. Akadt, akinél egy kicsit túlságosan is. Sas Tamásnak a rendszerváltás utáni pesti sürgés-forgást panorámázó, kordokumentumként és az akkori Katona József Színház kamera elé helyezett társulati üléseként is nézhető rendezésében feltűnik Wolf, a problémamegoldó (Szacsvay László alakításában), fejezetekre tagolódik a történet, és a befejezésben kirobbanó erőszak is nagyon hasonlít a Ponyvaregény groteszk, olykor véletlenszerű haláleseteihez. A nyílt utalások, idézetek kapcsolódnak a forgatókönyvíró Németh Gábor posztmodern prózavilágához is – de azért inkább arra gondolunk, hogy a hazai rendezők annak idején veszettül menőnek találták Tarantino filmjét, és szerettek volna valami olyasmit csinálni.

Gengszterfilm (1998)

És hogy Sas Tamás mennyire nem volt egyedül a Ponyvaregény iránti érdeklődésével, azt ugyanabban az évben Szomjas György is bizonyította. A Mucsi Zoltán és Scherer Péter párosát elsőként összehozó, kifejezetten nyomasztó bűnügyi szatíra utólag főleg azért tűnik fontosnak, mert ez a két kiváló színész Szomjas közvetítésével utat talált Jancsó Miklóshoz (a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten egy évvel ezután készült), máskülönben inkább azt bizonyítja, mennyire nincsen stílusa a magyar gensztereknek, mennyire kisszerű, pitiáner és szomorú hazai környezetbe helyezve az a típusú „gengszterromantika”, amelyet persze Tarantino is idézőjelek közé illesztett és lelkesen parodizált. Ám hiába éri a halál a vécén Vincent Vegát, előtte még ő is vagánynak tűnik. A Bene László és Donászi Aladár valós rablássorozatát újrajátszó Mucsi és Scherer viszont semmiképp.

A lé meg a Lola (1997)

Hol van a szabad akarat helye Vincent Vega és Jules Winnfield történetében, nem is beszélve az óráját, apai örökségét mindenáron visszaszerezni vágyó Butch vesszőfutásáról? A Ponyvaregény megbonyolított időkezelése felhívja a figyelmet e figurák kiszolgáltatottságára, illetve arra, hogy eszközök csak a bábjátékosszerű szerző kezében. A kilencvenes években a Ponyvaregény tette igazán divatossá a műfajfilmek között a nem-lineáris elbeszélőformát, amelynek korábban többféle változatával találkozhattunk a modern művészfilmekben (például Alain Resnais-nél vagy Tarkovszkij Tükrében). Alighanem Tarantino inspirációja, illetve még egyértelműbben Krzysztof Kieślowski posztmodern művészfilmjei formálták A lé meg a Lola dramaturgiáját, amelyben három különböző változatát látjuk egyazon gengszterfilmes konfliktus megoldásának. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy lefutásának.

Testvérbosszú (1999)

Meglátunk két, egyforma ruhába öltözött, marcona férfit, amint egymás mellett állva hatalmas pisztolyt szegeznek a kamera irányába. Erről a képről a kilencvenes években mindenki Tarantinóra asszociált. Nyilván ebben bízott az elsőfilmes Troy Duffy is, amikor ilyen pózba helyezte főhőseit a Testvérbosszú plakátján. Amúgy az eredetiben Boondock Saints című, egyszerre faék egyszerűségűnek és feleslegesen túlbonyolítottnak ható bosszúthrillerbe igen kevés saját ötlet jutott, talán a bostoni ír gengsztervilág ábrázolása mondható annak. Duffy rendezése hamar eltűnt a mozikból – nem tett jót a hírének, hogy a columbine-i iskolai lövöldözéssel egy időben mutatták be –, de videón és dvd-n kisebbfajta kultstátuszt vívott ki magának. Úgy képzeljük, főleg férfitársaságok nézik, sörrel.

Nyomás! (1999)

Ejha! Nem tudtam, hogy ilyen jóban volnánk, tündérem. Ha ismernél, tudnád, hogy előbb nyalnálak ki, mint hogy szívességet tegyek, és mivel a legjobb komáimat se szívtam még le, kurva kicsi az esély rá, hogy teljesüljön a kívánságod.

Ez a szöveg az ezredfordulón pont úgy tűnt menőnek, mint a Ponyvaregény unásig idézett dumái: pimasz volt és trágár, de egy kicsit túl szellemes, megírt hatású. Ahogyan Timothy Olyphant mondta (magyar hangja: Csőre Gábor), félmeztelenül, Mikulás-sapkában Sarah Polley-nak, úgy viszont simán vicces volt. Olyphantre, nagy kedvencünkre és Polley-ra is a Nyomás!-ban figyeltünk fel először, mint ahogy a filmet rendező Doug Limanre is, aki nem sokkal később már A Bourne-rejtéllyel váltott hollywoodi nagypályára. Ennek a friss hangú bűnügyi vígjátéknak is segített a Ponyvaregény hátszele, anélkül valószínűleg könnyebben elsikkadt volna.

Hulla, hó, telizsák (2000)

Az ezredfordulón Ben Affleck még nem pia- és dohányszagú, lecsúszott tornatanárokat játszott (mintegy saját életére is reflektálva), hanem az aranyifjak életét élte Hollywoodban. Így olyan forgatókönyvekre is rábólinthatott, mint a rémisztő magyar címet kapott gengszterfilm, a Hulla, hó, telizsák. Miközben John Frankenheimer filmje fordulatos és remek tempójú, több képkocájában megjelenik a nagyon explicit erőszakábrázolás és a humor. A rosszfiúk itt is ostobák és sokat beszélnek, a hős sem túl eszes, de tudja, mit csinál, Charlize Theron pedig femme fatale-ként alakít emlékezeteset. Nem állítjuk, hogy ez a film nem készült volna el, ha nincs a Ponyvaregény – ám egészen biztosan máshogy nézett volna ki. Egyes szóbeszédek szerint 1994-től a nagy filmstúdiók csak úgy adtak zöld utat a gengszterfilmeknek, ha a rendezők megígérték, nagyon tarantinósra veszik a párbeszédeket és az akciójeleneteknél.

Szexi dög (2000)

Hogy Jonathan Glazer egyéni hangú szerző, az már azelőtt egyértelmű volt, hogy elkészítette volna első nagyjátékfilmjét. Videoklipjeivel a kilencvenes években éppen úgy iskolateremtőnek számított, mint Tarantino a gengszterfilmjeivel. Mégis kapóra jöhetett neki, hogy a Ponyvaregény sikere után új lendületet kapott a műfaj, amelyet Angliában egyébként is súlyos egzisztencialista drámák öntőformájaként kezeltek a korábbi évtizedek fontos rendezői, Mike Hodgestól John Mackenzie-ig. Glazer nyugdíjas széftörője és annak agresszíven üvöltöző látogatója mutat némi tarantinói ihletést, de ennek a két fazonnak Samuel Becketthez is ugyanannyi köze van – és valahol ott, Beckett és Tarantino metszéspontjában született meg ez a férfiasság mibenlétéről is szóló, abszurd és bölcs film.

Argo (2004)

Valahol írták, hogy az Argo olyan, mint egy Guy Ritchie- vagy Tarantino-film egy jó nagy adag pacallal leöntve. Tetszik ez a meghatározás. Igen, én koppintom Guy Ritchie-t és Tarantinót, mert szeretem őket és felnézek rájuk

– mondta minapi interjúnkban Árpa Attila, akivel a húszéves Argóról beszélgettünk. A Ponyvaregény felhajtóerejét bizonyítja, hogy a bevallottan onnan merítő Argo a saját jogán is kultfilm lett Magyarországon, pedig a nagy részében csúnya, szőrös férfiak bunkóságokat vágnak egymás fejéhez, lövöldöznek és magyar közutakon kergetik egymást. Vagy, hogy visszaadjuk a szót a rendezőnek: „Onnantól kezdve, hogy megjelenik Balogh Tibi és a bandája, ott képileg már semmi szép nem volt ebben. Csak ültek, káromkodtak és lövöldöztek. Senki nem mondta, »milyen kurva jó közeli ez a Balogh Tibiről!«.”

Kész cirkusz (2005)

Quentin Tarantinónak nemcsak egy-egy filmje, főként persze a Ponyvaregény inspirálta a kezdő filmeseket, hanem karrieríve is: a semmiből, videótékás alkalmazottként is el lehet jutni a hollywoodi magaslatokig. Az Argóval bemutatkozó Árpa Attila éppen úgy kívülről, tehát rendező szakos diploma nélkül érkezett a magyar filmgyártásba, mint a dunaújvárosi független filmes csapat, a Cruel World Team főrendezője, Bernáth Zsolt (nekik a Sohasevolt Glória volt a saját „tarantinós filmjük”), vagy a kilencvenes évektől folyamatosan filmező, választott hivatásában önerőből komoly szakértelemre szert tett Dyga Zsombor. Dygának a személyesebb, kedvesebb Tesó hozta meg az áttörést az ezredfordulón, a Kész cirkusszal pedig egy csapatnyi lúzert küldött egy kincset rejtő táska nyomába – ezt a nyílt Ponyvaregény-utalást főhajtásként könyvelhetjük el a rendező előtt, aki maga is filmidézetekből és -rajongásból épített saját életművet.

Alvilági játékok (2006)

Tarantino zsenialitását igazolja, hogy több mint tíz évvel a Ponyvaregény után is készültek/készülnek olyan filmek, amelyek egyértelműen koppintani kívánják megoldásait a történetmesélésről és a karakterábrázolásról. Ékes példa erre az Alvilági játékok, Paul McGuigan konceptfilmje, aminek Bruce Willis és – a téli álma után mostanság megint hollywoodi filmekben előkerülő – Josh Hartnett a főszereplői. A gengszterháború köré felhúzott történet kellően szövevényes és a sztori elmesélésének módja is túlságosan tarantinós. Willis figurája persze nagyon messze van a Ponyvaregény Butchától, ám a legtöbb főszereplő bőbeszédűségtől szenved, telis-tele nyakatekert mondatokkal – ismerős?

Füstölgő ászok (2006)

Bő tíz évvel a Ponyvaregény után még mindig készültek sima Ponyvaregény-koppintások, és ezek közül egynémely annak ellenére sikeres tudott lenni, hogy teljesen világos volt, a Tarantinóra visszavezethető, jópofának szánt brutalitáson kívül semmilyen egyéni ötletet nem tud felvonultatni. A Füstölgő ászok kifejezetten menő filmnek számított középiskolás körökben, noha az ugyanarra a zsákmányra hajtó fejvadászok Bolondos dallamok-szerű, agyeldobós sztorija visszaemlékezve kifejezetten fárasztó. Joe Carnahan rendezőről utólag bebizonyosodott, hogy a Tarantino-epigonságon túl tényleg semmilyen említésre méltó teljesítményt nem képes nyújtani, így a jövőben az amúgy népszerű sztárok (Ben Affleck, Ryan Reynolds) szereplésével készült Füstölgő ászokat sem kell megőriznünk az emlékezetünkben.

Kígyók a fedélzeten (2006)

Samuel L. Jackson széles skálán játszani képes, sokoldalú színész, csak ezt a legtöbben nem tudják róla. Nem a Spike Lee-féle Szemet szemért, a Ha ölni kell vagy A Sunset Limited egymástól nagyon különböző karaktereit ismerik tőle, hanem az Ezékiel 25:17-et szavaló, majd tüzet nyitó Jules figuráját. Persze Jackson is örömmel készpénzre váltotta a vagány bérgyilkos közönségsikerét. Számos Jules-szerű szerepe közül a Kígyók a fedélzetent emelnénk ki, amelynek a teljes reklámkampánya arra épült – már azon túl, hogy mérgeskígyók szabadulnak el egy repülőgép fedélzetén –, hogy Jackson fegyverrel a kezében káromkodik.

Erőszakik (2008)

Martin McDonagh először: a sikeres színpadi drámaszerző a kétezres évek közepén készítette el első nagyjátékfilmjét, amit azok, akik a színházból nem ismerték McDonagh-t, leginkább Tarantino felől értelmeztek. A Ponyvaregényből lehetett ismerős a maffiózópáros története, akiket saját munkájukkal, sőt alapvetően emberi létezésükkel kapcsolatban is súlyos kétségek gyötörnek. Persze ezeknek a bérgyilkosoknak más az észjárása, mélyebbre süppedtek már a kilátástalanság mocsarába, mint a filozofálásra amúgy sokkal kevésbé hajlamos Tarantino alakjai. A sok káromkodás viszont újabb közös pont: ha Colin Farrell és Brendan Gleeson figurái nem is, Ralph Fiennes üvöltöző gengszterfőnöke biztosan mindenkiben tarantinós emlékeket ébreszt.

A hét pszichopata és a si-cu (2012)

Martin McDonagh – ahogy föntebb kitárgyaltuk – az Erőszakikkal indult el a lelkileg instabil, sokat káromkodó bűnözőkről mesélésben – A hét pszichopata és a si-cuval pedig ezt a vonalat folytatta. Colin Farrell ezúttal is alkoholista karakter bőrében, akinek forgatókönyvíróként vannak gondjai az alkohollal. Írói válságban szenved, egy barátja pedig kutyarablással egészíti ki a jövedelmét: így kerül a képbe Woody Harrelson, aki maffiafőnököt alakít, kutya nélkül pedig meglehetősen pipa lesz mindenkire. McDonagh ismét Tarantino-stílusban mesél a forgatókönyvírás nehézségeiről, miközben nemlineráis módon szövögeti saját történetét. Ezúttal is a nagyon hosszú párbeszédjelenetek és a szürreális monológok uralják a vásznat, miközben a fekete humor és a stilizált erőszak teszik egy fokkal emlékezetesebbé a filmet.

Csakhogy ez Tarantino előtt tisztelgés, semmi több.

2 kaliber (2013)

Denzel Washington és Mark Wahlberg közös akcióvígjátékát az izlandi Baltasar Kormákur jegyzi, aki a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című filmet használta referenciapontnak a 2 kaliberhez. Kormakur időnként belecsúszott a Tarantino-féle humorba és a popkultúrára tett számos idézetet is felfedezhetünk a filmben. Kormakur, hogy utánozza Tarantinót, szarkasztikus, erőszaktól fűtött humorral próbálja megnyerni a nézőt. Az egyik jelenetben egy mexikói banda tanyáján tengődik a két főszereplő, Wahlberg pedig sült csirkecombbal a szájában kezd panaszkodni arról, hogy az unatkozó gazfickók elásnak a földbe csirkéket, de a fejüket kint hagyják, majd arra lőnek célba. Ezt Tarantino sem írhatta volna meg szebben!

Tiszta szívvel (2016)

Till Attila akcióvígjátéka a kerekesszékes bérgyilkosról és két kerekesszékes haverjáról. A lehengerlő párbeszédekkel megírt magyar filmet a nemzetközi kritikusok is a legjobb Tarantino-művekhez hasonlították, a rendező is érzékelte a párhuzamot, nyilatkozta korábban:

Szokták mondani a Tiszta szívvelről, hogy az erőszaknak és a humornak a keveredése tarantinós. Én nem Tarantino miatt csinálom ezt, vagy ki tudja? Lehet, hogy Tarantino olyan erős, hogy minden film, ami az erőszak és a humor keveredésével operál, olyan, mintha Tarantino köpönyegéből bújt volna elő.

Mi sem gondoljuk, hogy Tilla a hollywoodi mestertől vett kölcsön ötleteket, mindenesetre tagadhatatlan, hogy az erőszakábrázolás és a párbeszédek hasonlóak: tudat alatt valóban mindenki kicsit tarantinós, ha mainstream filmet készít bűnügyi témában?

Húzós éjszaka az El Royale-ban (2018)

Drew Goddard második nagyjátékfilmjében talán az a legtarantinósabb, ahogyan a műfajiságról gondolkodik. Tudós precizitással, adatbázisszerűen szerkesztve helyez egymás mellé különböző bűnügyi műfajokat, pontosabban azok típuskaraktereit. Aki elhullik közülük az elásott kincs körül bonyolódó játszmában, az mintha az általa képviselt műfaj életképességéről is véleményt nyilvánítana a mai filmkultúrában. Mindenkinek akad a másikkal el- és leszámolnivalója, de végül a bajba jutott thrillerhősnő kerül ki győztesen a sztoriból, meg persze az író-rendező, aki a háttérből mozgatja a szálakat meg a műfaji idézeteket. A bemutató idején a kritikusok inkább elcsépeltnek látták a figurák háttértörténeteit, és a történet metaszintjére kevésbé tűntek nyitottnak, de nekünk már hat éve is tetszett a film.

A gyilkos járat (2022)

A film olyan, mintha egy Blöffbe öntött John Wicket próbáltak volna meg a Gyilkosság az Orient expresszen és Féktelenül esszenciájával ötvözni – írta kritikusunk A gyilkos járatról két évvel ezelőtt. Nem vitatkozunk vele, mi is hasonlóan gondolunk vissza David Leitch akció-vígjátékára, ahol emlékeink szerint Brad Pitt benyugtatózott John Wickként tizedelte a rá küldött bérgyilkosokat, miközben egy irdatlan sebességgel közlekedő vonaton tüsténkedett. A gyilkos járat valóban úgy Guy Ritchie-s egy kicsit, ahogy tarantinós. Leitchék bizonyára alaposan kiolvasták a Tarantino-lexikont filmkészítés előtt: főhajtás a távol-keleti harcművészet előtt, vicces bérgyilkosok, felbontott időrendű szerkesztésmód, mainstream zenék használata. Tovább talán magyarázni sem kell, hogy ezen műfaji elemek keverése kinek a fejéből pattant ki három évtizeddel korábban.

A katonaszökevény (2023)

A spagettiwesterneket felélesztve készült el bő egy évvel ezelőtt ez a német háborús akciófilm, A katonaszökevény, amely becstelen módon nyúlt Tarantino Becstelen brigantykjából: pörgős zenék, Hans Landa-féle náci főgonosz és vérfürdőbe torkolló finálé. Azt pedig le sem írjuk, mit művelnek egy aranyrúddal bunyó közben. A katonaszökevény persze nem echte Ponyvaregény-koppintás, inkább főhajtás a németektől Tarantino munkássága előtt, benne egy életműre elegendő utalással.