Jászberényi Sándor: A metálnak nagy szerepe volt abban, hogy nem loptam el apám puskáját, és nem lőttem le néhány évfolyamtársamat a végtelennek tűnő tanítási évek alatt

Úriember nem hal meg Spice Girlsre.

Ez a mondat azután hangzott el, hogy elhallgattak a légoltalmi szirénák. A Maidan téren álltunk, szitált a hó, látszott a lehelete az önkénteseknek az úttorlaszoknál. Nem mindegyikük volt terepszínűben, voltak, akik bőrdzsekiben álldogáltak, melegítőnadrágban, régi matrózkabátban.

Onnan tudta megmondani az ember, hogy önkéntesek, hogy sárga szigszalaggal volt átkötve a karjuk.

A háború nagyon hamar megtanított figyelni az olyan apróságokra, hogy kinek milyen színű karszalagja van. Az oroszok fehérrel jelölték magukat, biztosak voltunk, ha ilyet látunk, dobozban küldenek majd haza. A sárga sem jelentett sok jót. Az ukrán civilek idegesek voltak, csőre töltött kalasnyikovjaik ravaszán tartották az ujjukat, az ember meg imádkozhatott, hogy ne ijedjen meg az ellenőrző fiatalember, és ne csússzon el a fagyott macskakövön, mert nem tesz jót az egészségnek, ha közvetlen közelről harminc 7,62-es lövedéket lőnek a kocsid szélvédőjére. Pláne, ha a volánnál ülsz.

Kijevben, 2022 februárjában egyszerűbb volt automata deszantfegyverhez jutni, mint erjesztett italhoz. Azon a napon vezették be a szesztilalmat, amikor elkezdték felfegyverezni a lakosságot. A becsapódó orosz rakéták árnyékában álló, ijedt civilek annyit tudtak a fegyelmezett fegyverhasználatról, amennyi az akciófilmekből megtanulható. Nem volt különösebben barátságos keresztülautózni a városon az orosz légitámadások alatt, de egy idő után jobban féltünk a százméterenként felhúzott betonbarikádoktól, és a mögöttük álló szomjas Rambóktól, mint a ruszkiktól.

„Úriember nem hal meg a Spice Girlsre!” – ismételte meg az angol, majd duzzogva beszállt a hátsó ülésre, és magára csapta az ajtót. A golyóálló mellényeinkben, bugyikék sisakjainkban úgy festettünk, mint egy korai Picasso-festmény. Hideg volt, szitált a hó, és megszólaltak a légoltalmi szirénák.

A vita egyébként véresen komoly volt. Az volt a tárgya, milyen zenét hallgassunk az úton Irpiny felé. Meg akartuk tréfálni a britet, ezért tettük be a Spice Girlst. Ebből lett a sértődés.

Rendes ember háborúban metált hallgat. Ennek nem feltétlenül az az oka, hogy elképzeljük magunkat a szétlőtt autóban, mezőn, valami rom mellett, vérben fekve, ahogyan kéken dereng felettünk az utolsó leheletünk – és ehhez a látványhoz csakis a metál passzol.

Nyilván csak remélhetjük, hogy nem valami grammra kimért „érezdjólmagad-szemét” viszi magával a lelkeinket, hogy nem a Bogyó és Babóca vidám dallamára olvadunk a fakó horizontba. Nem, a végső zenének, ami a lepergő filmet kíséri, nem kell mindenképpen metálnak lennie. Nem sok mindenkivel beszélgettem erről a kérdésről, de akikkel igen, azok valami metálszámot mondtak, mert alapvetően metálosok voltak, de ebből nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Én például tizenéves korom óta álmodom, hogy a földön fekszem, tudom, hogy meg fogok halni, nézem az eget, és közben Elvis Presley Blue Moonja szól. Nem tiszta, hogy pontosan mibe halok bele, nem tiszta az ég sem, de Elvis igen. Nem véletlen, hogy azonnal átléptetem ezt a számot, ha feldobja a lejátszó, amikor terepen vagyok.

Senki se vicceljen az álmaival.

Szóval az ember inkább azt tudja eldönteni, milyen zene az, amit semmiképpen sem szeretne meghaláshoz, nem azt, hogy mi a megfelelő. Más okból hallgatunk metált. Azt gondolom, hogy ez a metál természetével van összefüggésben, a műfaj eszenciájával. Hadd illusztráljam ezt az eszmefuttatásomat egy másik történettel ugyanebből a háborúból.

Mire Kijevbe érkeztünk, a magyar média fenegyerekei már csoportosan elmenekültek a városból. Nem hibáztatom őket. Olyan erővel kezdett el dübörögni az offenzíva, hogy ilyet utoljára a második világháborúban látott európai. Az oroszok pillanatok alatt Kijev határáig jutottak, ahol az ukránok keserves harcok árán tudták megállítani őket. Nem lehetett tudni, hogy áttörnek-e a ruszkik, és ha igen, akkor az egy napon, egy héten vagy egy hónapon belül történik-e. Az ukrán kormány kijárási tilalmat rendelt el. Több kollégának még golyóálló mellénye sem volt, annyira nem tudta elképzelni senki sem, hogy tényleg támadni fognak az oroszok. Nem vagyok benne biztos, hogy nem lettünk volna rajta mi is azon a vonaton, ami elsőnek hagyta el a várost, ha ott vagyunk az offenzíva első napjainál. De nem voltunk rajta a vonaton. Történetesen ugyanis New Yorkban voltam, amikor kitört a háború. A világ másik feléről pedig barátok között is legalább egy nap, mire visszakecmereg Európába az ember. Budapestről kocsival mentünk Lembergbe, Lembergből Ternopilba. Ternopilban volt egy óránk, hogy eldöntsük, csatlakozunk-e ahhoz az ukrán önkéntesekből álló konvojhoz, mely Kijevbe indult.

A ruszkik lőtték a zsitomiri utat.

Falvak alatt, kerülőutakon, a félelembe félig beleőrült fegyveres parasztok ellenőrző pontjain át autóztunk tizenhét órán keresztül a fagyott föld fehér leheletében.

A kollégám hajnali három körül felém fordult, és azt mondta:

„Van valami nagyon durva metálod? Úgy értem, death, thrash, akármi.”

„Van.”

„Nyomassad.”

Hölvényi a végkimerültség szélén állt, azért kérte a metált. A metál ugyanis nyers, zabolázhatatlan energia. Ellentétben azzal, ha az ember villát dug a konnektorba, a metálzenébe ritkán halunk bele. Ám a hatás nagyjából ugyanaz.

A metál remekül tárolja, csatornázza az agressziót. Az agresszió pedig tiszta energia.

Mielőtt a nyájas olvasó elborzadva félredobja ezt a szöveget azzal a felkiáltással, hogy toxikus maszkulinitásában bálványozza az erőszakot, tegye meg, hogy amikor legközelebb a pszichológusánál jár, rákérdez az erőszakra mint pszichológiai jelenségre. Meg fog lepődni a válaszon: akiben nincsen agresszió, annak érdekérvényesítő képessége sincsen. Az agresszió hiánya éppolyan nagy pszichológiai probléma, mint a túltengése. Korunkban, amikor mindenfajta agressziót zsigerből ítélünk el, nem nagyon akadnak kulturált módjaink az agressszió csatornázásához. Pedig vannak erre módszerek. Ezek egyike a metál.

Tisztán emlékszem, hogyan találkoztam ezzel a csodálatos műfajjal. Kiskamasz voltam, hülyére vertek mindennap az iskolában. Akkoriban még nem volt hová fordulnia egy gyereknek, ha csesztették, mert ha a tanárokhoz fordult, spicli lett, ha a szülőkhöz, akkor meg azt kérdezték tőle, mért nem ütött vissza. Mondhattam, ahogyan akartam, hogy „ez nem olyan egyszerű”, senkit sem érdekelt. Gyűlt és gyűlt bennem, torkomig ért a gyilkos indulat.

Ezen szomorú napok egyikén, egy másolt kazettán megkaptam a Motörhead zenekar válogatott dalait. Mintha tényleg megrázott volna az áram. Úgy éreztem, a mérhetetlen gyűlölet és a tehetetlenség miatti agresszió kiszáll a testemből, és együtt üvölt Lemmyvel. Sokkal jobban éreztem magam utána.

Nem volt problémamentes a kamaszkorom, de azt gondolom, hogy a metálnak nagy szerepe volt abban, hogy nem loptam el apám puskáját, és nem lőttem le néhány évfolyamtársamat a végtelennek tűnő tanítási évek alatt.

Nem véletlen, hogy jól szituált, feddhetetlen előélettel rendelkező családapák és felelősségteljes pozíciókban dolgozó családanyák teregetnek norvég black metal zenekarokat hallgatva. Az anyukák és apukák szelíden mosolyognak, miközben a norvég black metal zenekar énekese nemi erőszakról, mészárlásról vagy a sátán eljöveteléről hörög az éterbe. Kedves, figyelmes emberek mind, és remek társaság. Nem a sátánt imádják, egyszerűen csak kiengedik a felesleges agressziót zenehallgatás közben.

A metálnak megvan az a csodálatos tulajdonsága, hogy ugyanez visszafelé is működik. Amikor minden sejted azt üvölti, hogy menekülj, amikor ledermeszt a félelem, ha tizenhét órán keresztül vezetsz a taknyos ködben balról rakétacsapásra, jobbról orosz tengerészgyalogosok betörésére várva, akkor szükséged van minden csepp energiára, hogy ne lankadjon a figyelmed. Ezt is adni tudja a metál. Fel tudod venni az energiát abból a dühből, haragból, elkeseredésből, ami maxra tekert hangerővel szétárad körülötted a kocsiban.

Bármikor is utaztam konfliktuszónában, a metálzene mindig előkerült. A legtöbbször nem én tettem be. Metált hallgattunk a líbiai Adzsabéja felé vezető úton, miközben körülöttünk pick-upok platójára szerelt légvédelmi ágyúkkal lőtték egymást a kormányzati erők és a lázadók. Metált hallgattam, amikor bekönyörögtem magam a frontra tartó kurdok közé Irakban. Metált hallgattam 2016 nyarán, amikor a kelet-ukrajnai frontra vittek fiatal fiúk. Ők harcolni készültek, én a harcokra. Nyers dübörgő energia töltötte meg az autót.

A metálnak jól áll a háború.

Amikor felkértek ennek a szövegnek a megírására, választanom kellett egy dalt. Alapvetően tartottam a feladattól. A metál gyűjtőnévnek ezer alága, stílusa van. Különben is, egy zenéről írni olyan, mintha egy vaknak magyaráznád, mitől nagyszerű a Mona Lisa. Ha elég jó elbeszélő vagy, a világtalan valamit meg fog érteni belőle, de soha nem foghatja fel a maga pompájában. A festményeket azért festik, hogy nézzék, a dalokat azért írják, hogy hallgassák. Érzékszervekre hangoltak. Írni róluk a hiúságok hiúsága.

Tehát mielőtt ismertetném a kedvenc metáldalomat, feltétlenül inteném az olvasót, hogy mielőtt elolvassa soraimat, előbb hallgassa meg a dalt. Abban a korban élünk, amikor a legeldugottabb, legínyencebb dal is egy kattintás távolságra van.

Nem tudom átadni önöknek azt az energiát, ami a Body Count Body M/F Count című dalában van, de azt el tudom mesélni, miért lett fontos nekem annyi kiváló szerzemény között.

Nem pazarolnék időt a zenekar bemutatására, a frontember és a balhéi ismertetésére. Erre is ott van a világinternet. Legyen elég annyi, hogy a ’90-es évek közepén, az amerikai szövegmondás aranykorában volt egy rapper, aki történetesen szerette a húrok fémes hangzását, és mellékprojektként megcsinálta a saját bandáját, ahol a szövegmondást összeházasította a metállal. Ez volt a Body Count.

Egy fekete metálbanda, akik ugyanúgy beleálltak a kor társadalmi kérdéseibe, mint minden tisztességes előadó. A hatalom őket sem szerette soha, pláne, hogy a faji zavargások alatt egyértelművé tették, hogy az amerikai álomból az ember zihálva, sírva és csatakosan ébred, mint minden álmunkból, amiben eljön értünk a rém.

Már kamaszkoromban megvettem az albumot, amin az ominózus dal található. Tetszeni már akkor is tetszett, de meghatározóvá akkor vált, amikor az emberélet útjának felén egy sűrű sötét erdőbe jutottam. Ezt az erdőt azóta Arab Tavasznak nevezik a történetírók.

Kairóban voltam, egyedül, egy házasság romjain, harmincévesen. Minden tulajdonom, ami a világon volt, elfért egy harmincliteres katonai hátizsákban. Remekül éreztem magam. A lángoló utcák, a betört kirakatok üvegszilánkjainak szikrázása a puskák torkolattüzében olyan volt, mintha a lelkem tárgyiasulna odakint. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal, de legalább a külcsín és a belbecs egyezett.

A forradalom harmadik évében az egyiptomi katonaság puccsal eltávolította a demokratikusan megválasztott iszlamista elnököt, melynek hatására tömegek költöztek a közterekre, és hangosan követelték vissza a demokráciát. A tömegtüntetéseket a hadsereg egy hónap után unta meg. Kivárták, hogy az iszlám szent böjti hónapja, a ramadán véget érjen, majd elkezdtek éleslőszerrel oszlatni.

Nyilván az olvasó nem látott még olyat, milyen az, amikor egy nagyvárosban napokon keresztül a tömegbe lőnek. Nekem volt hozzá szerencsém. Az egészségügyi minisztérium úgy ezer után fejezte be a halottak számolását, de még egy hétig ment a szervezett öldöklés.

Mivel nyilvánvalóan nem vagyok egyiptomi, a nyakamban pedig kamera lógott, ha kiszúrtak az egyre kétségbeesettebb tüntetők, mindig berángattak a mecsetekben működő szükségkórházak zárt szobáiba, hogy fényképezzem le a felkötött állú fiatal hullákat. Egy héten keresztül tulajdonképpen semmi mást nem csináltam. Felkeltem hajnalban, megnéztem a közösségi médiában, melyik tüntetést oszlatják, és odamentem. Halottakat fényképeztem délig. Mindenféle halottat a tinédzsertől a nagypapáig. Olyat, aki úgy tűnt, mintha csak aludna, de olyat is, akinek nem volt feje. Tócsákba gyűlt az emberi vér a műanyag imaszőnyegeken, átáztatta a kínai Converse-másolat tornacipőmet.

Ebbe a munkába azért elfárad az ember.

Öt óra után már inna egy kávét, enne valamit.

Ne ringassa magát abba a tudatba a kedves olvasó, hogy ő aztán biztosan nem tudná megszokni a halottakat, mert nagy összegben merek arra fogadni, hogy de igen.

Az ember mindent meg tud szokni, legfeljebb pár évtizedig rosszul alszik, ha a fejében folyton abba a szobába téved, ahová ezt a látványt zárta.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy ha éppen akkor akartam elmenni, amikor újabb menekülteket hoztak, egyszerűen rám szóltak, hogy várjak. Mindenki tudta, hogy a súlyos sérülteknek semmi esélye nincs. A közeli gyógyszertárakból maximum kötszert és aszpirint tudtak hozni a szükségkórházakba. Egy tüdő- vagy herelövésen nem sokat segít az aszpirin.

Mentők nem jöttek, bár a szirénák hangját mindenhol hallani lehetett. A rendfenntartó erők nem engedték át őket, vagy egyszerűen nem tudtak keresztülhajtani az embertömegen. A legtöbbször a halottakat vitték csak el. Akkor már nem szóltak a szirénáik.

Egyébként azért akarták, hogy lefényképezzem a halottakat, mert elterjedt egy pletyka, miszerint a hadsereg kozmetikázza a statisztikákat, és holttesteket égetnek a sivatagban.

Ezen esték egyikén került elő a számítógépem lejátszási listáján a Body Count Body M/F count. A napomat foglalta össze. A szirénában, statikus rádiózajban kerreg a gitár, és szívként ver a dob, Ice-T pedig annyit üvölt, hogy „Body Count Body Motherfucking Count”.

Ők az 1992-es Los Angeles-i zavargásokra reflektálnak, de ez a dal bármelyik nagy városra érvényes, ahol napokig ipari mértékben ölnek.

Nekem ennél persze többet jelent.

Mire az ölésnek vége lett Kairóban, elfáradtam egy kicsit. A képekkel, amiket készítettem, nem igazán tudtam mit kezdeni, mert egyetlen fősodratú média nem vett képeket a legkevésbé sem költői kompozícióba rendezett halottakról.

Az igazán fárasztóak azonban azok az európai hülyegyerekek voltak, akik ismeretlenül is megszakértették a munkámat, és még hülyéket is kérdeztek.

„Mit csináltál a nyáron?”

„Body Count Body Mother Fucking Count.”

„Mik a terveid?”

„Body Count Body Mother Fucking Count.”

„Hogyan látod Európa jövőjét?”

„Body Count Body Mother Fucking Count.”

„Magyarországról jöttél, híres mesterséged címere…”

„Body Count Body Mother Fucking Count.”

A kairói mészárlás óta eltelt tíz év.

Ez a dal lehetne a himnuszom, állhatna a címeremben, mert ez egy ilyen munka, ez egy ilyen élet.

A többi félrebeszélés csupán.

Stay Brutal: 21 metáldal – 21 írás a metálról

Jászberényi Sándor: Dal halottszámláláshoz – Body Count: Body M/F Count (1984)

Helikon, 2023