Miféle igazságot szolgáltathat egy könyv, ha az állam futni hagyja a húgod gyilkosát?

Az állam 1990-ben futni hagyta a húga gyilkosát, Ángel González Ramost, és később sem mutattak sok hajlandóságot a nyomozásra. Ha a hivatalos igazságszolgáltatás ennyire csúnyán csődöt mond, miféle igazságot tehet egy könyv három évtized elteltével?

A könyv írása idején és azóta is sokat elmélkedtem a kérdésről, hogy mit jelent valójában igazságot szolgáltatni. Beszélgettem olyanokkal, akik nap mint nap az igazságügyi rendszerben dolgoznak: ügyvédekkel, vagy épp Sayuri Herrerával, aki a nőgyilkosságok feltárására létrehozott különleges ügyészi hivatalt vezeti Mexikóban. A helyzet az, hogy legalább kétféle igazságszolgáltatás létezik. Az egyik a büntetőjogi eljárás, amely valóban csúfos kudarcot vallott a húgom és sok más meggyilkolt nő esetében is. Ám van egy másik fajtája, amit úgy nevezhetünk: helyreállító igazságszolgáltatás. Ebben kulcsszerepet kap a kollektív emlékezet, vagyis a történtek minél hitelesebb elbeszélése és az áldozatok saját hangjának megszólaltatása is.

Ha nem is mindig, de az írás olykor segítheti a kollektív emlékezet működését, hiszen képes megidézni az eltávozott szeretteinket itt, a földön. Ebben a helyreállító igazságszolgáltatásban veszünk részt, amikor emlékezünk valaki olyanra, mint például Liliana.

Én természetesen a húgomként gondolok vissza rá, az olvasók viszont sohasem találkoztak vele, a könyv miatt mégis úgy érzik sokszor, mintha meghitt emlékeik lennének róla. Ez megteremthet egy szélesebb körű közösségérzést, és szerintem épp ebben rejlik az írás egyik nagy ereje.

Hatásos megoldás, hogy a könyv nemcsak a vérlázító bűnügyről és a gyászról szól, de hosszú fejezeteket szán arra, hogy teljes elevenségében mutassa meg a húszéves Lilianát, és az ő utolsó, „legyőzhetetlen” nyarát. Mire eljutunk a gyilkossághoz, így jobban átérezhetjük a veszteséget is.

Amikor bűncselekményben elveszített hozzátartozókról beszélünk – vagy épp könyveket, filmeket készítünk róluk –, gyakran elkövetjük a hibát, hogy csak magára az erőszakra és annak okaira koncentrálunk. Emiatt megfeledkezünk azokról az életutakról és személyiségekről, amiket a bűnügyi tények kitakarnak előlünk, és amelyek hatalmas jelentőséggel bírnak az itt maradottak számára. Feltett szándékom volt, hogy Liliana életét megpróbáljam a maga teljességében megmutatni – persze úgy, hogy nem hagyom figyelmen kívül a nőgyilkosság aggasztóan hétköznapi jelenségét, illetve azokat a folyamatokat, amelyek ehhez a borzalmas eseményhez vezettek. Ismerjük a nőgyilkosság koreográfiáját – legalábbis azt hisszük, hogy ismerjük –, a könyvben viszont túl akartam lépni a bevett narratíván annak érdekében, hogy maga Liliana kerülhessen a figyelem központjába. Azt szerettem volna, hogy az olvasó tudjon kapcsolódni hozzá, persze rajtam keresztül, de a saját feltételei szerint. Mikor hosszú évek elteltével beléptem a szobába, ahol Liliana megmaradt dolgait tároltuk, megütött az ő közelsége. Ezt nem jelképesen értem, és nem is valamiféle mágikus gondolkodásról van szó: tényleg olyan füzeteket, papírlapokat érinthettem meg, amiket ő tartott a kezében harminc évvel azelőtt, és pontosan tudtam, hogy azóta sem nyúlt hozzájuk senki. Ilyen értelemben fizikai kapcsolatba léptem a húgommal, ám ezt a találkozást igyekeztem a materializmus talaján maradva feldolgozni a könyvben. Ha többünknek hiányzik valaki, olyan erős kötelék jön létre köztünk, ami megidézi az eltávozott személyt: kinyitja azt a teret, amiben a hiányzó jelenléte megszülethet. Olyan ez, mintha szerződést kötnénk. Az emlékezet szerződését, amely az élők és a holtak között jön létre, amelynek révén fenntartjuk és támogatjuk egymást.

Nagyon hosszú út vezetett odáig, mire rá tudta venni magát, hogy felnyissa Liliana megmaradt dobozait. Mitől vált végül képessé arra, hogy szembenézzen a történtekkel? Vagy írói kötelességként fogta fel?

Ezen a mai napig rengeteget gondolkodom, és többféle válaszom is van rá. Mindegyikben van némi igazság, de már a párhuzamos magyarázatok léte is jelzi: végső soron soha nem tudhatjuk biztosan, hogy mit miért teszünk. Eleve újra akartam nyittatni a megfeneklett bírósági ügyet, és megkértem egy újságíró barátomat, hogy nézzen utána pár részletnek az akkori újságok bűnügyi rovataiban. Az általa kikutatott dolgok indítottak el bennem valamit, ezt követően pedig már nem tudtam leállni a nyomozással.

Aztán jött a járvány, amikor mindannyian azt hittük: kész, itt a vég. Rájöttem, hogy egyszerűen nem akarok meghalni anélkül, hogy megírtam volna ezt a könyvet. Mert természetesen korábban is többször nekiveselkedtem ennek a témának, de mindig kudarcot vallottam.

Az is közrejátszhatott, hogy az idők során kiépült egy folytatólagos beszélgetésem Lilianával, akit időnként a legkülönfélébb helyeken pillantottam meg a szemem sarkából. Ezek a találkozások egyre gyakoribbak voltak, és a mából visszanézve olykor eltűnődöm, vajon kinek a vágyai hívták létre ezt a könyvet igazából: én vágytam erre, vagy esetleg ő akart visszatérni az emlékezés kollektív ereje által?

Azt mondja, folyamatosan érezte Liliana jelenlétét, közben viszont arról is ír, hogy évtizedekig még a nevét is képtelen volt kimondani. Hogy fér össze ez a kettő?

A patriarchális narratívák hallgatásra kényszerítik az embert. Liliana halála után – 1990 körül – egyetlen elbeszélési módja létezett ennek a történteknek: az „érzelmi felindulásból elkövetett bűncselekmény”, avagy a „szerelemféltés” narratívája, amely a nőt teszi felelőssé az ellene irányuló erőszakért, az elkövetőt pedig felmenti. Márpedig nagyon nehéz úgy beszélni valamiről, ha tisztában vagy vele, hogy minden szavaddal ártasz az elhunyt hozzátartozódnak és önmagadnak is. Ez okozza a gyászolók elnémulását. Ezt nemcsak az én tapasztalataim támasztják alá, de a szakértők is leírják a mintázatot: a családok a szégyen és a bűntudat miatt befelé fordulnak, inkább nem beszélnek olyan dolgokról, amikkel árthatnak az elvesztett szeretteiknek. Ez tart mindaddig, amíg a társadalom nem válik elég empatikussá ahhoz, hogy más módon is elbeszélhetőek legyenek ezek a tragédiák. Számomra is a közbeszéd átalakulása tette lehetővé, hogy képes legyek elmondani a történteket. Szükség volt a nyelv kialakítására, ami egyénileg nem, csakis közösen kivitelezhető. Ezen a téren sokkal tartozom a mexikói feminista mozgalomnak, mert ők teremtették meg – kemény küzdelmek árán – azt a szókincset, azt a nyelvtant és azokat a fogalmakat, amivel 2021-ben már el tudtam beszélni Liliana történetét. Korábban képtelen voltam rá.

 „Csak az ellen küzdhetünk, amit képesek vagyunk megnevezni” – mondta egyszer erről. De akkor nemcsak egyénként kellett ehhez nagy utat megtenni, hanem társadalomként is.

Pontosan, és ez nagyon fontos. A nyilvános emlékezés vágyát a személyes gyászciklusaim formálták, de a társadalomnak is hatalmasat kellett változnia, hogy rendelkezésre álljanak a megfelelő szavak, és elszakadhassunk a mindent leuraló patriarchális nézőponttól.

Gyakori kritika, hogy az erőszak romantizálásához hozzájárulhatnak a népszerű filmek, dalok, könyvek, tévésorozatok is, követendő példának állítva be a toxikus kapcsolatokat. Milyennek látja ma a popkultúrát ezen a téren?

Nem lenne méltányos, ha nem ismernénk el azokat a változásokat, amiket a feministák számos országban előidéztek. Mindez lehetővé tette, hogy nevükön nevezzük dolgokat. Ma már tudjuk, hogy a munkahelyi zaklatás nem egyenlő a munkahelyi afférral, az utcai zaklatás pedig nem flört. Ez mind beépült a szókincsünkbe, ami fontos és üdvözlendő. Ráadásul több országban, mint például Mexikóban, most már hivatalosan is elismerik a nőgyilkosságot a büntető törvénykönyvben, ezek nagy része érdekes módon latin-amerikai ország. Szóval itt van ez a sok fejlemény, amik egyfajta ébredést jeleznek. De nem vagyok naiv, a szórványos fejlődés egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindig érvényesülnek ezek az elvek a gyakorlatban. Már csak azért is, mert sokszor nincsenek egyértelmű határok:

a nemi alapú és családon belüli erőszakot részben azért nagyon nehéz tetten érni, mert olyan mélyen összefonódott a szeretet és szerelem nyelvével, hogy szinte képtelenség szétszálazni a kettőt. Ez még mindig nagy kihívás, annak ellenére is, hogy sok eszköz áll már rendelkezésünkre.

A könyvből is átjön, hogy eleve rendkívül gyanúsnak találja a romantikus szerelem ideáját és az erre épülő történeteket, ami egyfelől érthető, másfelől ezek mégiscsak hordoznak fontos társadalmi és kulturális értékeket is. Kukázni kéne teljesen a romantikus regényeket, dalokat és filmeket?

Ez is érdekes kérdés. A könyvben is felidéztem az egyik legemlékezetesebb vitámat Lilianával, amelynek során ő szenvedélyesen védelmezte a szerelemről alkotott felfogását, és azzal vádolt engem, hogy képtelen vagyok az ilyen szenvedély megélésére. Sokáig azt gondoltam, hogy Liliana naiv volt és konzervatív módon ragaszkodott a szerelem ósdi felfogásához. Mióta viszont elolvastam a naplóbejegyzéseit, és meghallgattam a történeteket, amiket a barátai meséltek róla, megváltozott a véleményem. Rájöttem, hogy Liliana sokkal bátrabban és radikálisabban gondolkodott a szerelemről, mint én. Örülnék, ha társadalomként is képesek lennénk felnőni ehhez a fajta elmélyült kötődéshez. Ez távol áll a legtöbbször idealizált romantikus szerelemtől, amit hollywoodi filmekből ismerünk. De egy erős érzelem, aminek megvan a képessége, hogy tartós, mély, kreatív élményeket hozzon létre. Akkoriban nemcsak gyanakvó voltam, de hajthatatlanul elleneztem a szerelmet, mára viszont megváltoztam, és inkább azt keresem, hol alakíthatnám ki a tereit a Liliana által is vágyott szeretetnek.

A könyvben felidéz egy uszodai jelenetet, amikor a klór szaga miatt megrohanták a Lilianával való közös úszások emlékei.  Ez mutatja, hogy a gyász és más lelki folyamatok milyen mélyen összefüggnek a testi létezésünkkel.

Mondhatjuk, hogy klór volt az én Madelaine süteményem. A kreatív írás egyik nagy ereje, hogy nemcsak elvont fogalmakkal vagy gondolatokkal dolgozunk, hanem az érzékeinkre hagyatkozhatunk és beépítjük a valóság fontos elemeit. A könyvek így nem pusztán az elménket szólítják meg, de a testünket is. Sok szép gondolat hangzik el a halálról – ezek gyakran szerintem giccsesek, amik elcsúsznak egy ilyen New Age-es irányba. Tiszteletben tartom ezeket az elképzeléseket, de nem igazán tudok azonosulni velük. Számomra nagyon fontos volt, hogy ne veszítsem el a fizikai valósággal való kapcsolatot, ugyanis a test is része az emberi létezésünknek. Különbözőek vagyunk, de közös bennünk, hogy ugyanazokon a csatornákon keresztül érzékeljük a világot, ezt igyekeztem nyelvileg is megragadni.

A könyvben régészként utal önmagára, aki a húga életét tárja fel. A régészek viszont általában érzelmileg nem kötődnek az évszázadokkal vagy évezreddel ezelőtt élt emberekhez, sorsokhoz.

Legalábbis ezt állítják magukról, a valóságban azért nem biztos, hogy így van.

Az viszont egészen biztos, hogy önt mély érzelmi szálak fűzték kutatása „tárgyához”. Volt, amikor megnehezítette a „régészeti” feltárást?

Sok ilyen szakasz volt, mert nem akartam, hogy én magam, vagy a fájdalmam váljon a könyv főhősévé. Nem akartam Lilianát visszataszítani a némaságba, hiszen ezzel csak még jobban hozzájárultam volna az elhallgattatásához. Feltett szándékom volt, hogy ő legyen a főhős, ugyanakkor magára hagyni sem szerettem volna a könyvben, így magamnak is helyet kellett biztosítanom a szövegben. Hiszen nyilván én hoztam meg a döntéseket a nyelvezetről és a szerkezetről, de nem akartam a középpontba nyomakodni. A kutató és a kutatás tárgya között meglévő távolság, amit ön is említett, tehát tényleg segített megvédenem magam érzelmileg. Ugyanakkor nagyon fontos volt számomra, hogy ez Liliana könyve, a húgom könyve. Különösen a halálát övező erőszak miatt ragaszkodtam ehhez a személyességhez. Tehát nem pusztán elmeséltem a történetet, hanem megosztottam azt is, hogyan éltem át az egészet. Amíg ez az elbeszélői pozíció ki nem alakult bennem, addig képtelen is lettem volna elmesélni a történteket.

Számos népszerű műfaj keveredik itt: a legjobb memoárként kapta meg a Pulitzer-díjat, de passzol a true crime-hullámba, és akár feminista kiáltványként is olvasható, miközben sok helyen kifejezetten lágy, költői hangot üt meg. Ez a zsánerek közti átjárás a kezdetektől tervben volt, vagy organikusan alakult írás közben?

Korábban is hosszú és ellentmondásos viszonyom volt a fikcióval. Fikciós irodalommal kezdtem a pályám, majd csináltam egy PhD-t történelemből, melynek során komoly tapasztalatot szereztem az archívumokkal való munkában. Ebből új kérdések nyíltak ki a számomra az archiválás és emlékezés etikai vetületeivel kapcsolatban. Mi marad fenn egy adott korszakból, és mi nem? Ki beszélhet el egy-egy történetet? És kinek a története találtatik egyáltalán méltónak ahhoz, hogy lejegyezzék? Már az első publikált regényem is levéltári anyagokon nyugodott. Egy elmegyógyintézet egyik páciensének aktájából indult ki, és sokat is idéztem benne valódi dokumentumokból. Már ott átfedte egymást a valóság és írói fantázia, aztán néhány tisztábban fikciós mű után elkezdtem még tudatosabban keverni a dokumentarista esszé és a regény műfaját. A gyapot önéletrajza című könyvem például a mexikói határ amerikai oldalára áttelepülő szüleim életén alapult, és ott is mindenféle archív anyaggal dolgoztam. Visszatekintve tehát én is úgy gondolom, hogy pályám során készültem arra, hogy megírhassam ezt a könyvet Lilianáról. Ahogy említettem, többször neki is futottam, van legalább két félresikerült kéziratom. Azért vallottam kudarcot, mert akkor még fikciós íróként tekintettem magamra. Amúgy a memoár címkével kapcsolatban is vannak kétségeim, mert számomra ez nem memoár.

Attól nem tartott, hogy a harcias, politikai kiáltványnak beillő részek majd kitakarják a személyes történetet és az irodalmi árnyalatokat?

Ne feledje, hogyan indult az egész: újra akartam nyittatni az ügyet, igazságot akartam. Minden korábbi kísérletem hatástalannak bizonyult, ahogy nagyon sok más családé is, akár Mexikóban, akár más országokban. Ezt a keserű realitást semmiképp nem akartam említés nélkül hagyni, ez ugyanis az egész projekt központjában állt. De nem akartam teljesen ideologikussá se válni, inkább körbe akartam járni a jelenséget és az igazság iránti vágyat. Ez úgy kezdődik, hogy megvizsgáljuk, milyen emberi élmények kifejezését teszi lehetővé számunkra a nyelv, és egészen odáig terjed, hogy a nőgyilkosságot jogilag is elismerték az országban. Van tehát egy kapcsolat, ami a nyelvi alapoktól a társadalmi változásokig terjed. Az erre irányuló vágy elválaszthatatlan a politikától. Szerintem sok író nem is ismeri fel, hogy szinte minden könyv politikai, illetve minden emberi közlés, ami a nyelvet használja közvetítőként. Ebben az esetben számomra ez a kezdetektől nyilvánvaló volt.

Nemrég megválasztották Mexikó első női elnökét, Claudia Scheinbaumot, akitől sokan azt várják, hogy keményebben fog fellépni a nők elleni erőszak üldözésében. Ön szerint mire lehet elég egy-egy ilyen személyi változás?

Több dimenzióban is vizsgálhatjuk a kérdést. Egyfelől ez hatalmas dolog, főleg, ha belegondolunk, hogy anyám 1943-ban még egy olyan Mexikóban született, ahol a neme miatt nem volt jogosult a szavazásra. Ezt a jogot csak tíz évvel később vívták ki maguknak a mexikói nők. Hét évtizeddel utána pedig megválasztják az első női elnököt – ez természetesen történelmi jelentőségű eredmény.

Másfelől én is eleget éltem már ahhoz, hogy lássak olyan női politikusokat, mint például Margaret Thatcher, akik nem egyszerűen tétlenek maradtak a nők elleni erőszak felszámolásában, de aktívan szembementek a nők és a munkásosztály érdekeivel, vagy épp a klímaváltozás elleni harccal.

Egy politikus neme és identitása tehát még nem garancia semmire, az viszont már biztató jel, hogy a nőgyilkosságok kivizsgálásáért felelős ügyészségi részleget akkor hozták létre, mikor Claudia Scheinbaum volt Mexikóváros főpolgármestere. A teljes képhez persze az is hozzátartozik, hogy főpolgármestersége alatt nem szentelt túl nagy figyelmet a nők mozgósításának és mobilitási pályáinak. Így kivárnék még egy kicsit, majd meglátjuk, mit tesz elnökként. Szerintem több múlik az emberek felől érkező nyomáson és a mozgalmiságon, mint a hatalmon lévők karakterén. A jogokat sosem ajándékozzák, meg kell küzdeni értük. Mexikóban sokáig a feminista mozgalmak jelentették az egyetlen valódi ellenzéket: morális iránytűként szolgáltak a társadalomnak, amikor erre semmilyen más erő nem volt képes. A kérdés az, hogy ezek a mozgalmak folytatódnak-e.

A könyv megjelenése után az egyik olvasó beazonosította Dél-Kaliforniában Liliana gyilkosát, aki meghalt nem sokkal a könyv megjelenése előtt.

Nem különös egybeesés?

Valóban filmbe illő fordulat. Mit érzett, mikor megtudta, hogy hiába bukkantak rá, hiszen már nem él?

Maradt még bennem gyanakvás, hogy egy ilyen ember, akinek bizonyítottan van gyakorlata az okirat-hamisításban, hirtelen meghal, pont akkor, mikor elkezdek utána kutakodni. Ez tényleg túl filmszerű, hogy igaz legyen. Másfelől egy magándetektívet is felbéreltem, aki megerősítette, hogy aznap tényleg meghalt valaki azon a néven – Mitchell Angelo Giovanni –, amelyet a férfi használt. De még mindig várom a mexikói hatóságoktól, hogy megerősítsék ennek az illető a kilétét. Mert lehet, hogy Mitchell Angelo Giovanni tényleg meghalt, de tudnunk kellene, hogy tényleg azonos volt-e Ángel González Ramosszal, a húgom gyilkosával. Ezt csakis a mexikói hatóságok deríthetik ki teljes bizonyossággal, de évek óta nem hajlandóak erre. Ezért is olyan fontos a helyreállító igazságszolgáltatás, amiről az elején beszéltünk. Amikor a férfi halálhíréről értesültem, teljesen magam alá kerültem, hiszen már olyan közel voltam, hogy elkapjam, és hogy ezzel hatékonyan szolgálhassam az igazságosságot. A Sayuri Herrerával folytatott beszélgetés azonban segített megérteni az igazságosság másik fajtáját, amelynek része a kollektív emlékezet. De egy kis részem még hisz benne, hogy elkaphatjuk a tettest. Nem tudom, mit tesz majd az idő ezzel a vággyal, illúzióval vagy rögeszmével. Majd az idő eldönti.