A magyar huszárok olyasmit tudtak, amit más nem, ezért voltak ott minden hadseregben

Ahhoz, hogy tisztában legyünk Hadik András jelentőségével, ismernünk kell a történelmi hátteret. Azt írja a könyvében, hogy az 1711-től 1848-ig tartó időszak fehér folt a magyar történelemben. Amikor erről a korszakról beszélünk, a Habsburgok mindig elnyomóként szerepelnek benne, de utólag mennyire jogos ez, illetve mennyire volt elkerülhetetlen, hogy Magyarország a Habsburg Birodalom része legyen?

Ha megnézzük a többi közép-kelet-európai nemzetet, akár a cseheket és a lengyeleket, akár a tőlünk délebbre élőket, ezek mind betagolódtak valamelyik birodalomba. Nyilván minden esetben más-más okok miatt alakult így, de a végeredmény az, hogy ebben a régióban mindenki bement valamelyik birodalomnak a védő vagy éppen elnyomó karjai alá – ez utóbbi nézőpont kérdése. Én azt gondolom, hogy mi relatíve jól jöttünk ki ebből. Kicsit az az érzése az embernek, hogyha nagyon előre megyünk 1918-ig, mintha ugyanonnan indult volna el mindenki a fejlettségét tekintve, mint ahol a 16. században abbahagyta. Tehát mondjuk a csehek ugyanúgy félúton vannak Európa nyugati fele és köztünk, Lengyelország szintén a félperiférián maradt és így tovább. A Habsburg-korszak sok szempontból konzerválta a középkori fejlődési pályákat.

Nem hiszem ezért, hogy nagyon más pályát futottunk volna be, ha valami csoda folytán megmarad a magyar államiság. Nyilván ebben hatalmas szerepe van a folyamatos török-Habsburg határterületi létnek: az okozott igazán nagy pusztítást, hogy folyamatosan háborús övezet volt az ország.

Viszont nem is tűntünk el a térképről, mint a lengyelek, de még a cseheknél is több önállóságot őrzött meg a magyarság azokban az években: a közigazgatási önállóságot, a vármegyéket, voltak rendszeres országgyűlések, tehát volt egy relatíve nagy önállóság a birodalmon belül. Ennek volt káros következménye is, mivel a Habsburg modernizációs törekvéseket is gátolta némileg ez az önállóság – ez ismét egy kétarcú dolog. Nagyon nehéz ezekben a kérdésekben azt mondani, hogy a Habsburgok pozitív és előremutató politikát folytattak, vagy gyarmatosítók voltak. Nyilván a tatárjárás elég egyértelmű sztori, de ezeken a sorscsapásokon kívül ritka fekete-fehér történeteket találni a történelemben.

Mennyire azonosult a magyar közvélemény abban az időszakban, például a hétéves háborúban (1756–1763) a Habsburg Birodalommal?

1711 előtt is több rendi szabadságküzdelem folyt, aminek a Rákóczi-szabadságharc volt a csúcspontja, és még a 18. század közepén is erős maradt a Habsburg-ellenesség egyes régiókban, főként a protestáns tiszántúli nemességnél vagy Erdélyben. Viszont 1741-ben, amikor ott lett volna a történelmi lehetőség, hogy elváljunk a dinasztiától, akkor a magyar elit a Habsburgok mellé, egész pontosan Mária Terézia mellé állt. Az is egy pikáns fordulat, hogy a magyar rendek fenyegetik meg Bécs városát, hogyha hűtlenek lesznek a dinasztiához, akkor jönnek a magyarok, és ott kő kövön nem marad. Pedig a felső-ausztriai rendek már letették a hűségesküt a bajor választónak, tehát úgy tűnt, hogy dől az egész birodalom, erre pont a magyarok mentik meg úgy, hogy előtte egy-két emberöltővel még a kurucok kergették a császárt a saját vadasparkjában Bécs alatt. Nagyon messzire kanyarodott ez a történet a szabadságharctól, mert utána többé-kevésbé békés évtizedek jönnek, és mindenki úgy látta, hogy az 1711-ben született kompromisszum a szatmári békével nem egy rossz dolog és működőképes. Lehetett volna jobb is nyilván, Hunyadi Mátyás korával összehasonlítva ez kevésnek tűnhet, de teljesen mások már a körülmények, ezért az adott kereteken belül ez egy jó út volt.

Mégis, különösen 1945 és 1990 között nagyon mostohán bánt az utókor azzal a korszakkal, így például Hadik Andrással is. Miért alakult így?

Ennek a gyökerei a 19. század végére nyúlnak vissza. A kiegyezés után született meg a Thaly Kálmán fémjelezte nemzeti romantika, amely nagyon erősen épített a kuruc hagyományra. Hasonló folyamat talán minden nemzetnél lejátszódott valamilyen szinten, hiszen előtte már erős volt a nacionalizmus mindenhol Nyugat-Európában, és ennek egy késői hulláma a 19. század végének magyar nacionalizmusa. Ez utóbbi pedig a Habsburg-ellenes lázadók, Bocskai, Thököly, Rákóczi, Kossuth személyére fűzte fel a korabeli magyar történelmet, a másik oldal nagyon fontos személyiségei pedig feledésbe merülnek. Őket akkor még nem tüntették fel negatív színben, de az utcákat nem a szatmári békét aláíró Károlyi Sándorról és Pálffy Jánosról nevezik el, hanem Kossuthról, Rákócziról és Thökölyről. Ez szerintem alapvetően érthető, még ha nem is értek vele egyet feltétlenül. 1945 után azonban a történelemkutatás lecsúszik erről a vágányról is. Ugye a tankönyvek határozzák meg azt, hogy miként látják az emberek a történelmet, és még a mostani generációk nagyobb része is a szocializmusban tanulta a történelmet.

Ha pedig megnézzük azokat a tankönyveket az 1711 és 1848 közötti időszakról, mit látunk? Nagyon pici Mária Terézia és II. József, miközben például Martinovicsot meg nagyon fontos szereplővé emelték. Aztán már jön a reformkor és vége is. Tehát egyszerűen kiestek generációk, ahol volt magyar politikai élet, és nagyon érdekes magyar szerepvállalás volt a hadseregben. Én alapvetően hadtörténettel foglalkozom, és azt látom, hogy volt rengeteg magyar tábornok, akik a Habsburg haderő kötelékében vitézkedtek, meg egyébként máshol is, mint Bercsényi László, aki Franciaország marsallja lett.

Ez a nemzeti romantika és a kuruc szemszög a kormány emlékezetpolitikájában is tetten érhető, hogy mást ne mondjak, a Most vagy soha! film is ebbe a vonalba illeszkedik. Épp ezért tűnik kakukktojásnak a „labanc” Hadikról filmet csinálni.

Anélkül, hogy emlékezetpolitikai kérdésekben állást akarnék foglalni, szerintem mindkét oldalon kettősség figyelhető meg a kérdésben. Egyrészt lett nemrég egy Mária Terézia-laktanyánk is, másrészt a magyar baloldali-liberális irányzatban még rosszabb volt a Habsburgok sajtója, ott a Monarchia bukásakor tényleg ez a „népek börtöne” szemlélet volt az irányadó. Viszont akadt egy olyan irányzat is (például Gerő Andrást tudom említeni), amely a Monarchia modernizációs oldalát emeli ki, meg a vallási toleranciát, a gazdasági növekedést, a polgárosodást. A jobboldalon is jelen van egyrészt a magyarság nemzeti létét megsemmisíteni igyekvő Habsburgok képe, meg az is, aki azt mondja, hogy azért a Szent István-i birodalom addig maradt meg, amíg a Monarchia is. Ott van a katolikus Szekfű Gyula, aki rendkívül kritikus volt a protestáns felkelőkkel szemben, mint akik addig ugráltak, amíg magukra nem húzták a törököt, akkor már inkább Bécset kellett volna választani. A másik oldalra viszont jó példa A koppányi aga testamentuma, amelyből 1967-ben készült film: ezt nemrég láttam újra, és meg voltam döbbenve, hogy mennyire a lovagias törökök a jófiúk benne, míg a fosztogató, hatalmaskodó császári zsoldosok egyértelműen a rosszak.

Hadik András a huszároknál szolgált, de a könyvében azt írja, minden korabeli nagyhatalomnak voltak huszár egységei, nem csak a Habsburgoknak. Ezt a fajta hadviselést a magyaroknak tulajdonították?

Ez abszolút magyar innováció volt, egy magyar könnyűlovas csapatnem. Valóban volt ilyenből lengyel is, az ulánusok, meg a cári hadseregben a kozákok, ennek ellenére az orosz cár is akart magyar huszárezredeket, mert

azt gondolták, hogy a magyar huszárok tudnak valami olyasmit, amit a kozákjaik nem. Ami szerintem elég jó ajánlólevél.

A 18. században már megjelentek a 20–40 ezer fős hadseregek, melyeknél azonban fokozottan fennállt a veszély, hogyha nem szervezik meg rendesen az élelmezésüket, esetleg elfogy a zsold, akkor azok a katonák bizony fosztogatni kezdenek. A hadvezérek ezért elkezdtek gondolkodni, hogyan lehet ezt megszervezni, és addigra alakult ki az úgynevezett utánszállítási rendszer, melyben a hadseregeket raktárakból élelmezik. Létrejön ezért egy nagyon lassú hadviselési módszer, amibe a magyar huszárok gyakorlatilag berobbannak, mert tudnak magukról gondoskodni, sok gondot okoznak az ellenségnek, és nagyon önállóak. Nyilván megvannak ennek a korlátai, tehát kizárólag huszárokkal nem lehet megnyerni egy háborút. Erre jó példa a Rákóczi-szabadságharc: szegény Rákóczi vért izzadt, hogy legyenek reguláris ezredei, de ez a magyar katonai kultúrától nagyon idegen, ezért maradtak a magyar módra harcoló egységei. Minden nyílt csatát el is veszít, mert a fegyelmezett császári hadsereg erősebb, utána viszont portyákkal, mélységi betörésekkel tudta kompenzálni a császári sikereket. Az utánpótlást nagyon meg tudják nehezíteni a kurucok, vagyis a huszárok, akik rajtaütnek minden különítményen, elfogják a futárpostát, sőt, egyszer az ellenséges fővezért is, és így tovább.

Az ilyen hadi cselekedetekre hivatkozik úgy a könyvben, hogy „kis háború”?

Igen, ezeket a portyázásokat is nevezték akkor kis háborúnak. Minden európai hatalom rájött arra, hogy ez hasznos, és magyar huszárokat fogadnak zsoldba, akik a kuruc felkelés bukása után emigráltak, így lesznek a francia királynak magyar huszárezredei is. A poroszoknak is, csak Nagy Frigyes utálta őket. Azt gondolta, hogy ez nem gentlemanlike dolog, ahogy ők harcolnak, ezek nem is katonák, hanem rablók. De aztán rájött, hogyha nincs ellenszere a magyar huszárokkal szemben, akkor abból problémák lehetnek, és ő is zsoldba fogadott magyar huszárokat. Viszont abban igaza volt Frigyesnek, hogy ez a hadviselés fegyelmezetlen. Volt olyan csata, amit az döntött el, hogy a huszárok elfoglalták az ellenséges tábort, megitták az ott talált bort és fosztogatni kezdtek, meg erőszakoskodni az ott talált nőkkel, így már nem lehetett őket egybe terelni. A nyugati harcmodor meg olyan, hogy ott megvan az a fegyelmi szint, amellyel újra lehet a szétszórt sereget szervezni, és ellentámadást indítani. Elég csak Zrínyi Miklósnak a száz évvel korábban született műveit elolvasni erről, mint a Tábori kis tracta meg a Vitéz hadnagy, ezekben is benne van, hogy a magyar nagyon jó katona, de csak egy bizonyos pontig hatékony, mert a fegyelem hiányzik.

Hadik András is azon dolgozik fiatal tisztként, hogy a huszárok önállóságát, ügyességét, kezdeményezőképességét megőrizze, viszont azt a fegyelmi szintet is megteremtse, ami szükséges ahhoz, hogy ezek ne egyenruhás rablók legyenek.

Ezt a finom egyensúlyt óvni kellett, hiszen a nyugati zsoldosokból pont ez az önállóság hiányzott, őket arra képezték ki, hogy végrehajtsák a parancsot, de ennél többre nem voltak képesek. Hadiknak nagyon jó eredményei voltak ezeknek a vadhajtásoknak a megnyesegetésében, ami pedig később már olyan jól sikerült, hogy a napóleoni háborúk idejére a huszárság lényegében olyan fegyelmezett lovassággá válik, mint az összes többi.

Meddig tartott a huszároknak ez az aranykora?

A 18. század közepéig. A napóleoni háborúkban is jelen vannak, de addigra már a hadviselés megváltozik, mivel Napóleon felgyorsítja a hadviselés tempóját, és ez már nem kedvez a huszároknak. Előtte sokkal több ostrom és lassú manőver volt, az egész hadakozás nagyon statikus volt, és ebben a huszárok egyfajta dinamizmust biztosítottak.

Maguk a hadvezérek, mint Hadik is, személyesen mennyire vettek részt a harcokban? Ott lengették az első sorban a kardjukat, vagy már inkább egy bizonyos távolságból mozgatták a csapataikat?

A huszárok abból a szempontból is kivételt képeztek, hogy kisebb veszteségeik voltak, mint a többi fegyvernemnek. Nem véletlenül nem is szerették, ha nyílt csatában akarták bevetni őket, mert egyszerűen nem ebben voltak jók. Maga a huszár hadviselés fizikailag rendkívül megerőltető volt, mert állandóan mozgásban kellett lenni, de a veszteség elhanyagolható volt, inkább a gyalogság, a nehézlovasság, a harctéren bevetett egységek tizedelődtek meg. Ezek nagyon fegyelmezetten mentek egymásnak, kicsit öngyilkos taktikának is tűnik mai szemmel. Bár akkor a lőfegyvereknek még nem volt ilyen elsöprő hatékonysága, de zárt rendben meneteltek, nem kerestek fedezéket, nem voltak terepszínben, sőt, a figyelmet legjobban felhívó egyenruhákat hordták. És, ha kellett, akkor a korabeli hadvezérek is kivették a részüket a harcból, Nagy Frigyes is többször megsebesült, volt, hogy átlőtték a kabátját. Gyakran kellett példát mutatni, nagyon sok tábornok elesett. Egy korabeli tiszt számára az, ha rásütötték, hogy gyáva, a halálnál is rosszabb volt. Napóleon egyik tábornoka, Lasalle mondta, hogy az a huszár, aki megéri a harmincadik életévét, egy gyáva fickó. El is esett Wagramnál, igaz, hogy 32 éves volt, de akkor született meg egy olyan huszár étosz, hogy az első sorban rohamoznak, holott a magyar huszárok inkább furfangosak, ügyesek voltak. Nem is a nyílt csatákban vetették be őket, hanem az olyan vállalkozásokban, mint Hadik berlini kalandja. Ez egy parádés dolog volt: az a fajta a pszichológiai hadviselés és felderítés, amely szemben áll azzal a fajta háborúzással, hogy ott van az a magaslat, foglald el, akkor is, ha egy nap vesztünk ötezer embert.

Hadik hány emberrel érkezett Berlin alá?

Körülbelül ötezer fős csapattal indult el, de mindenhol posztokat kellett hagynia, ezért Berlin alá a kikülönítések miatt nagyjából 3400 emberrel érkezett, ami nevetségesen kevés. Hogy kicsit előre ugorjak, amikor három évvel később ugyancsak Berlin ellen volt egy komoly orosz-osztrák támadás, akkor több mint 40 ezer embert vetettek be. Szó sincs persze arról, hogy Hadik a szó hagyományos értelmében elfoglalta volna Berlint, és a város ura lett volna ott hetekig, ahol minden ellenőrző ponton állt katonája, de a pszichés hatás az ugyanaz.

A berlini helyőrség azt hitte, jóval nagyobb sereggel áll szemben. Hogyan tudta Hadik elhitetni, hogy nagyobb a hadserege?

Vitt magával egy mini hadsereget, amiben volt minden a huszárok mellett: nehézlovasság, német gyalogság, ágyúk és horvát határőrök is. Ez utóbbi is nagyon érdekes katonai kultúra, mely a török elleni védekezés során alakult ki, szerb és horvát egységek egyaránt részt vettek ezekben – akkor még csak vallási különbség volt köztük, nem is tudták őket megkülönböztetni. Érdekes, hogy semmilyen horvát-szerb ellentétről nem maradtak fenn feljegyzések akkoriban, ez jóval később alakult ki. A horvátokkal is az volt a probléma, mint a huszárokkal, hogy ezekben a kis háborúkban borzasztóan jól lehetett őket használni, csak hát nagyon szerettek elmenni fosztogatni.

Olyannyira, hogy Hadikék a horvátokkal riogatták a berlinieket, nem is a huszárokkal. Ennyivel félelmetesebbek voltak?

A huszároktól is féltek, de a horvátoknak volt olyan sajtója, hogy azok tényleg borzalmasak. Ők is nagyon fontosak voltak, klasszikus könnyűgyalogság, akik zaklatják az ellenséget, megölik a felderítőket, megtámadják az őrposztokat. Borzasztó kellemetlen volt ellenük harcolni, és ha meg akarták őket támadni, akkor meg eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Nagy Frigyes a horvátokat sem tartotta sokra, de aztán kénytelen volt ő is megszervezni a saját könnyűgyalogságát. Hadik már csak a pszichés hatás miatt is vitte magával a horvátokat: muszáj fizetni, különben ezeket szabadjára engedik.

De végül nem is engedte őket szabadjára, ugye?

Nem, pedig a poroszok próbáltak ellenpropagandát csinálni, hogy micsoda dúlást vitt végbe Hadik csapata, de hamar kiderült, hogy nem. Voltak elszigetelt esetek, nyilván volt egy kis fosztogatás, de nagyon szépen sikerült ezeket a csapatokat kézben tartani és kvázi lekenyerezni: jó, most nem rabolhattok, de lesz majd pénz. Mindenki tudta, hogy így működik a dolog: ha nem tartunk vaskézzel fegyelmet, akkor a katonáink rabolni fognak, és onnantól már nem lehet nekik parancsolni.

A könyv alapján Hadikról nem egy huszártiszt képe rajzolódik ki, hanem sokkal inkább egy nagyon akkurátus hivatalnoké, aki aprólékosan megtervezte ezt a hadjáratot, és mintha minden napját azzal töltötte volna, hogy leveleket írogatott a különféle feletteseinek, és fillérre pontosan elszámolt a hadizsákmánnyal. Egy hadvezérnek egyszerre kellett hivatalnoknak is lennie?

Igen, valószínűleg Hadik azért is emelkedett ki a szorgalmával, mert ebben az időszakban még nem volt igazi vezérkar, nem volt a hadvezérnek apparátusa, pedig rengeteg bürokráciával jártak már akkor is egy hadsereg apró-cseprő dolgai. Hadik ráadásul olyan helyzetben volt Drezda környékén, hogy ő volt a legközelebb a porosz fősereghez, ezért minden információt neki kellett továbbítania a Sziléziában harcoló császári-királyi főerőkhöz. Ekkor ugye még nincs távíró, pláne rádió, nagyon nehéz az információáramlást megszervezni, mindenhez futárokat kellett küldeni, rengeteg forrást kellett egyszerre ellenőrizni, az úton szembejövő kereskedőkkel, dezertőrökkel, katonaszökevényekkel kellett beszélni, kémeket kellett foglalkoztatni. Hadik gyakorlatilag egy egész vezérkar munkáját elvégezte egyedül. Páratlanul szorgalmas ember volt, és talán nem azok az erényei voltak, amit egy huszártisztnél most mi elképzelünk. Ráadásul az sem volt hétköznapi, hogy a háború után nem nyugdíjba ment, hanem maradt a seregben, egyre magasabbra emelkedett, és végül a bécsi Udvari Haditanács elnöke lett.

A Hadik filmben azért ebből a szorgalomból nem sok látszik, inkább egy tipikus huszár figurát láthattunk.

Persze, de a filmnek pont ezt nem rovom fel, hiszen azt, hogy Hadik ül és körmöl tizenhat órán keresztül, nem lehet filmen bemutatni. Esetleg utalni lehetett volna rá, de

ez egy kalandfilm, és úgy is kell kezelni. Ugyanígy nem lehetett kihagyni, hogy Hadik a királynővel tárgyalt, noha a valóságban nem így történt, de mégis kivel tárgyaljon? Névtelen városi tanácsnokokkal? Hát baromi unalmas lenne.

Az is nehezítette a dolgot, hogy az az öt nap, amíg eljutnak Berlin alá, azt sem lehet filmben bemutatni, mert nem történt jóformán semmi.

Hadiknak pont az volt az ügyessége, hogy ott ne történjen semmi, olyan menetvonalon haladjanak, ahol nincs ellenség.

Viszont Nagy Frigyes ebben a konkrét hadjáratban játszott szerepe alapján nem tűnik annyira nagynak, inkább egy kicsit hisztérikus és rögeszmés embernek. Vagy ez így túlzás?

Nagy Frigyes egy nagyon érdekes és összetett személyiség volt. Egyszerre ábrázolták vaskezű, kíméletlen uralkodóként és katonakirályként, illetve franciás műveltségű, fuvolán játszó entellektüelként. És mindkettő igaz is volt, egyiket se lehet kikerülni a személyiségében. Tehát fantasztikusan érdekes egyéniség. Az is igaz, hogy ezek az uralkodó dinasztiák terhelt családok voltak, sok rokonházasság után az ideggyengeség is nagyon jellemző volt ezekre az emberekre. Nagy Frigyes sem úgy volt nagy katona és nagy uralkodó, hogy taktikai szinten mindig jó döntéseket hozott, hiszen sok fontos csatát elvesztett, sok rossz döntést is hozott, viszont az az állam, amit ő létrehozott, az a rendszer, amit örökölt az apjától, meg a hihetetlen akaratereje mindig átsegítette ezeken a kríziseken. Lehet, hogy egy napig hisztizett, de utána megint visszavette a gyeplőt a kezébe, és ment minden tovább. Ez a hadjárat is nagyon jól tükrözte ezt: 1757 végén foglalja el ugye Hadik Berlint, előtte Frigyes Kolinnál nagyon csúnya vereséget szenvedett a császáriaktól, és kezdett az egész háború a poroszok szempontjából gyászosan festeni. Ám összeszedi magát, Rossbachnál nagyon megveri a franciákat, és a végén ő söpri be az összes zsetont, amikor megveri a császáriakat is a leutheni csatában. Ennek aztán nagyon érdekes következményei vannak a német történelemben, mert később bizonyos német vezetők ebből kiindulva azt hitték, hogy a szerencse mindig melléjük szegődik. A hétéves háború egy másik pontján szintén nagyon rosszul állt Frigyes szénája, ám váratlanul elhunyt az orosz cárnő, Oroszország pedig kiszállt a poroszellenes koalícióból. Ezért alakult ki a tévképzet, hogy a szerencse mindig mellénk fog állni, ezért nyugodtan kihívhatjuk magunk ellen a világot, mert a hadseregünk majd úgyis megoldja.

A könyvet olvasva úgy tűnt, hogy Frigyesnek az is megkönnyítette a dolgát, hogy a vele szemben álló seregeket gyakran teljesen alkalmatlan emberek vezették.

Ez így volt, köszönhetően a nepotizmusnak, a kontraszelekciónak meg az arisztokratikus politikának, de ez már egy átmeneti korszak. Már vannak olyan osztrák hadvezérek, mint például maga Hadik, aki kisnemesként emelkedett a legmagasabb rangig. Az ősei német egyetemekre járt protestáns lelkészek, viszont a nagyapjának és az apjának meg katonáskodni kellett, ám valahogy genetikusan azért tovább ment ez az intellektuális igény is. Tehát az már nem volt elég, hogy meglengeti a kardját, meg nagyon bátor és tud káromkodni. Van már ekkor egy olyan osztrák hadvezéri generáció, amelyik az érdemek révén jut előre. Egy másik fontos elem az a kozmopolitizmus: a skót Lacy és az ír Browne tábornok és más külföldiek is a császári hadsereg magas rangú tisztjei voltak. Elképzelhetetlen mai szemmel, hogy mondjuk az ukrán hadseregben most kineveznek egy dán nemzetiségű tábornokot, mert ő ért valamihez a legjobban. De abban az időszakban a katonai emigrációknak köszönhetően ez gyakori volt: például a Brit-szigetekről a katolikus nemesség és katonák Európában próbáltak szerencsét. Volt olyan csata a spanyol örökösödési háborúban, hogy egy ír zászlóalj harcolt a francia király alatt, egy másik ír ezred az angol király seregében, és ezek csaptak össze.

Pont ezért magyar huszárok is szembe kerülhettek egymással, nem?

A magyar huszárok értettek ahhoz, hogy ne legyen ez olyan komoly dolog. Láttam egy olyan osztrák jelentést, amelyben valaki panaszkodott a magyar huszárokra, hogy a Habsburg hadsereg huszárai állnak az Elba egyik partján, a másik partján a porosz hadsereg huszárai, és magyarul társalognak egymással, és ilyet ne csináljunk, mert mégiscsak ellenség.

Hadikról először az NDK-ban forgattak filmet, több mint ötven évvel ezelőtt. Hogy lehet, hogy őket előbb megihlette a berlini kaland?

Mindenképpen érdekes, hogy ott kevésbé felejtették el ezt, még ha az a film azóta feledésbe is merült. Valószínűleg feledhető alkotás is volt, én sem láttam, csak olvastam róla kritikákat. Az is egy pikáns adalék, hogy az NDK-ban az egykori porosz és szász területek voltak összerakva egy államba, és pont a hétéves háborúban ezek rettenetesen utálták egymást. Nyilván a szocialista testvériség is hozzájárult a filmhez, de érdekes, hogy ezt a kalandot talán az NDK-ban kevésbé felejtették el.

Mert óriási sztori, hogy 3400 ember bejut egy ellenséges fővárosba, és sikerül az akaratukat rákényszeríteni az ottaniakra úgy, hogy ott van egy kétszer akkora helyőrség. És ennyire pofátlanok voltak, hogy odamentek, megcsinálták, megsarcolták, elmentek, és minimális veszteségekkel meg is úszták.

Ugye, az a legkellemetlenebb, hogy ott volt az udvar, ott volt a királyné, a királyi hercegek. Az is szerencse volt Hadik szempontjából, hogy Berlin kormányzója azt az utasítást kapta Frigyestől, hogy az udvart, a levéltárat, a kincstárat, a koronát helyezze biztonságba. A várost nem, talán azért sem, mert a király kifejezetten nem szerette Berlint. Rochow végre is hajtotta ezt a parancsot, és Spandau várába menekítette az udvart, amit már akkor is börtönnek használtak. A királynő és udvartartása oda vette be magát, ami nemcsak kényelmetlen volt, de napokon keresztül folyamatos rettegésben voltak, hiszen senki nem tudta, meddig marad Hadik Berlinben, illetve mekkora serege van. Ez óriási presztízsveszteség volt, és Frigyes szó szerint gyűlölte Hadikot emiatt. Onnantól kezdve Frigyes oda támadott a legnagyobb erőkkel, ahol Hadik volt. A háború után pedig találkoztak is, amikor Frigyes minden osztrák tábornoknak adott ajándékot, csak Hadiknak felejtett el hozni valamit.

Szerintem ez egy bók valahol.

Hogy látja, most már nagyobb figyelem övezi Hadikot?

Én azt gondolom, hogy igen, de nemcsak Hadikot, hanem talán az egész korszakot is. A 2000-es években jött egy fiatalabb történész generáció, amelyik ezt az egész időszakot elkezdte kutatni, és ebben nagyon sok kutatási potenciál is van, pont az elfeledettsége miatt. Sok kiadvány és monográfia jelent meg, kiadtuk Hadik iratait is néhány éve. Én már korábban is Hadikkal foglalkoztam, de kétségtelen, hogy ezt a könyvet nem írtam volna meg a film nélkül.

Volt egy olyan szándékom, hogy írjuk meg a valódi sztorit is, ami szerintem ugyanolyan érdekes.

Hadik pedig tényleg egy fontos alakja a történelemnek: a hétéves háborúról szóló minden munkában szerepel, akár abban is, amit Amerikában írtak. És volt még jó pár ilyen magyar tábornok. Hiszen annak, hogy egy világbirodalom részei voltunk, megvolt az az előnye: hogy ezek a magyar katonák a világtörténelemben is fontos szerepet játszhattak, mégis alig tudunk róluk valamit. Alvinczi Józsefről például, aki Napóleonnal csatázott Itáliában, nagyon kevés magyar anyag van, annak idején én is angol nyelvű munkában találkoztam először vele. Nagyon sok adósságunk van még ebből a korszakból.