Jó estét, egy korsó Guinnesst kérek, igen, magyar vagyok, nem brit turista, azokat is ki érti, repkednek szerteszét Európában, hogy beüljenek egy kocsmába, amelyik pont olyan, mint az otthoni, a sarki pub, persze, tudom, túl olcsó a repülőjegy és túl drága nyugaton a pia, de azért mégiscsak fura, hogy ha már annyit vesződtek az utazással, nem akarnak megmártózni kicsit a helyi kultúrában, legfeljebb a Széchenyiben, oké, még mindig jobb, mint amikor még érdeklődők voltak és a hazahordták a fél ókori világot, tudom, sztereotípia, de hát ez mégiscsak egy ír kocsma, ha valahol, itt bele kell férnie egy kis antibritizmusnak, tudod mit, kérek egy whiskey-t is, elvégre ünneplek, tagja lettem egy igen elit klubnak, nem, sajnos nem a mile high clubnak, nem viselem túl jól a repülést, hanem egyike vagyok azon keveseknek, akiknek sikerült elejétől a végéig elolvasni az Ulyssest, na, mit szólsz, semmit, sejtettem, pedig emlékszem is belőle egy csomó mindenre, bár kétségtelen, hogy ha teljesen fel akarnám fogni az egészet, neki kellene futnom még néhányszor, miközben profi szintre hozom magam Homéroszból, meg nagyjából mindenből, amit a 19-20. század fordulójának Európájában az irodalomról és kultúráról, filozófiáról tudni lehetett, ja, igen a whiskey, legyen Writers’ Tears, annak passzol a neve az alkalomhoz, Reader’s Tears még jobb lenne, de olyan nem léteik, csak Reader’s Digest, kétségtelenül könnyebben emészthető Joyce-nál, akinek nem is az Ulysses a legnehezebb regénye, hanem a Finnegans Wake, amit az 1939-as megjelenése óta nem fordítottak le teljesen magyarra, mert lehetetlen, Joyce több mint tizenhét éven át írta és azt mondta, minimum ennyi időt kell az olvasónak is rászánnia a hatszázhuszonnyolc oldalas regényre, már amennyire a Finnegans Wake regénynek nevezhető, nemrég olvastam, hogy egy kaliforniai könyvklub, tudod, ahol a tagok ugyanazt a könyvet olvassák, és rendszeresen összejönnek megbeszélni a szöveget, szóval ez a klub 1995-ben kezdte el olvasni a Finnegans Wake-t és 2023-ban értek a végére, persze, biztos voltak közben tagcserék, de huszonnyolc éven át minden hónapban találkoztak egy könyvtárban, hogy megbeszéljék, amit olvastak, az elején úgy tervezték két-háromoldalanként fognak haladni, de hamar rájöttek, hogy alaposan túlvállalták magukat, olykor egyetlen sor értelmezésére sem volt elég idő egy találkozón, de azért csak a végére értek, még ha sokkal lassabban is, mint a profik a dublini Trinity College-ban, az ottani olvasókörnek, amelyiknek több hivatásos Joyce-kutató is tagja, röpke tizenöt év elég volt a Finnegans Wake bekebelezéséhez, ja, és tudod, mihez kezdtek a kaliforniaiak, miután a végére értek a könyvnek, jaja, lehet elmentek Guinnesst meg whiskey-t inni, de aztán, nem hiszed el, elkezdték az egészet az elejétől, mert azt mondják, a Finnegans Wake olvasása életforma, az Ulyssesről is ezt mondják amúgy a rajongói,
akikből jóval több van, mert az Ulysses azért a Finnegans Wake-hez képest ponyvaregény, túlzok, nyilván, de sok helyen még cselekménye is van, nem véletlenül szerepel mindig az irodalomtörténet legjobb, legfontosabb regényeit soroló listák élén az Ulysses, míg a Finnegans Wake-nek a létezéséről is kevesen tudnak, persze, én is azért vágtam bele huszonpár éve először az Ulyssesbe, mert hallottam valahol, hogy az irodalom Mount Everestje, hát nyilván az alaptáborig sem jutottam, kikölcsönöztem a könyvtárból, párszor nekiugrottam, de az első fejezet végéig sem jutottam, mire vissza kellett vinnem, pedig nem is indul rosszul, három fiatal férfi egy tengerparti toronyban él, megbeszélik, hogy az ír kultúra egy szobalány törött tükre, megtudjuk, hogy az egyik főhőst, Stephen Dedalust gyötri a lelkiismeret, mert nem volt hajlandó együtt imádkozni az anyjával az asszony halálos ágyánál, amiért a haverja, Buck Mulligan szívatja kicsit, aztán pénzt lejmol tőle, a következő képben Dedalus a tengerparton bolyong, megcsodál egy döglött kutyát, mint Baudelaire, megáll egy sziklánál vizelni, mielőtt elindulna az iskolába, ahol tanít, de ennél messzebb huszonpár éve nem jutottam, csak addig, hogy megfogadjam, hogy majd egyszer, ha idősebb és bölcsebb leszek, utóbbi annyira nem jött be, de türelmesebb lettem, ami jól jön az Ulysseshez, mert csapong, mint az ember fejében a gondolatok, és az olvasónak egy olyan fejbe kell belelátnia, amelyik száz évvel ezelőtt elmélkedett és annyi tudással volt megtömve, mint a Wikipédia, nem sokon múlt egyébként, hogy most is feladjam, felállítottam egy szigorú szabályt, hogy nem olvashatok másik könyvet, míg ennek a végére nem érek, természetesen elcsábultam, amikor megkaptam ajándékba a Budapest Nagyregényt, gondoltam, azzal végülis nem ártok senkinek, ha átfutok pár novellát, gyanútlanul merültem bele Cserna-Szabó András Budavári Virágokjába, aztán konkrétan kiesett a kezemből a könyv, mondom, ilyen nincsen, az első csalónovella, amit a kezembe veszek, az Ulysses Leopold Bloomjának családfájáról szól, mert Bloom Szombathelyen született, emléktáblája is van a városban, ami nem rossz teljesítmény egy fiktív karaktertől, az apját még Virág Rudolfnak hívták, zsidó volt, ő döntött az emigráció mellett, a fia már protestáns, amikor az Ulysses játszódik, harmincnyolc éves, de a regény alapján akár ötvennyolc is lehetne, az egész történet az ő egy napját követi nyomon, egészen onnan, hogy reggel felkel és az újsággal kimegy a budira és miközben székel, az aranyere miatt aggódik, egészen addig, míg egy átdorbézolt, szürreális éjszaka után befekszik az ágyba a felesége, Molly mellé, akinek csókot nyom a hátsójára, de nagyon igyekszik, hogy ne ébressze fel a nőt, akivel tíz éve, a kisfiuk halála óta képtelen lefeküdni, pedig előtte nagy volt a szerelem, egyszer például, a howthi tengerparton Molly szájból szájba adagolta Bloomnak a megrágott köményes süteményt, mielőtt szeretkeztek, igen, meglepően sok a testnedv a könyvben, mai fejjel is könnyű ráismerni a részletekre, amikért annak idején annyi helyen betiltották, ami biztosan sokat tett hozzá a népszerűségéhez, van olyan jelenet is, amelyikben Bloom ismét a howthi parton sétál és miközben régi emlékeken rágódik, szemezni kezd egy fűben heverő fiatal nővel, aki először a bokáját mutatja meg neki, majd mindent, ami még a szoknyája alatt található, közben Bloom zsebre dugott kézzel orgazmusig fogdossa magát, és nem is ez a csattanó, már bocs, de egy százéves sztorit talán ér elszpojlerezni, a poén az, hogy a végén kiderül, a fiatal nő sánta, mert akkoriban még ért a fogyatékkal élőkön élcelődni, meg azon is, hogy a nacionalisták szellemileg élnek fogyatékkal, így utólag visszagondolva az is vicces volt, hogy az elején azt hittem, talán nem is a megfelelő könyvet olvasom, mert a harmadik fejezetnél tartottam, de Bloomnak még nyoma sem volt, pedig tudtam, hogy az Ulysses ünnepe június 16., Bloomsday, vagyis Bloom napja, mert ezen a napon játszódik a regény, 1904-ben, most százhúsz éve, akkor éppen csütörtökre esett, idén vasárnapra, mondhatni Virágvasárnap lesz, rajongók ezrei, sokan korhű ruhákba öltözve járják be Dublint, mert az Ulysses valós helyszíneken játszódik, olyannyira, hogy Joyce egyszer azt mondta, ha Dublint egyszer porig rombolnák, a könyve alapján újjá lehetne építeni, ami nyilván túlzás, de az Ulysses helyszíneit azért be lehet járni, a Martello-toronytól a temetőn, a könyvtáron át, a kórházig, ahol az egyik kedvenc fejezetem játszódik, nem azért, mert miközben egy nő vajúdik, Bloom az orvostanhallgató Buck Mulligannel és a cimboráival tivornyázik a szomszéd szobában, hanem mert ahogy a szöveg halad, úgy változik a stílusa, az első óangol nyelvemlékektől Shakespeare-en és Dickensen át, a századfordulós utcai szlengig, vagyis a szöveg nyelvezete úgy fejlődik, mint a magzat az anyaméhben, különösen büszke voltam magamra, hogy Dickenst csont nélkül felismertem, mert nem sokkal korábban olvastam a Pickwick Klubot, jó, így utólag nem annyira az én érdemem volt a felismerés, inkább a fordítóké, nem olyan rég, 2022-ben jött ki a legújabb verzió, az eggyel korábbi 2012-es fordítás javított kiadása, négy ember, Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán és Szolláth Dávid dolgozott rajta, a csapat vezetője, Kappanyos azt írja, az új fordítás igénye már 1998-ban felmerült, akkor indult el a munka, ami 2012-ben ért véget, vagyis négy ember töltött majdnem egy Finnegans Wake-nyi időt vele, plusz tíz évet a csiszolgatással, valószínűleg nem kis részben emiatt sikerült nekem most az, ami huszonpár éve nem, hát persze, most is többször akartam hagyni a fenébe, a hetedik fejezetben például Bloom egy szerkesztőségben van, ennek megfelelően a szöveg tele van szalagcímekkel, na ezen nehezen rágtam át magam, nekem, az újságírónak pont az újságos rész nem feküdt, nem is tudom, jellemző, vagy ironikus, esetleg a kettő egyszerre, volt aztán a tizenötödik fejezet, a dráma a vöröslámpás éjjeli negyedben, amikor a sztori folyamatosan, akár a sorok közepén csúszkál a valóság és rémálomszerű hallucinációk között, nagyon nyomasztott mindaddig, amíg Stephen Dedalus végre le nem ver a sétabotjával egy lámpát, amiért jól orrba vágják, de itt is, amikor már kezdtem volna fellélegezni, azért még csak megjelent Bloom régóta halott kisfia, de mentem mégis mindig tovább, egyrészt nyilván a kihívás, meg a nemlétező klub tagsága miatt, meg mindig érdekelt, hogy ezek után még mi jöhet, az utolsó, hosszú fejezetet nem lehet letenni, de ezt szó szerint értsd, mert egyetlen végeláthatatlan gondolatfolyam az egész, Mollyé, Bloom feleségé, talán ezért is csapongóbb, mint a korábbiak, miért, mire számítottál, száz éve még a nők sztereotipizálása is tök rendben volt, nem mintha ma sokkal jobb lenne a helyzet, de ebbe most ne menjünk bele, meg egyébként Mollyt sem kell félteni, neki meg a férje zsidó származásáról van meg a véleménye, de a lényeg, hogy ezt a fejezetet azért nem lehet letenni, mert nemhogy bekezdések, de még mondatvégi írásjelek sem igazán fordulnak elő benne, ha egyszer elengeded a fonalat, nagyon nehéz még egyszer megtalálni, a legvégén engem elkerült a nagy katarzis, a könyv, mintha gúnyosan nézett volna rám, hogy talán tapsra várok-e, én meg azt gondoltam, hogy arra talán nem, de azért valami talán mégiscsak jól esne, úgyhogy eljöttem ide egy korsóra, nem tudom, mi lesz ezután, nyilván semmi, de egyelőre nem tudom, mit olvashatnék az Ulysses után, nem, köszi, a Finnegans Wake-re biztosan nem tennék fel néhány évtizedet, meg aztán az Ulysses sem olyan, hogy olvastam és pipa, állítólag ahányszor előveszi az ember és beleolvas, annyiszor adnak és jelentenek mást az egymást követő sorok, egy videóban, egy irodalmár rajongó azt mondja, nem is úgy kell olvasni, mint egy rendes regényt, az elejétől a végéig, hanem időként, amikor olyan a hangulat elővenni, onnan és annyit olvasni belőle, ahonnan és amennyi jólesik, mintha az ember egy ínyenc svédasztalról vacsorázna, amelyiken vannak könnyed desszertek is, meg olyan emberes fogások, amik könnyen megülik gyomrot, az Ulyssesben ott van minden, az egyik fejezet kaotikus dráma, a másik szatirikus lányregény, a harmadik kocsmai sztorizgatás, de van olyan fejezete is, ami kérdés-felelet formában íródott, mint a katekizmus, van benne minden, benne van minden, úgyhogy biztos fogom még lapozgatni, de addig is, hadd kérjek még egy korsóval, azt hiszem megérdemlem, jó fél évet küzdöttem érte, oké, nem egy Odüsszeia, bár néha annak tűnt.