Annyira rákattantak a magyarok a munkakerülő jugoszláv fodrászra, hogy nagy divat lett a Surda-kalap

A délszláv filmművészetet sokáig elsősorban a külföldön is sikeres partizánfilmek jóvoltából ismerhette a magyar közönség, és nem volt ez másként a tévésorozatokkal sem. A Magyar Televízió viszonylag ritkán mutatott be jugoszláv sorozatokat, és olyankor többnyire partizánsorozatokra esett a választás. Így láthatták a magyar nézők a nálunk A belgrádi fiúk címen futó Otpisanit, akárcsak az Amerre a vaddisznók járnak címűt, melynek a főszereplője, Ljubisa Samardzic olyan népszerű lett, hogy meghívták az 1973-as SZÚR-ra (Színészek–Újságírók Rangadója), ahol szokás szerint telt ház, azaz nyolcvanezer néző előtt léphetett pályára a színészek csapatában a Népstadionban.

Így lett Dizából Surda

Samardzicot már előtte is számos filmben láthatták itthon, a kiugrást a Reggel című, ugyancsak háborús film főszerepe hozta el a számára, de felbukkant a Kozarától kezdve A neretvai csatán át a Sutjeskáig az összes korabeli háborús jugoszláv szuperprodukcióban. Igazán azonban az Amerre a vaddisznók járnak sorozat főhőse, a Fekete Rok nőtt a magyar nézők szívéhez. Egy évtizeddel később azonban Samardzic még ezt is a háttérbe tudta szorítani egy másik szereppel.

A Forró szél (Vruc vetar) eredetileg regénynek íródott, de Sinisa Pavic már sikeres forgatókönyvíró is volt (például A belgrádi fiúk sorozatban is dolgozott), ezért könnyedén át tudta ültetni a regényt sorozattá, melyet 1980-ban mutatott be a jugoszláv televízió. Pavic jogot végzett, sőt, bíróként dolgozott évekig, mielőtt átnyergelt volna az írásra, és egy valós személy, egy Diza nevű fodrász ihlette, aki a dél-szerbiai Vlasotince helyi nevezetessége volt. Ebbe a kisvárosba költözött Pavic, akinek megragadta a képzeletét a munka után rendre dalra fakadó, életszerető borbély, aki folyton hihetetlen sztorikat mesélt, de valahogy sehol se találta a helyét a világban.

Róla mintázta hát Borivoje Surdilovic, azaz Surda alakját, aki ugyancsak Vlasotincébe való, és a sorozatot nem kis részben ott is forgatták. Surda szerepét az akkor 43 éves Samardzic kapta, de rajta kívül is a korabeli jugoszláv színjátszás nagyjai játszottak a sorozatban, mely tíz részben mesélte el a sorsával folyton elégedetlen, az alacsony vérnyomását kávéval gyógyító Surda kalandjait, aki a védjegyszerű kockás kalapjában keresi a boldogulást. A vígjáték végigköveti, ahogy Surda otthagyja a fodrászatot, belevág egy sor másik munkába, hogy aztán a végén visszataláljon a fodrászüzletbe, miközben megnősül, lakást szerez, és a segítségével bemutathatta a sorozat a korabeli Jugoszlávia mindennapjait.

Hosszú, langyos szél

A sorozat hamar nagy sikert aratott, olyannyira, hogy egy rövidített változatából mozifilm is készült, majd jó pár baráti ország televíziója is műsorra tűzte, köztük 1984 decemberében végre a magyar is, amely nem bízta a véletlenre a reklámot, már előre úgy harangozta be a sorozatot, hogy az Onedin család vagy a Kórház a város szélén sikeréhez lesz majd mérhető a népszerűsége. Ez eleinte inkább öngólnak tűnhetett, az első részek még nem hozták meg az áttörést, ám aztán egyre inkább rákaptak a nézők a sorozatra, és februárra már minden Surdáról szólt Magyarországon, még ha nem is mindig pozitív értelemben.

A kezdeti kritikák is leginkább értetlenül álltak a Forró szél előtt: Galsai Pongrác „hosszú, langyos szélnek” nevezte a Kritikában, mások Surda karakterét nem tudták hová tenni, és persze voltak olyan írások is, melyek még a lezárulta után sem mindig barátkoztak meg a sorozattal, inkább a sikert próbálták megfejteni:

Sinisa Pavic ugyanis alighanem balzaci feladatra vállalkozott, amikor szinte leltárt kívánt készíteni a mai Jugoszlávia életének jellegzetes vonásairól, szokásairól, erkölcseiről, az élet köznapi alakulásáról. S hogy ez nem sikerült, abban korántsem csak a balzaci képességek hiánya, a gyakori írói ügyetlenség, a cselekmény vezetésének nem ritka erőltetettsége, mesterkéltsége a bűnös

– írta például Zappe László a Népszabadságban, és a sikert a filmes kivitelezés magasabb színvonalával magyarázta, míg Virág F. Éva (Magyar Hírlap) Surda kisember mivoltában találta meg a népszerűség kulcsát:

Nem példakép, nem hős, inkább olyan ismerős, akinek ügyes-bajos dolgai egymást érik, akin bosszankodunk és akit kedvelünk, akinek mindenki adhat tanácsot, akinél mindenki okosabb, ügyesebb, rendesebb, szerencsésebb egy kicsivel… Ezzel, ezért kedveltette meg magát a magyar közönséggel is, amely talán most találkozott először olyan sorozat-főszereplővel, mint a nyakigláb Surda.

Nagyjából hasonló következtetésre jutott Lőcsei Gabriella is a Magyar Nemzetben, aki az írását azzal kezdte, hogy hiába követelik tőle olvasói levelek tömegei, hogy dicsérje vagy éppen húzza le a sorozatott, ő egyik táborba sem áll be:

A köznapi élet volt jelen e tíz órában, lakásgondokkal, házastársi egyenjogúsággal, munkahelyi bürokratizmusokkal, családi belviszályokkal — úgy, ahogyan igen sok emberrel megesik. És ahogyan a mi televíziónkban igen ritkán ábrázoltatik.

Divatba jön a Surda-kalap

Visszatérő elem volt a kritikákban, hogy a szerző az első részek láttán pálcát tört a sorozat fölött, hogy aztán a későbbi epizódok hatására belássa a tévedését. „Mégis cáfolhatatlan tény, hogy a Forró szél különösen a második részében egyre érdekesebbé vált. Sokan várták és szívesen nézték. Úgy vélem, hogy elsősorban azért, mert bátran és gazdagon tárta fel korunk és jelenünk fontos egyéni sorsproblémáit. Igaz, nem sokkal magasabb színvonalon, mint a Szabó család, de a filmben feltáruló valóság gazdag és sokrétű volt” – írta Illés Lajos a Népszavában, míg a Vas Népe újságíróját, Budai Rózsát eleinte annyira idegesítette Surda, hogy kikapcsolta a tévét, de kollégája rábeszélésére a negyedik résznél visszatért, és nem bánta meg:

Kollégám chaplini figurának véli Surdát és találóbbat nem tudok mondani. Szokatlan ez a figura, nekem időbe telt, amíg ráhangolódtam a világra, amelyben él és boldogulni akar, de ma már élvezem a sorozat humorát, életszagát.

Rosszabbul járt a Szolnok Megyei Néplapnál dolgozó kollégája, Valkó Mihály, aki félúton alaposan lehúzta a sorozatot: „Ez a Forró szél nemhogy felforrósítaná, sokkal inkább megdermeszti, sőt befagyasztja jó kedvünket. Egy sereg idétlenség egymásra dobálva” – dohogott, hogy aztán pár résszel később egy olvasói levél hatására töredelmesen beismerje, meg kellett volna várnia a sorozat végét a kritikával, mert egész megszerette Surdát: „Mintha az alkotók is a végére, a csattanóra tartogatták volna legjobb ötleteiket, legszellemesebb megoldásaikat! Bizony nem csodálkozom már azon sem, hogy a sorozat befejező részének vetítésekor a megyeszékhely egyik fodrászüzletében egyszerűen megállt a munka, lehúzták a rolót, mindenki látni akarta még egyszer s utoljára Surdát” – írta.

És korántsem csak a szolnoki fodrászokat érdekelte Surda, hanem nagyon sok mindenkit. Mi sem bizonyította ezt jobban, minthogy nálunk is hódítani kezdett a kalapja. A Fejér Megyei Hírlap szerzője például először azt hitte, magát Surdát látta hátulról, aztán elé kerülve csalódnia kellett: „Hát persze, hogy nem Surdilovics. De nicsak! Ott jön vele szemben egy másik. Annak is kockás sapka van a fején. És a túloldali fiatalember is ezt viseli. S benn a főutcai divatáru boltban a polcon ott tornyosulnak a szürke-barna-drapp, kockás, pepita férfisapkák. Már nevük is van: Surda-sapka.”

Gábor László, a Heves Megyei Népújság szerzője ki is borult a jelenségen: „Legutóbb egyik barátom, akit eddig tiszteltem jó ízléséért, megjelent abban a rettenetes, lekonyuló karimájú Surda-kalapban” – mérgelődött, ám más példákat is talált a sorozat hatására: „Hallottam tanácsi dolgozókat panaszkodni, hogy azóta, amióta a kelekótya hős se szó, se beszéd, beköltözött az egyik, részben üresen álló lakásba, nálunk is felszökött az önkényes lakásfoglalók száma.”

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, Ljubisa Samardzic is Magyarországra látogatott, egyre-másra jelentek meg a vele készült interjúk, és 1985 májusában visszatérhetett a Népstadionba is, ahol ismét zsúfolásig telt lelátók előtt játszhatott a SZÚR-on. Ez aztán akkora élmény volt számára, hogy még évtizedekkel később is emlegette a hazájában készült interjúkban. A Sandokan és az Egy úr az űrből esetéhez hasonlóan a Hungaroton is szeretett volna magának a Surda -tortából, így Samardzic kislemezen is elénekelhette Surda dalát, az A sad adiót, szerbül illetve magyarul. Ráadásul a figyelem nemcsak Samardzicnak jutott, hiszen a 24 Óra újságírója Tatabányán botlott a szintén a főbb szereplők közé tartozó Miodrag Petrovicba:

Igen, ő állt előttem, a Forró szél című filmsorozat Firga bácsija, a feleségével együtt, színvonalas éttermet kerestek, mert bizony már délre járt az idő. Ha már úgyis itt vannak Tatabányán, az Árpád Szálloda éttermét ajánlottam.

Megrovás járt a surdalistázásért

Bár a Tatabányán ebédelő Firga bácsi is abszurdnak hathat, a sorozat még egy egészen groteszk bírósági ügyet is eredményezett. Történt ugyanis, hogy megjelent egy olvasói levél a Magyar Ifjúságban, és a Végh Antal-i ihletettségű levél szerzője, egy Ispán Bertalan nevű beruházási előadó ebben „a magyar futball egyik surdalistájának” nevezte Kovács Istvánt, a hozzá hasonlóan salgótarjáni, tízszeres válogatott csatárt. A levélíró ki is fejtette, mit ért „surdalista” alatt:

Soha életében nem dolgozott, ezért nem ismeri a munkával szerezhető pénz értékét. Nincs fogalma arról, hogy azt a jövedelmet, melyet eddig keresett az alibi játékával – emeletes lakás, Lada 1500-as gépkocsi, solarium stb. –, mennyi munkával érhető el.

A futballista válaszul becsületsértés és rágalmazás miatt beperelte Ispánt, és első fokon a városi bíróság a Kokó becenevű focistának adott igazat: Ispán Bertalant bűnösnek mondta ki, ezerötszáz forint pénzbüntetés mellett egy évi próbára bocsátással büntette. Ispán fellebbezett, jöhetett a másodfok, a tárgyalásról pedig a Magyar Ifjúság is beszámolt, méghozzá a később az Élet és Irodalomhoz igazoló szerzőpáros, Kovács Zoltán és Megyesi Gusztáv jóvoltából. A cikk pedig legalább ugyanannyira kelet-európai abszurd hangvételű, mint amilyen maga a sorozat volt:

Az elnök kifejti, hogy a megyei bíróság illetékes tanácsa ítélethozatal előtt megtekintette a Forró szél című jugoszláv filmet, és alaposan tanulmányozta a főhős személyiségét. Egyöntetűen megállapodtak abban – mint ahogy azt a bíró kijelentette –, a főhős, Borivoje Surdilovics munkakerülő. Ez az ember folyvást váltogatta munkahelyeit, s ez társadalmi szempontból elítélendő. Mivel pedig Ispán Bertalan ezzel az emberrel azonosította Kovácsot, magatartása társadalomra veszélyes elemeket hordoz, tehát Ispán Bertalan bűnös. Mindamellett – hangsúlyozta a bíró – a vádlott kijelentésének társadalmi veszélyessége rendkívül csekély, ezért a létező legenyhébb szankciót hozza: megrovásban részesíti s felhívja figyelmét arra, hogy a jövőben tartózkodjék a hasonló megnyilvánulásoktól.

Csak a miheztartás végett: ezerötszáz forint 1985-ben az akkori havi átlagkereset csaknem egynegyede volt, tehát sokba került volna a surdalistázás az alperesnek, ha a másodfok nem enyhít az ítéleten. A cikk mindenesetre ezzel zárul:

És jön a bíró is, becsületben megőszült ember, a gépkocsivezető utánanéz, aztán jót nevet, azt mondja, ez a bíró az egyetlen vesztes, végig kellett néznie a filmet Borivoje Surdilovicsról.

Nincsenek ma már Surdák

Azóta eltelt csaknem negyven év, szinte minden megváltozott, egyet kivéve: Sinisa Pavic (aki már elhagyta a kilencvenet is) töretlenül alkot. Legutolsó sorozata, a Junaci naseg doba (magyarul Korunk hősei) című két évadot ért meg, a másodikat 2021-ben mutatták be. Sokan párhuzamot próbáltak vonni a Forró széllel, hiszen ez is a mai kisemberről szól, de sem a sorozat fogadtatása, sem maga Pavic nem támogatja ezt a hasonlatot. A forgatókönyvíró szerint ennek a sorozatnak a főhőse pont Surda ellentéte, hiszen azonnal elvállal egy olyan munkát, amelyre amúgy feltételezhetően nem alkalmas:

Ezért nincsenek ma olyan emberek, mint Surda. Vannak olyanok, akik minden funkciót, pozíciót, kitüntetést, díjat elfogadnak anélkül, hogy megkérdeznék, hogy el tudják-e viselni, vagy hogy indokolt-e, megérdemli-e

– kesergett egy interjúban a sorozat indulásakor Pavic, aki nagyjából egyedüliként él még a Forró szél alkotói és főbb szereplői közül, egyedül a Surda feleségét, Vesnát alakító Vesna Cipcic él még. A Bobot alakító Bora Todorovic sincs már az élők sorában, viszont a sorozatot követően számos, nemzetközi sikert arató filmben is feltűnt, így a Kusturica-filmek rajongói is ismerhetik a Cigányok ideje és az Underground című filmekből.

Hozzá hasonlóan Ljubisa Samardzicnak is hosszú élet jutott: 2017-ben, a 81. életévében érte a halál, életében szinte minden létező jugoszláv és szerb díjat és kitüntetést begyűjtött, de az összes volt jugoszláv tagállamban elismerték, Zágrábban még egy hardcore punkegyüttes is elnevezte magát róla. Pályája vége felé több filmet és sorozatot rendezett is, de a nekrológok leginkább Surdaként emlékeztek meg róla (szinkronhangját, Helyey Lászlót három évvel élte túl). A halála után szobrot is emeltek a tiszteletére Niska Banja városban, Samardzic ennek közelében nőtt fel. A szobor azonnal felismerhető, nem is annyira az arcvonásairól, hanem a kalapjáról. Rövid keresés alapján pedig az is megállapítható, a Surda-kalap vagy sapka negyven évvel később is keresett divatelem Magyarországon.

A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikkhez az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.