Élő közvetítés halottakról és az utolsó utáni tangó – indul a világ legfontosabb filmfesztiválja

Megalopolis

Nagyon nehéz egyetlen filmet kiemelni az idei cannes-i premierek közül, de ha pisztolyt szorítanának a fejünkhöz, akkor Francis Ford Coppola visszatérő rendezésére esne a választásunk. A Megalopolis első előzetese éppen kedden, a fesztivál nyitónapján jelent meg. Ebből már valamelyest képet alkothatunk az elegáns semmitmondással egyszerűen csak „meseként” aposztrofált filmről, amelyben a jövő építésze a klímakatasztrófában félig megsemmisült New York városát építené újra. Meglehet, rosszul értelmezzük a történetet, abban ugyanis megelevenedő kőszobrok, dühös tüntetők és német expresszionista színházat idéző előadások is lesznek.

Benne van a pakliban, hogy a Megalopolis, amelyre Coppola a fél vagyonát ráköltötte, forgatókönyvét pedig a nyolcvanas években kezdte el írni, szóval ez a roppant, disztópikus vízió egyszerűen borzalmas lesz.

A főszereplő Adam Driver frizurájáról ez máris kijelenthető. Ám mégis A Keresztapa és az Apokalipszis most rendezőjének új filmjéről beszélünk, ezért dőreség lenne filmművészeti csodánál kevesebbet várni.

Furiosa

2015-ben senki nem számított rá, hogy éppen egy hetvenéves, levitézlett ausztrál rendező oktatja majd a világot az akciófilmes műfajban. Aztán pontosan ez történt: a Mad Max: A harag útját azonnal mesterműnek kiáltották ki a cannes-i tudósítók, utóbb pedig hatalmas közönségsikert is aratott. Így az a szokatlan helyzet állt elő, hogy a hetvenes években indult, posztapokaliptikus túlélőtörténetet mesélő filmsorozatnak éppen a negyedik része lett a legnagyobb dobás.

Az ilyesmit folytatni kell Hollywoodban, de szerencsénkre George Miller a Furiosát sem engedte ki a kezéből. A harag útjában megismert, Furiosa nevű hősnő eredettörténetére számíthatunk, emiatt Charlize Theron helyett most Anya Taylor-Joy alakítja a címszereplőt. A cannes-i premierrel egy időben a magyar sajtónak is levetítik a filmet, május végén pedig már itthon is bárki megnézheti moziban, aki akarja. És ki ne akarná?

Emilia Pérez

Jacques Audiard iránt heves ellenszenvvel viseltet minden magyar filmrajongó. Vagy legalábbis azok, akik emlékeznek rá, hogy 2015-ben Audiard filmje, a Dheepan – Egy menekült története vitte el az Arany Pálmát a Saul fia elől Cannes-ban, így Nemes Jeles Lászlónak a Zsűri Nagydíjával kellett beérnie. Azért az Oscar-díj szűk egy évvel később biztosan megvigasztalta. De borítsunk fátylat a múltra, már csak azért is, mert Audiard új rendezése, amely idén is a fő versenyprogramba kapott meghívást, annyira vadul hangzik, hogy azonnal érdekelni kezdett bennünket.

A címbeli hősnő egy mexikói drogkartelltől menekül, emiatt nemátalakító műtétre szorul. És ha minden igaz, közben énekel is, az Emilia Pérezt ugyanis „bűnügyi musicalként” írják körül a nyugati filmes lapok.

Audiard ráadásul eredetileg operaként képzelte el ezt a történetet, végül maradt a számára otthonosabb filmes keretek között. Amikor a cannes-i versenyben legutóbb énekeltek – Marion Cotillard és Adam Driver az Annette-ben –, abban nem volt sok köszönet, de ki tudja, talán éppen az Emilia Pérez szab új irányt a filmművészetnek.

Maria

Furiosa és Emilia Pérez után itt a harmadik, címbe emelt női név is. A Maria viszont igazi emberről szól: Maria Schneiderről, a színésznőről, akiről elsőre mindenkinek Az utolsó tangó Párizsban jut eszébe, meg az a megalázó helyzet, amelybe szereplőtársa, Marlon Brando és a a rendező, Bernardo Bertolucci kényszerítették őt a híres film forgatásán. Schneider kálváriája a színésznő 2011-es halála után vált a Metoo-korszak jelképértékű történetévé, így csak idő kérdése volt, hogy újságcikkek és könyvek után a moziban is igazságot szolgáltassanak neki. Jessica Palud vállalkozott a feladatra, a főszerepre pedig az Arany Oroszlán-díjas Esemény színésznőjét, Anamaria Vartolomeit választotta. Marlon Brandót Matt Dillon alakítja, az első fotók alapján kellően elbrandósítva, de csak a cannes-i premieren fogjuk megtudni, hogy Palud mekkora teret szán Az utolsó tangó Párizsban forgatásának, vagy milyen messzire és milyen mélységben kalauzol tovább Schneider nehéz életébe.

Kinds of Kindness

A Szegény párák őszi-téli díjkiosztós menetelése alatt már hallani lehetett róla, hogy Jorgosz Lánthimosz rendező sebtében egy másik filmet is leforgatott a női Frankenstein-átirat főszereplőjével, Emma Stone-nal. Hogy a Kinds of Kindness nem csak haverságból összedobott ujjgyakorlat, hanem önálló mutatvány, a cannes-i versenymeghívás tette végképp egyértelművé. Sőt, azt reméljük, hogy a két filmből ez utóbbi sikerült jobban. Stone mellett visszatér a Szegény párák két másik sztárja, Willem Dafoe és Margaret Qualley is, és kiegészülnek Jesse Plemonsszal, aki, úgy tűnik, egy ideje már minden, kicsit is izgalmasnak tűnő amerikai filmben felbukkan – legutóbb a Polgárháborúban láttuk, de benne volt a Megfojtott virágokban is.

Arról, hogy ez a négy csodás színész, meg a mögöttük felsorakozó Hunter Schafer és Joe Alwyn pontosan mit fognak csinálni ebben a két és félórás filmben, semmit nem tudunk. Egy halottnak hitt nő visszatér, egy másik nő valamiféle próféta után nyomoz. Mi lesz ebből, az új Kutyafog, az új A homár, vagy az új Szegény párák? Néhány napon belül kiderül!

The Shrouds

A testhorrorok atyjaként tisztelt, amúgy változatos műfajokban alkotó David Cronenberg pályafutásában volt nyolc csendesebb év, amikor nem rendezett nagyjátékfilmet. 2022-ben viszont teljes fegyverzetben tért vissza A jövő bűneivel, a „teljes fegyverzet” pedig nála orvosi szikét, test- és tudatmódosító laboratóriumi kutatásokat, valamint az emberség ódivatú fogalmát biológiai és filozófiai értelemben is meghaladó szereplőket jelent. Sötét technológiai forradalmat hirdet A jövő bűnei után hamarjában elkészített The Shrouds is.

A Vincent Cassel által alakított főhős találmányának köszönhetően a történet szerint folyamatosan megfigyelhetővé válnak a sírba tett elhunytak, bizarr módon átértelmezve az „élő közvetítés” kategóriáját.

Néhány sírt azonban az éj leple alatt meggyaláznak, köztük a feltaláló jobblétre szenderült feleségének végső nyughelyét. Így a sírfigyelő rendszer kiötlője maga kezd nyomozásba.

Horizont: Egy amerikai eposz, 1. rész

Bő harminc éve tudjuk, hogy Kevin Costner szívében különleges helyet őriz a western műfajának. A sztár annak idején a Farkasokkal táncolóval mutatkozott be rendezőként, amellyel rögtön Oscar-nyertessé avanzsált. Később westernnel élesztette újra színészi és rendezői karrierjét (a 2005-ös Fegyvertársakkal), majd a presztízstévé korszakának legnagyobb westernsikerét aratta a 2018 óta futó Yellowstone sorozat révén.

Cannes-ba a Horizont című, nagyszabású, kétrészes westernfilm első felvonásával érkezik. Az alcím „egy amerikai eposzt” ígér, és az első leírások alapján a western sűrítményére, a polgárháborús évek Amerikájának átfogó tablójára számíthatunk. Akadt már a filmtörténetben nagynevű rendező, akinek a karrierje majdnem ráment egy ilyen szuperwesternre – A mennyország kapuja bukásával Michael Cimino egy komplett stúdiót is magával rántott a nyolcvanas évek nyitányán –, de a legyűrhetetlen Costnerért nem aggódunk. A tervek szerint a Horizont mindkét része Magyarországon is moziba kerül a nyár folyamán.

Bird

Ha egy szép reményű, fiatal férfisztár kiszáll a Gladiátor 2-ből, hogy helyette egy olyan rendező filmjében vállaljon főszerepet, akinek a legutóbbi munkája egy tehén útját követte a vágóhídig, akkor kétségtelenül az alkotói bátorság példás esetével állunk szemben. Márpedig ezt a döntést hozta meg Barry Keoghan, aki így most egy kicsit később lesz világhírű, cserébe az egyik legmenőbb amerikai szerzői filmes új rendezésében tündökölhet. Andrea Arnoldnak bérelt helye van Cannes-ban – hét filmjéből hatot a fesztiválon mutattak be –, és a szinopszis alapján a Bird is egy korábbi cannes-i kedvencre, az Akváriumra hasonlít leginkább Arnold filmjei közül. Ezúttal is rendhagyó női felnövéstörténetről van szó, ahol a kamasz főhőst idősebb bátyja és léha apja igazítja el az élet dolgaiban – de bár ne tennék! Keoghan mellett a mai európai művészfilm másik csillaga, a Christian Petzold filmjeiből ismerős, német Franz Rogowski is feltűnik.

Meryl Streep búgó hangja, Mijazaki pajzsra emelése

A fesztiválon a filmpremierek mellett minden évben szerveznek „mesterkurzusnak” nevezett beszélgetéseket és közönségtalálkozókat is tekintélyes rendezőkkel és filmsztárokkal. A legutóbbi években így szívhattunk egy levegőt Clint Eastwooddal, Christopher Nolannel és Quentin Tarantinóval – utóbbi meg is mutatta kedvenc fasiszta filmjét –, idén pedig Meryl Streep avat be mintegy fél évszázados pályafutása néhány izgalmas sztorijába. A színésznőnek gyakorlatilag több Oscar-jelölése van, mint ahány percig tartani fog ez a beszélgetés, de így is el leszünk varázsolva.

Aligha élvezhetjük viszont a nagy ember társaságát egy másik különleges programon, a japán Ghibli animációs stúdiónak szervezett ünnepségen. Mijazaki Hajaó, a Ghibli egyik alapítója ugyanis híresen kerüli az utazást és a díjkiosztókat – idei Oscar-díját sem ő vette át A fiú és a szürke gémért –, így valószínűleg Cannes-ban sem lesz ott. A Ghibli remekmívű rajzfilmjeit azonban nagyszerű művészek közös munkája hozta létre, emiatt úgy igazságos, hogy nem Mijazaki, hanem a stúdió kapjon Arany Pálma-életműdíjat. Lesz a díjhoz kapcsolódó ceremónia és néhány vetítés is, valamint a fesztiválra látogat a nemrég alapított Ghibli Múzeum igazgatója, Mijazaki Goró, Hajaó fia, maga is elismert filmrendező.

A 24.hu a következő másfél hétben filmkritikákkal és helyszíni tudósításokkal jelentkezik a cannes-i filmfesztiválról.