Amikor még össze lehetett zárni a világ legnagyobb popsztárjait egy éjszakára

Négy évtized távlatából igazi csodának tűnik, hogy a We Are The World egyáltalán elkészülhetett. Összegyűjteni a könnyűzene szupersztárjai közül negyvenet, beterelni őket egy szobába, és felvenni velük egy teljesen új dalt egyáltalán nem magától értetődő feladat: önmagában logisztikai rémálom, pláne, hogy még a mobiltelefonok és az email előtt vagyunk; továbbá csupa elfoglalt emberről van szó, ráadásul az egészet titokban is kellett tartani a média elől, és akkor a legfontosabbról, azaz a sztárok egójáról még nem is beszéltünk.

A nyolcvanas éveket a szupersztárok korának is szokás nevezni: ekkor jelentek meg a színen az elképesztően sikeres szóló előadók, akik rekordmennyiségű lemezt adtak el, és a korábbi sikeres énekesekkel szemben ők már a mai értelemben vett popsztárok voltak, akiknek az image-éhez már szervesen hozzátartoztak az akkor fénykorát élő MTV-n (Music Television) futó videoklipek is. E szupersztárok többsége amerikai volt: Michael Jackson, Prince, Madonna, Lionel Richie, Cyndi Lauper vagy éppen Bruce Springsteen uralták a slágerlistákat odahaza és külföldön is, ők pedig kimondva-kimondatlanul is rivalizáltak egymással. Egóban sem volt hiány, mégis sikerült többüket is rávenni, hogy részt vegyenek egy közös projektben, és – ahogy azt a producer Quincy Jones (aki a maga kategóriájában szintén szupersztár volt) kiírta a stúdió ajtajára – az egójukat kint hagyják a felvétel idejére.

A popzene legjobb éjszakája című dokumentumfilm legnagyobb erénye, hogy igyekszik megmutatni, milyen nehézségekkel járt a projekt, és hogyan sikerült végül ezeket áthidalni. A We Are The World története ugyanis elég jól dokumentált: akit érdekelt, már a sztori számos részletét jól ismerhette, ám Bao Nguyen filmje nemcsak az előzményeket ábrázolja, hanem azokat az apró részleteket is, melyek a dalhoz készült híres videoklipből kimaradtak. A film főszereplőjéül Lionel Richie-t választotta, akinek társszerzőként főszerepe volt a dal létrejöttében, és láthatóan életre szóló élményt jelentett a számára az egész projekt. Richie épp akkor, a nyolcvanas évek közepén ért fel pályája csúcsára, az egyik legnagyobb sztárnak számított a We Are The World idején, és ő volt az első szupersztár, akit sikerült megnyerni az ügynek.

Richie menedzsere, Ken Kragen révén került a képbe: Kragen jó kapcsolatokkal rendelkező impresszárió volt, és őt kereste meg a zenészként, filmszínészként és polgárjogi aktivistaként egyaránt jól ismert Harry Belafonte, aki a brit popsztárokból álló Band Aid által felvett Do They Know It’s Christmas? mintájára egy jótékony célú kislemezt tervezett felvenni, melynek bevételeivel az Afrikát, ezen belül is elsősorban Etiópiát sújtó, közel egymillió halálos áldozatot követelő éhínséget enyhítenék. Miközben a menedzsment újabb és újabb sztárokat nyert meg az ügynek, addig Richie és Michael Jackson magukra vállalták a dal megírását. Utóbbi Quincy Jones révén került a fedélzetre (Jackson vele dolgozott a rekordokat döntő Thriller albumon is), és úgy döntött, nemcsak énekelni akar, de részt akar venni a dalszerzésben is. És amíg Richie és Jackson utóbbi egzotikus háziállatai társaságában keresték a nyerő dallamokat, addig olyan legendák mondtak sorra igent, mint Stevie Wonder, Paul Simon, Tina Turner és Cyndi Lauper (akit Madonnával szemben preferáltak Kragenék), de az igazi nagy húzás a turnéját épp befejező Bruce Springsteen, valamint Bob Dylan voltak, hiszen előbbit általában nehezen lehetett megnyerni az ilyen vállalkozásoknak, Dylan pedig magának való ember hírében állt.

Ezt követően már „csak” kellett egy olyan időpontot találni, amikor mindenki ráér (ebben az American Music Awards díjkiosztó gála is segített), továbbá egy titkos helyszínt, ahol nem riasztják el a sztárokat riporterek és fotósok, és még így sem volt egyáltalán biztos, hogy mindenki el is jön, aki igent mondott. Sőt, nehéz feladatnak ígérkezett az is, hogy ennyi dudás gond nélkül megférjen egy csárdában, és hogy mindenki olyan sort kapjon a dalban, amivel nemcsak elégedett, de megfelelő hangnemben el is tudja énekelni azt. Addigra a dal hangszeres alapjait már felvették, ám a sok szereplő miatt az ének felvétele egyáltalán nem ígérkezett egyszerűnek.

Egyértelműen ez a történet legizgalmasabb része, hiszen semmi sem volt kőbe vésve, többször improvizálni kellett a jelenlévőknek, vagyis távolról sem arról volt szó, hogy ki-ki felénekli a saját részét, és aztán mehet is haza. Sőt, mivel a felvétel este nyolckor kezdődött, másnap reggelig tartott az egész program, ráadásul többször is állt a munka, vagy technikai probléma, vagy pedig új javaslatok miatt. A countrysztár Waylon Jenningsnek végül elege is lett, amikor Stevie Wonder bedobta, hogy szuahéli nyelven is énekeljenek egy versszakot, és hazament, de utólag nézve csoda, hogy csak neki fogyott el a türelme (pedig végül a szuahéli éneklésből nem lett semmi, nem utolsósorban azért nem, mert Etiópiában nem beszélnek szuahéliül). Ezek a világsztárok azonban türelmesen végigvárták az üresjáratokat, és csak Al Jarreau rúgott be közülük, míg az igazi primadonna, Prince ugyan menet közben már kedvet kapott volna feljátszani egy gitárszólót, a szervezők viszont nem akartak kivételezni vele sem (arról nem is beszélve, hogy a dalban nincs is gitár), ezért végül ő kimaradt a buliból.

A film is itt kap igazán erőre, amikor a visszaemlékezők sztorizni kezdenek: amikor Stevie Wonder vak vezet világtalan alapon felajánlotta Ray Charlesnak, hogy megmutatja neki, merre van a mosdó. Vagy amikor Paul Simon a sztárparádé láttán megjegyezte, hogy ha véletlenül rájuk esne egy bomba, akkor újra a hetvenes évek country szupersztárja, John Denver vezetné a listákat. És amikor Dylan nem tudta elénekelni a részét, akkor Stevie Wonder úgy segített neki, hogy elénekelte a sort Dylan hangját utánozva.

Láthatjuk, ahogy valamiféle osztálykirándulás-hangulat kezd kialakulni a teremben, a sztárokról lehámlanak a pózok, és tényleg elhisszük nekik, hogy erre az egy éjszakára komolyan az volt számukra a fontos, hogy segítsenek másokon. Nem csoda, hogy reggel, amikor végre befejezték a felvételt és szembesültek vele, hogy vissza kell térni a való világba, Diana Ross sírva fakadt, Lionel Richie pedig lélekben kicsit azóta is ott maradt az A&M lemezkiadó stúdiójában. Az alkotók becsületére váljék, hogy nem kizárólag a pozitív emlékekre hagyatkoznak, így Sheila E. is elmondja, kicsit rossz szájízt hagyott benne, hogy volt egy olyan érzése: valójában csak csalinak hívták meg, mert Prince-szel járt, és hátha vele jön a világsztár barátja is.

Bao Nguyen filmje a sok-sok archív anyagnak köszönhetően az elején eredményesen megy rá a nyolcvanas évek nosztalgiára, de idővel feltárulnak a történet rejtett mélységei is. Mégis, a film elején látott vonalas telefonok, a Rolodex nevű forgó névjegykártyatartó vagy a magnókazetták valójában jóval többek, mint a korjelleget erősítő tárgyak. 1985-ben meg lehetett azt tenni, hogy világsztárokat szabályosan elzártak a világ elől, és azzal, hogy a menedzsereket és asszisztenseket sem engedték be, sikerült tényleg kint hagyniuk a külvilágot. Ma ehhez még a telefonokat és iPadeket is el kellene kobozni egy fél napra, ami még a slepp lekoptatásánál is nehezebb feladat lenne.

Bár a szórakoztatóipar már a nyolcvanas évekre nagykorúvá érett, és nagyon is profi gépezetként működött, mai szemmel még meglehetősen amatőrnek és kezdetlegesnek tűnik, pedig csak annyi változott, hogy már jóval kisebb szerep jut az emberi tényezőnek, miközben az egók nemcsak nagyobbak lettek, de korunk popsztárjainak egyenesen az egójuk és az arcuk a legfőbb tartozékuk. Ma már nem fordulhat elő olyan, mint amit Lionel Richie-nek mondott a menedzsere a film elején, miszerint a dalai híresebbek nála, ezért össze kell kötni a slágereket az arcával. A mai sztárok többsége már ebbe az egoista popvilágba nőtt bele, míg a We Are The World résztvevői közül sokan még zenekarokban kezdték a pályájukat, vagy akár úgy is futottak be.

A We Are The World ráadásul nem is egyszeri eset volt, hiszen még ugyanabban az évben jött a Live Aid szuperkoncert, ahol száznál is többen énekelték a dalt a philadelphiai színpadon. Ne feledjük aztán három évvel később a Nelson Mandela tiszteletére rendezett koncertet, vagy ugyancsak 1988-ban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 40 éves évfordulóját ünneplő Human Rights koncertsorozatot, melynek keretében egyszerre sikerült Budapestre hozni Peter Gabrielt, Stinget és Bruce Springsteent is. Ez a fajta aktivizmus akkor benne volt a korszellemben, és ennek volt a legismertebb megnyilvánulása a We Are The World, amelynél igazából másodlagos, hogy dalként tetszik-e nekünk, vagy sem: a mögötte lévő sztori az igazán fontos. Érdemes összehasonlítani a 2010-es haiti földrengés után készült We Are The World–feldolgozással, amely nem volt több egy súlytalan remake-nél, és már a kutya se emlékszik rá, vagy ha igen, akkor maximum a kínossága miatt. Pedig abban is részt vettek népszerű popsztárok (még ha akkora legendák nem is), de az egészből hiányzott az az alkalomszerűség és a spontaneitás, amely a We Are The World-sztori báját és lényegét adja. Az már egy jól bejáratott PR-gépezet akciója volt, mindenki pontosan tudta, mit vállal, az elsőtől az utolsó pillanatig megtervezettnek tűnik, míg az eredeti We Are The World egy jókora ugrás volt a bizonytalanba.

A popzene legjobb éjszakája ezért nemcsak elmesél és felelevenít egy pozitív történetet, hanem önkéntelenül rávilágít arra is, mennyit változott négy évtized alatt a világ. És hiába fel tudunk sorolni számos dolgot, amit nagyon nem sírunk vissza a régmúltból, ez a film inkább azt segíthet megérteni, hogy mi az, amit elveszítettünk menet közben.