Titkos fehér összeesküvés zajlik a föld alatt, hogy a feketék nyugton legyenek

Mióta Sweet Sweetback több mint ötven évvel ezelőtt rászabadult a mozivásznakra, hogy elnáspángolja a disznó fehér rendőröket, az amerikai feketék egy kicsit jobban érezhetik magukat a moziban. Amíg korábban jellemzően egysíkú sztereotípiák mentén ábrázolták őket, áldozatként, alárendeltként vagy bűnözőként, addig a hetvenes évektől kezdve egyre gyakrabban válhattak a róluk szóló, vagyis kifejezetten afroamerikai közönségnek készült filmek hőseivé. Ennek a tendenciának az első hulláma kifejezetten alacsony költségvetésű, korhatáros műfajfilmekből állt, amelyeket a feketék legfontosabb polgárjogi szervezete, az NAACP egyik vezetője annak idején összefoglalóan blaxploitationnek nevezett el.

A blaxploitation címke büszkén viríthatna Juel Taylor bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Tyrone klónja plakátjain is. A Netflixre július végén felkerült, tudományos-fantasztikus gengszterszatírát fekete filmesek készítették, elsősorban fekete nézőknek, de nem csak nekik. Nyilván a piacvezető streamingoldal kínálatában ez a film olyanokhoz is eljut, akik földrajzi és kulturális értelemben is messze vannak az afroamerikaiak világától, a mai Amerikában előttük álló kihívásoktól. A műfaji közelítésmód lényege azonban, hogy egyetemes érvényt kölcsönöz a történeteknek, még akkor is, ha ennyire egzotikus műfaji egyvelegről van szó.

Miért érdemes nekünk, magyar nézőknek megnézünk a Tyrone klónját, ami látszólag ennyire távol van tőlünk?

Például azért, mert nagyon vicces. Egy Fontaine nevű piti bűnözőről szól, aki otthonában, a valóságban nem létező Glen városában többnyire gyúrással és szendvicskészítéssel tölti az idejét, meg azzal, hogy a saját területeként kezelt utcákról elijessze más bandák drogdílereit. Egy ilyen kábítószerügyletből kifolyólag egyik este sajnos agyonlövik. Őt lepi meg a legjobban, hogy másnap úgy kel fel, mintha mi sem történt volna.

Ebben a filmben nem szólal meg Cher és Sonny I Got You Babe című slágere a feltámadás utáni reggelen, mint a hasonló alaphelyzetből induló Idétlen időkig-ben, de így is a fülünkben cseng. Úgy tűnik, az Idétlen időkig a mai napig ihlető erővel bír Hollywoodban – bizonyította ezt nemrég az ugyancsak időhurokba ragadt hősökről mesélő Palm Springs –, a Tyrone klónja végül azonban más irányba kanyarodik. Az összeesküvés-elméletek felé. Fontaine felkeresi azt a két embert, akik látták őt kilyuggatva, vagyis Cseles Charlie-t, a stricit és Yo-Yót, az utcalányt. Hárman pedig megsejtik, hogy Glen városában vagy inkább a föld alatt bizarr machinációk zajlanak, amelyeknek köze lehet a helybéli feketék furcsa viselkedéséhez, Fontaine újjáéledéséhez és a csípős csirkeszárnyakhoz is.

Minden további filmnek az említése, ami hasonlít a Tyrone klónjára, már a történet fordulatairól árulna el túl sokat. A film hangvételét és Taylor ambícióit viszont érdemes összekapcsolni két fontos előképpel: a Donald Glover alkotói köre által készített Atlantával és Jordan Peele rendezéseivel. Közös ezekben, hogy a fekete hősök hétköznapi és unalmas élete válik fokozatosan kiismerhetetlen, fojtogató, szürreális rémálommá.

Mintha a szürreális motívumok beszüremkedése szorosan kapcsolódna fekete identitásuk megtapasztalásához, egyéni és közösségi helyzetükhöz a mai Amerikában. Ebben az élettapasztalatban ott a közösség nehezen kiküzdött szabadsága és a készsége, hogy elemezze saját társadalmi környezetét – annak lehetőségeivel és korlátaival.

Egyszerű, de működő szatirikus ötlet, hogy a Tyrone klónja főhősei a rasszista ábrázolásmód fekete kliséfigurái: a gengszter, a strici és a kurva. Taylor ezeket a kliséket fordítja ki, mikor rámutat, hogy a fehér hatalmasok szerint éppen ők az afroamerikai közösség vezető egyéniségei. A Cseles Charlie-t alakító, egyúttal a film útját producerként is egyengető Jamie Foxx pedig remek striciparódiát nyújt, büszkén jelentve, hogy ő lett az év stricije az 1995-ös stricibálon.

Foxx komikusi mellékszerepe és a Yo-Yót alakító, csodás Teyonah Parris lendületes, szórakoztató játéka gondoskodik a történet könnyed hangvételéről. Fontaine viszont komorabb figura, John Boyega játssza, aki az új Star Wars-trilógia befejezése óta először kap lehetőséget, hogy árnyalt színészi alakítást nyújthasson (legalábbis moziban, mert a tévés Kis fejszében azóta is volt lehetősége bizonyítani). Boyega egy hasonlóan tiszteletlen és nagyszájú, tudományos-fantasztikus gettóvígjátékkal, az Idegen arcokkal alapozta meg a karrierjét. Számára a Tyrone klónja visszatérést jelenthet a gyökerekhez abban az értelemben is, hogy karaktere megint kisstílű utcai vagányok között lavíroz.

Az utóbbi években kiújuló fekete polgárjogi törekvések, illetve a nyíltabbá, befogadóbbá váló amerikai szórakoztatóipar változásai is előkészítették a terepet ahhoz, hogy ezek a filmesek ilyen ígéretes lehetőségeket kapjanak. A rendező, Juel Taylor eddigi pályafutása is jelképértékű abból a szempontból, hogy forgatókönyvíróként kevésbé a fősodorbeli műfajok kliséihez kellett igazodnia, mint inkább azokat formálhatta át „fekete történetekké”. Ez volt a feladata a Creed II-ben és a Space Jam – Új kezdetben is, de ő írta a LeBron James fiatalkori éveit feldolgozó, életrajzi Shooting Starst is. Más kérdés, hogy a hősök átszínezése ellenére ezek a filmek nem kérdőjelezték meg a műfaji alapokat, de Taylornak erre valószínűleg nem is volt lehetősége bérmunkáiban.

Első önálló nagyjátékfilmje, a Tyrone klónja viszont kritikusabb szellemű.

Azt a kérdést feszegeti, jobban járnak-e a feketék, ha elfogadják, hogy a fehérek szervezzék meg a mindennapi élet alapjait, vagy érdemes-e lázadással kockáztatniuk a fennálló rend kényelmes adottságait.

Ebből a szempontból az is jelentést nyer, hogy a történet láthatóan néhány évvel ezelőtt, George Floyd meggyilkolása és a Black Lives Matter-tüntetések előtt játszódik. Végeredményben azonban Taylor afroszürrealista szatírája mégsem válik élesen politikus filmmé. A rendező a játékidő utolsó harmadában visszatalál a bevált sémákhoz, és jóleső lövöldözésbe fordítja hősei frusztrált dühét.

Lehet, hogy a Tyrone klónja éppen úgy a feszültségek levezetését szolgálja, mint ahogyan baloldali kritikusai szerint a blaxploitation klasszikus darabjai is? Ezt nem a mi dolgunk eldönteni. Annyit viszont nekünk is érdemes átgondolnunk, mekkora szerepe van saját lustaságunknak egy olyan rendszer fenntartásában, amiről egyre kevésbé hisszük el, hogy bennünket szolgál.

Tyrone klónja (They Cloned Tyrone), 2023, 122 perc. Elérhető a Netflixen. 24.hu értékelés: 7,5/10.