Ebben az átlagosnak tűnő zuglói épületben született meg az első magyar színes film

A magyar filmtörténet számtalan érdekes fordulatot, történetet, személyiséget és alkotást rejt – így lett Karády Katalinból egy időutazó felesége, vált a trianoni sokkból ébredező Magyarország az első Drakula-film születési helyévé, vagy épp került filmre a Halált meghalni hagyó orvos sztorija –, a történetek mögött álló helyszíneknek azonban jóval keményebb sors jutott.

Ez történt az első magyar filmvetítésnek otthont adó Király utca 27. számú házzal, a kis híján világsztárrá vált Berky Harry Bosnyák térhez közeli otthonával, illetve az onnan mindössze tíz percnyi sétára álló filmgyári tömb egyik épületével, ami

az első magyar hangosfilm, színes dokumentumfilm és játékfilm szülőhelyeként vonult be a történelembe.

Az 1916-ban a Polgári Lövészegyesület Gyarmat utcai központja helyén megszületett Corvin Filmgyár Európa egyik legfejlettebb telepeként adott jókora lökést a magyar filmgyártásnak, műtermében pedig a legnagyobb rendezők és színészek, köztük a később Nagy-Britanniában legendává vált, Oscar-jelölése után lovagi címet is szerzett Sir Alexander Korda (Korda Sándor, 1893–1956), illetve a színházban és a kamerák előtt is maradandót alkotó Beregi Oszkár (1876–1965).

A cég ennek ellenére – az amerikai filmek jóval nagyobb tempóban történő megszületése miatt – egy évtized után lehúzta a rolót, épületeit pedig egy árverésen az állami Filmipari Alap vásárolta meg, hogy egy átépítést és rekonstrukciót követően itt hozza létre az azóta többször is MAFILM-re átnevezett, összevont, majd újra önállóvá vált Hunnia Filmgyárat. Nem csak az állam, de a felszámolás alatt álló Corvin egy évtizedes tapasztalattal rendelkező korábbi főoperatőre, Kovács Gusztáv (1895–1969) is ide álmodta meg saját laborját, így kibérelte a gyár Gyarmat utca 39. alatti azonos célú épületét, ahol 1927-ben Faludi Sándorral (1896-1953) megalapították a Kovács és Faludi Filmlaboratóriumot, ami pár év alatt Magyarország legnagyobb és legfontosabb laborjává vált.

A szakmai oldalt Kovács, az adminisztratív teendőket pedig a magyar művészeti élethez családilag számos ponton kötődő – édesapja, Faludi Sándor a Vígszínház alapítója, ikertestvére, Jenő színházigazgató, testvére, az Angelóként híressé vált Funk Pál pedig a világhír felé tartó fotós volt – társa vállalta magára, így néhány év alatt a korabeli csúcstechnológiával szerelték fel a céget. Egy, a szintén magyar Misik Sámueltől megvásárolt szabadalomnak köszönhetően az országban elsőként álltak készen a sokak szerint a művészet halálának vélt hangosfilmek gyártására. Ezt a lehetőséget azonnal ki is használták, hiszen a következő években nem csak filmhíradókat (KOFATON névvel) és közel három tucat kultúrfilmet (azaz ismeretterjesztő kisfilmet) készítettek, de a nevükhöz kötődnek az első magyar nyelvű, hangos rövidfilmek is, ezeket a mozik csokorba fűzve, Nevető Budapest (1930) címmel mutatták be.

A budapesti művészvilág legismertebb arcaival készülő alkotásokat főleg külső helyszíneken forgatták, a kor széles körben ismert nevettetője, a magyar kabaré atyjaként emlegetett Nagy Endre (1877–1938) azonban egy stúdióban állt a kamera elé.

A külföldi némafilmek feliratainak magyarra, illetve más nyelvekre való fordítása, a hangosfilmek utószinkronja, továbbá a mindezekhez az eljárásokhoz fűződő találmányok eladása, valamint a magyar filmek – köztük a Hyppolit, a lakáj – utómunkálatainak elvégzése mind-mind tovább növelték a bevételeket, így a modernizáció folyamatos volt, saját fejlesztésű, Photomut nevet kapott feliratkészítő gépeik pedig Nyugat-Európa számtalan vezető laboratóriumában váltak kulcsfontosságú eszközzé

Saját filmjeiket és reklámjaikat a harmincas évek folyamán is sorra készítették: Budapest, a magyar vidék, illetve a nagyvárosok szépségeit bemutató Ismerd meg hazádat! 1945-ig született epizódjai például óriási sikernek örvendtek.

A tulajdonosai nevének kezdőbetűi után KO-FA néven is emlegetett laboratórium 1937-től a 16 mm-es filmek (keskenyfilm) kidolgozására és gyártására is ráállt, de a 35mm-es formátumra való nagyítást, illetve az arról való kicsinyítést is vállalták, óriási segítséget nyújtva ezzel a magyar filmiparnak, ahol a versenytársak sorra igyekeztek besározni a nevüket: hamis pletykákat terjesztettek róluk, illetve szabadalombitorlási pereket is indítottak ellenük.

A második világháború – számos más hazai céghez hasonlóan – itt is keresztülhúzta az alapítók számításait: a zsidótörvények szigorodásával (a vonatkozó iratban erről persze egy szó sem esett) 1941 decemberében Faludinak távoznia kellett a cégből, tulajdonrészét a társa vásárolta meg, aki a hirtelen feltorlódott munkák miatt 1943-ban új, háromszintes épületet húzott fel az ugyanabban az utcában fekvő telkek egyikén (Gyarmat utca 27.), a vállalat nevét pedig Kovács Gusztáv Filmlaboratóriumra változtatta.

A belső tereivel és terembeosztásával a film útját követni kívánó épület földszintjén

a tisztviselői szobák mellett a hívó- és kopírozó szobák helyezkednek el. Egyik előhívó terem gépein Szilvia és Éva névtáblácska áll, de megvan már a helye a következő gépnek is, amely Ágnes névre lesz keresztelve. A három gép Kovács Gusztáv három leánykájának nevét viseli. Az első emeleten a házi vetítő helyiségébe megyünk, melyben hat sor szék áll, 34 üléssel. Ebben az előadó-teremben nézi meg az igazgató, a produkció-vezető vagy csoportvezető a filmeket. Általában a házi munkát itt ellenőrzik. […] Ezen az emeleten találjuk a vegyszer-raktárt, a felirat-bejelölő, lehallgat és szinkrontermeket és a trükkszobát is. Legérdekesebb a klíma-szoba különleges berendezésével, amely a helyiségek hőmérsékletét van hivatva szabályozni. […] Ennek azért van fontos szerepe, mert köztudomásúan a film emulziója, továbbá a vegyszerek az előhívásnál rendkívül érzékenyen reagálnak a hőmérsékletre. Következő emeleten keskenyfilm vetítő-terem van és a vágószobák is itt vannak elhelyezve, A trükk-szobákban 4 hatalmas gép áll. Itt készülnek azok a feliratok, melyeket általában a film elején látunk. Pl. egy könyv lapján fogatja egy láthatatlan kéz. […] A rajzokat, díszes feliratokat külön művészek szokták megtervezni.

– írja a Magyar Film (1943/48), hozzátéve, hogy Kovács az 1943. novemberi megnyitón az addigi sikerekről is beszámolt.

Lenyűgözően magas számok repkedtek:

a vezető szerint a cég addig körülbelül százhetven magyar, harminc német és hat francia játékfilm, illetve hatvan kultúrfilm labormunkáit végezte el,

így a laboratórium nyolcvanhat munkása és tizenkét tisztviselője már jókora rutinnal látott neki a következő éveknek.

Azaz látott volna, hiszen néhány hónappal később a német megszállás, illetve Budapest ostroma hosszú időre megállította a munkát. A ház ebben az időszakban – saját áramfejlesztőjének és jókora ivóvíztartályainak köszönhetően biztos óvóhellyé változott, ahol nem csak Kovács és beosztottai, de számos üldözött is átvészelhette a harcok legvéresebb napjait, illetve elbújhatott az őket keresők elől. A háborút követően a kommunisták előretörésével 1946 őszén Kovács ellen koncepciós per indult, hogy félreállításával az állam vehesse át a vezetést. A férfit azzal gyanúsították, hogy a németeket és a magyarokat is háborús propagandafilmek kidolgozásával segítette, vetélytársát a gépei elszállíttatása miatt óriási hátrányba hozta, alapító társát és laborvezetőjét pedig eltávolította a cégből – előbbit zsidó származása miatt késztette lemondásra, utóbbit pedig szimplán csak feljelentette, mert nem tett esküt Szálasira:

A vádak egy részét a bíróság bizonyítottnak látta, így hat év börtönre ítélték, melyből végül egy évet töltött fegyházban – köszönhetően annak, hogy a háború előtt ő volt az első, aki javasolta a szovjet filmek Magyarországra való behozatalát.

A Gyarmat utcában megnyílt tehát az út a kommunisták előtt: a vezetői székbe először a cég egykori munkatársát, Somló Endrét ültették, kereskedelmi vezetője pedig a másik alapító, a hét évvel korábban a zsidótörvények miatt félreállított, a vészkorszakot szerencsésen túlélő Faludi Sándor lett.

Az ettől kezdve Szivárvány néven működő, 1948 őszétől Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat részét képező laboratóriumot az állam tartotta kézben, 1949-ben pedig az immár százharminc főnek munkát adó vállalat szobáiban végezték el

az első magyar színes film, a Lúdas Matyi, illetve az első hazai színes dokumentumfilm, az 1949. május 1. labormunkáit.

A dolgozók még másfél évtizeden át koptatták az épület lépcsőit, hiszen 1964-ben, kilenc éves munka (1955–1964) elkészült a Magyar Filmlaboratórium Állami Vállalat Budakeszi úti épületrengetege, a gépek és munkások pedig átköltöztek a budai óriásba, ahol ma a cég utódja, a Filmlabor működik.

A kiürített zuglói épület a következő évtizedekben is a filmgyár része maradt, a Google utcanézetének kilenc évvel ezelőtt készített felvételein azonban már üresnek tűnt – pedig nem volt az:

A helyzet a következő években tovább romlott, a 2017-es belső fotók pedig egyértelműen bizonyították, hogy a szocializmus évtizedeiben jócskán átalakított épület használaton kívül áll, noha a trükkteremből és vegyszertárolóból évtizedekkel ezelőtt kialakított házvetítőben még mindig ott álltak a kor tipikus, durva textilborítású foteljei.

Épp ezért is okozott jókora meglepetést, hogy a csodás Buildings Tell Tales blog szerzője néhány nappal ezelőtt a felújítás alatt álló épületről közölt képeket.

A kétemeletes ház vakolatrétegét eltávolították, az ablaküvegeket pedig farostlemezre cserélték, így az állapota az utcáról nézve sokkal rosszabbnak tűnik a ténylegesnél.

A megújulásról megkérdeztük az ügyben illetékes Nemzeti Filmintézetet, melynek sajtóosztálya válaszában elárulta:

a 2013 óta üresen álló épület nemsokára az intézmény irodáinak ad majd otthont.

A terv feltétlenül dicsérendő, hiszen ezzel a döntéssel nem csak megújul, hanem ismét élet is költözik a magyar filmtörténet egy fontos épületébe, ellentétben a város számos műemléki védettséget élvező, vagy azt megérdemlő, de megállás nélkül pusztuló, illetve pusztított értékével.

Most már csak egy, az itt évtizedeken át folyó munkáról megemlékező tábla hiányzik a falról, hiszen az első látásra teljesen átlagosnak tűnő épület igazán megérdemelné, hogy ne egy unalmas dobozként, hanem a XX. századi művészet egy fontos helyszíneként tekintsünk rá.