1917, avagy élőben az első világháború poklából

Ahogy az a díjátadók szezonjában lenni szokott, számos filmet megelőz a híre, mielőtt eljutna a mi mozijainkig. Így járt Sam Mendes nagyszabású háborús opusza is, melyről nagyjából mindenki, akit kicsit is érdekel, tudja, hogy azt az érzetet kelti a nézőben, mintha egyetlen vágás nélkül forgatták volna le. Ráadásul az 1917 elvitte a legjobb filmnek járó díjat is a Golden Globe-on, miközben tíz kategóriában jelölték Oscarra is, mely fejlemények még feljebb srófolhatták a várakozásokat. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az a Roger Deakins a film operatőre, akiért már-már petíció indult két éve, hogy tizennégy jelölés után kapjon végre egy Oscart, elvégre remekművek sorát fényképezte, és tényleg az egyik legnagyobb név a szakmában. Felmerülhetett azonban ezzel kapcsolatban egy olyan óvatos aggály is, hogy oké, akkor technikailag csillagos ötös az 1917, de van-e mögötte bármi egyéb?

A húsz éve az Amerikai szépséggel színre lépő, és azóta James Bond-filmekig is jutó Sam Mendes a nagyapja, Alfred Mendes történetei hatására forgatott filmet az első világháborúról: a trinidadi nagyapa két évet harcolt a nyugati fronton, mielőtt gázmérgezés miatt leszerelték volna, és az ő sztorijai inspirálták a forgatókönyvet is. A film főhőse két brit katona, Blake és Schofield őrvezetők, akiket veszélyes küldetéssel bíznak meg feletteseik: egy csapdába csalt zászlóaljhoz kell eljutniuk a senki földjén keresztül, hogy figyelmeztessék őket, a németek látszólagos visszavonulása csak álca, a fritzek így akarják kicsalni a lövészárokból a brit egységet, melyre a biztos megsemmisülés vár, ha megindítják a támadást. És hogy a tétet növeljük, Blake bátyja is ott szolgál hadnagyként, tehát egyikük számára személyes ok miatt is fontos lesz a küldetés. Blake (Dean-Charles Chapman) és Schofield (George MacKay) innentől kezdve folyamatosan velünk lesz, pontosabban mi követjük őket, lövészárkokon, szögesdróton, kiürített ellenséges bunkereken, elhagyott tanyákon, kiürült szellemvárosokon keresztül, és velük együtt rezzenünk össze minden puskalövésre és távoli robbanásra.

A film csak nagyon rövid időt tölt a tényleges fronton, sőt, a lövészárokban sem időzünk sokat, nagyrészt a furcsa és baljós hangulatú magányukban láthatjuk a főhősöket, és közben az az érzésünk lehet, hogy végig velünk tartunk, és egyetlen pontot leszámítva semmit nem is mulasztunk el, minden pont úgy és annyi ideig tart, mint maga a film. Ez azt is jelenti egyben, hogy az összes többi szereplő csak epizódszerepet kap, pedig akadnak köztük kifejezetten nagy nevek is: Colin Firth, Benedict Cumberbatch, Mark Strong és Andrew Scott is csak pillanatokra tűnik fel, a közelképek hiánya miatt nem is mindegyiküket lehet egyből megismerni. De ezzel semmi gond, főleg, hogy a főszereplők alakítása is hibátlan: különösen MacKay az eleinte szótlan és óvatosabb Schofield szerepében. Akit azonban külön ki kell még emelni, az a Dennis Gassner vezette díszlettervező csapat, mely elképesztően komoly, részletekbe belemenően alapos munkát végzett, legyen szó a rommá lőtt francia falu, a valóságban is létező Écoust-Saint-Mein felépítéséről vagy az elhagyott német bunker aprólékos kidolgozásáról. A szellemfaluvá lett, világító rakéták fényében csak pillanatokra látható Écoust képei talán a legerősebbek az egész filmben.

A látványra tehát nem lehet panasz, a sztori viszont már hagy némi kívánnivalót maga után. Valahogy az 1917-nek nincs is igazán markáns és sajátos üzenete, és inkább más, hasonló filmeket juttat az eszünkbe: az alapszituáció túlságosan hasonlít a Ryan közlegény megmentésére, a lehetetlen helyzetbe kerülő fiatal katonákért legalább ennyire lehetett izgulni a Dunkirkben (igaz, itt azzal ellentétben látunk fekete és indiai katonát is), míg az emblematikus, első világháborús filmekhez képest is inkább utóérzésnek tűnik. Az alapkonfliktus a Gallipolit is eszünkbe juttathatja, de az sokkal hatásosabban oldotta meg; a nyugati front értelmetlen mészárszékét Kubrick tökéletesen ábrázolta A dicsőség ösvényeiben, és mélyebb tanulságokkal szolgál a Remarque Nyugaton a helyzet változatlanjából készült film is (érdekesség, hogy a stáblistán két német katona is nevet kapott: Bäumer és Müller közlegények, akik nyilvánvalóan a mű iránti főhajtásként kapták nevüket a könyv és film főszereplőiről). Ezekhez képest az 1917 tényleg csak a kiállításával és a technikai bravúrjaival tud kitűnni, ami persze nem kevés, de ahhoz nem elég, hogy valódi filmklasszikusként tekintsünk rá.

Különösen, hogy a forgatókönyv beleesik olyan csapdákba, amit egy bevállalósabb rendező könnyedén kikerülne, Mendes azonban nagy hollywoodi eposzt akart forgatni, így kerülhet sor kibírhatatlanul érzelgős jelenetekre, mint amikor a brit katona verset szaval az árva francia kisgyereknek, illetve kicsit túlidealizált a főhősök patyolattiszta karaktere is, különösen Schofieldé, aki pedig a háttérsztori szerint már megjárta a pusztító somme-i csatát is. Más, újabb háborús filmekkel ellentétben ráadásul a németek itt nem kapják meg azt a megbecsülést, mint például az Akik már nem öregszenek meg című dokumentumfilmben, hanem megmaradnak sunyi rohadékoknak. Végül nem lehet nem megemlíteni azt sem, hogy néha tényleg egy James Bond- vagy egy Bourne-filmben érezhetjük magunkat, amikor azt látjuk, hogy a szerencsés főhőst valami csoda folytán nem fogja a golyó.

Mindezek kicsit elvesznek az élményből, amit az amúgy maximális odafigyeléssel létrehozott film nyújt, de ettől még emlékezetes akció-thriller marad, aminek számos jelenete elkísér még bennünket később is. Az is az 1917 javára válik, hogy hosszabb idő után végre megint készült a mostohagyerekként kezelt első világháborúról egy nagy érdeklődést kiváltó mozifilm, mely párban a már említett Akik már nem öregszenek meggel a mai kor figyelmét is újra felhívja a 20. század első nagy történelmi traumájára. Igaz, egyszersmind megerősítik azt a sztereotípiát is, hogy az első világháború egyenlő volt a nyugati fronttal, de addig is, amíg majd egyszer talán készül rendes mozifilm a Bruszilov-offenzíváról, a caporettói áttörésről vagy a németek kelet-afrikai hadjáratáról, az 1917 bőven megteszi. (Azt pedig talán mondani sem kell, hogy aki teheti, felirattal nézze, és akkor mentesül attól, hogy a néha egész természetesnek is hangzó katonák olyanokat mondjanak, hogy „Csigavér, cimbora!”.)

1917. 119 perc, 2019. 24.hu: 7,5/10