Amikor a gyerek maga kérdezi, hogy „minek szül az ilyen”, akkor üt igazán

A napokban járta be a sajtót a hír a huszonhét éves férfiről, aki be akarja perelni a szüleit, merthogy ő NEM EGYEZETT BELE, hogy megszülessen. A fickó az antinatalizmus filozófiai irányzatának híve, akik szerint szaporodni immorális tett, és így tovább, aki bővebben olvasna erről, annak irány a Wikipédia. A férfi sztorija mindazonáltal kissé komikus, erősen first world problem hisztinek tűnik, amit senki nem venne komolyan, ha nem a közösségi média korában élnénk, ahol az ilyen híreken lehet szörnyülködni. Sokkal szomorúbb azonban, hogy ez a figyelemhajhász, erőlködő férfi és a róla szóló hír kissé idézőjelbe teszi a Libanonnak Oscar-jelölést hozott Kafarnaum – A remény útja című, csodálatosan szép és fontos filmet, pedig ezzel a rejtélyes címmel, ami a „káosz” valamiféle szinonimájaként van jelen, szegény, így is épp elég nehéz pozícióból indul.

A Kafarnaum ugyanis igen hasonló helyzettel indul, csak éppen lényegesen drámaibb éllel: egy kisfiú bíróság elé citálja szüleit, amiért azok a világra hozták őt. A kisfiú, Zain mindezt talpig vasban teszi, merthogy épp börtönben van, és hogy miért van ott, és hogyan jutott el odáig, hogy szüleit beperelje, azt meséli el a film. Zainról csak tippelik, hogy tizenkettő, mert sem ő, sem a szülei nem tudják: annyi gyerek van, hogy nem oszt, nem szoroz, a papírjait pedig egyik gyereküknek sem váltották ki a hatóságoknál. A család egyetlen szobán osztozik, de az orgonasíp-szerűen sorakozó, pontosan nem tudni, hány gyerek mellett lefüggönyözött ágyon azért sorra készül a sokadik utód. Legalább egy idősebb gyerek börtönben, de legalább miatta nem kell aggódni: anyu hamis receptre szerzett gyógyszeres vízzel keményített ruhákkal segíti, ami odabenn aztán újravizezve, kicsavarva jó kábszer, így kiváló valuta. A többi gyerek meg él, ahogy tud, a nyomornegyed zsúfolt utcáin árulnak, amit tudnak, koldulnak, lopnak, és a főbérlő is küld néha ennivalót – nem kedvességből, hanem mert Zain tizenegy éves húgára feni a fogát.

A kisfiúnak éppen akkor pattan el a cérna, amikor a kislányt néhány csirkéért oda is adják a férfinek, a két testvér hiába küzd, senki nem segít, Zain pedig dühében megszökik. Pár várossal odébb köt ki, azért ott, mert ott száll le a buszról egy öregember, aki hosszú idő óta az első felnőtt, aki kedves Zainnal. A kisfiú csapódik ide-oda, munkát keres, kevés sikerrel, végül egy etióp illegális bevándorló nő, Rahil veszi magához, akinek jól is jön, hogy van valaki, akire nap közben a kisbabáját hagyhatja, azt a kevés ételt meg épp egy kicsivel tovább osztani nem oszt, nem szoroz. Zain tulajdonképpen most először tapasztalja meg a családi idillt, természetes gondoskodó ösztöne és felelősségteljes személyisége egyből testvérévé fogadja a csecsemőt, csak akkor borul össze újra minden, amikor a nő egy nap nem jön haza az összetákolt kunyhóba: elfogták a hatóságok. Zain pedig csak küzd és küzd, hogy gondoskodjon magáról és a kisfiúról.

Zain bizonyos szempontból felnőttebb a felnőttnél, harciasan küzd a túlélésért és a gondjaira bízott gyerekért, de közben annyira mégsem tud felnőtt lenni, hogy nemtörődöm legyen, és ránézésre meg egyértelműen, szívfájdítóan gyerek: bár korát tekintve kiskamasz, és olyan mocskos szájjal beszél, mint egy matróz, ám olyan pici és sovány, mint egy hatéves, szeméből bölcs öregek mindentudása és reménytelen tanácstalanság egyszerre süt. Szép felsorolás az iménti, és annál figyelemre méltóbb, hogyha hozzátesszük, hogy Zain ezt a tapasztalt színészeknek is becsületére váló sokrétűséget úgy mutatja meg a kamerának, hogy tökéletesen amatőr: a Zaint alakító Zain Al Rafeea egy szíriai menekült kisfiú, nem pedigrés gyerekszínész. Nem csak ő van így a színészgárdában: Rahilt is egy amatőr, bizonyos Yordanos Shiferaw alakítja, aki ráadásul a való életben is dokumentumok nélkül élt sokáig.

Nadine Labaki rendező nem csak a szereplők kiválasztásánál kereste a közeli kapcsolatot a film és a valóség között: ugyan hivatalosan a Kafarnaum nem igaz történetet mesél el, ám a rendező elmondása szerint egyetlen olyan mozzanat sincsen a filmben, ami kitalált, amit nem látott saját szemével vagy tapasztalt meg a libanoni nyomornegyedekben vagy börtönökben. A látvány is ennek megfelelően naturalista, ahogy mondani szokás, nem a gyenge idegrendszerűeknek való, miközben mégis övezi valami fájdalmas költőiség, amit Khaled Mouzanar komor, de felemelő filmzenéje is fokoz. Döbbenetesen szívszorító film a Kafarnaum, mégis, messze túlmutat a szimpla szociofilmes nyomorpornón, megérdemelné, hogy sok néző túltegye magát ezen a lehetetlen címen, a film ugyanis megrendítő, filozofikus tanmese a felelőtlenségről és a tudatlanságról, ami a felnőtteket annyira földre képes rángatni, de a bölcsességről és gondoskodásról is, ami a gyerekeket ösztönösen jellemzi.

Kafarnaum (Capharnaüm) – libanoni-amerikai-francia filmdráma, 126 perc – értékelés: 9/10

Kiemelt kép: Mozinet