Aki már a tudatánál volt a kilencvenes években, még emlékezhet rá, hogy akkor nem volt kínosabb az eggyel korábbi évtizednél: a nyolcvanas évek zenéi, divatja, frizurái stb. a ciki szinonimái lettek, és leginkább csak viccek tárgyául szolgáltak. Legyen szó filmekről, zenékről vagy bármi másról, a nyolcvanas évek tabu volt.

Aztán jött az ezredforduló, és a helyzet szép lassan megváltozott: egyre többen kezdték a nyolcvanas éveket hivatkozási pontként használni a popkultúrában.

Elindult az 1980-ban játszódó Freaks & Geeks (Különcök és stréberek) sorozat, megjelentek zenei mozgalmak, melyek a nem sokkal korábban még kinevetett szintipop-hangzást hozták vissza, mint az electroclash, majd 2001-ben a Daft Punk Discovery című albuma végképp egyértelművé tette, hogy a kocka fordult, a nyolcvanas évek újra menő. Ugyanabban az évben jött ki a nyolcvanas évek-nosztalgiát büszkén felvállaló, gyorsan kultuszfilmmé váló Donnie Darko, ez volt az időszaka a korszakban játszódó Bret Easton Ellis-regények megfilmesítésének (Amerikai pszicho, A vonzás szabályai), és megjelentek a nevessünk a nyolcvanas éveken!-típusú vígjátékok is (Wet Hot American Summer, a magyar címet most hagyjuk).

2001 tavaszán már „Elő a válltömésekkel! Itt vannak a nyolcvanas évek” címmel jelent meg cikk a New York Timesban, és nagyjából onnantól már nyilvánvaló volt, a nyolcvanas éveket kiengedték a karanténból. Ez tulajdonképpen teljesen normális is, hiszen a leggyakrabban hangoztatott elmélet szerint egy-egy adott korszaknak nagyjából húsz év kell, hogy a nosztalgia újra divatba hozza. Eszerint a hetvenes években az ötvenes éveket elevenítették fel (Grease, American Graffiti, az őrült népszerű Happy Days tévésorozat, és megjelentek a korai rock and roll-korszakot megidéző zenekarok, a rádióban pedig a nosztalgiaadók), a nyolcvanas évekből leginkább a hatvanas évekbe vágytak vissza (filmek a Dirty Dancingtől a Jó reggelt, Vietnamig!, a slágerlistákat elárasztották a hatvanas évek-feldolgozások, az amerikai tévét az akkor játszódó szitkomok), a kilencvenes évek pedig a hetvenes évek visszahozatala jegyében telt: az ilyen soundtrackkel befutó Tarantino-filmek, aztán a Boogie Nights, a Dazed and Confused, visszatért a diszkó és a klasszikus rock, a trapéznadrágról nem is beszélve. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy később nem készülhettek a hetvenes években játszódó filmek, hanem inkább azt, hogy akkor jelent meg tömegesen az adott évtized iránti nosztalgia.

A nyolcvanas évek tehát húsz évvel később vissza is tértek – a szokatlan csak az, hogy még mindig itt vannak velünk.

Lassan húsz éve már, hogy a nyolcvanas évek bűvöletében élünk – ahogy ezt Simon Reynolds, a popkulturális nosztalgia kutatója mondta, már hosszabb ideje tart a nyolcvanas évek-revival, mint maga a megidézett évtized. Mintha megállt volna a folyamat, pedig már régen a kilencvenes évek-revivalnek kéne tombolnia, ehhez képest mi van most? A legnépszerűbb sorozatok közül több is szügyig gázol a nyolcvanas években, se szeri, se száma a nyolcvanas évek kultikus filmjeiből vagy sorozataiból készült rebootoknak, és ugyan a popzenében kicsit csillapodott az őrület az utóbbi évekre, Janelle Monáe idei slágeréről azért ordít, melyik korszakot idézi meg. Ehhez képest a kilencvenes évek – egyelőre? – jóval kevésbé használt hívószó.

De maradjunk csak a legfrissebbeknél, és nézzük csak az évtized második felének film- és sorozatterméséből tíz nagyon jellemző példát a nyolcvanas évek-nosztalgiára:

Stranger Things (2016-)

A legegyértelműbb választás, amely nemcsak a nyolcvanas években játszódik, de konkrétan korabeli, kultikus horror/sci-fi filmekből kölcsönzött elemekből rakták össze a forgatókönyvet is. Arra pedig, hogy a dolog működik, a legnyilvánvalóbb bizonyíték az, hogy a Stranger Things legnagyobb rajongótábora nem a nosztalgiázókból, hanem azokból áll, akik még meg sem születtek abban az időben, amikor a sorozat játszódik.

Ready Player One (2018)

Az Ernest Cline regényéből született Spielberg-filmadaptációnak eleve a nyolcvanas évek-nosztalgia a témája, hiszen egy olyan jövőben játszódik, ahol egy virtuális valóság-játékba tevődött át a való élet nagy része, és ezt az utópiát egy nyolcvanasévek-mániás fejlesztő rakta össze. Kár, hogy ebből a filmbe tényleg a legközhelyesebb nyolcvanas évek-megidézés jutott, a lehető legsematikusabb hivatkozási pontokkal és agyonkoptatott slágerekkel.

Black Mirror: San Junipero (2016)

A Netflixhez átkerült brit antológia-sorozat harmadik évadának legünnepeltebb epizódja tényleg felért egy önálló játékfilmmel is, és a hangulatához nagyon sokat adott hozzá, hogy a készítő Charlie Brooker szándékosan a korabeli John Hughes-filmek, illetve a Koktél című Tom Cruise-film világát idézte meg, miközben a nosztalgiánál sokkal fontosabb kérdéseket vet fel halál, technológia és szerelem kapcsolatában.

Az (2017)

Stephen King regénye ugyan az ötvenes években játszódik, a filmadaptációhoz viszont a nyolcvanas évek végére hozták előre a cselekményt, és a készítők bevallottan az olyan korabeli filmeket tekintették példának, mint az Állj ki mellettem! vagy a Kincsvadászok. Fontos különbség ugyanakkor, hogy az Az esetében nincs szó vég nélküli nosztalgiáról, és Andy Muschietti rendező inkább arra koncentrál, milyen érzés volt gyereknek lenni abban az időszakban, és nem arra, hogy mi szólt akkor a rádióban.

A galaxis őrzői 1-2. (2014 és 2017)

James Gunn két blockbusterében rendkívül fontos szerepe van a nyolcvanas évek-nosztalgiának, hiszen Peter Quill avagy Star-Lord akkor volt gyerek, és egymást érik a popkulturális utalások a korszakból. Még úgy is, hogy az általa hallgatott dalok korábbiak ugyan, viszont azzal, hogy a nyolcvanas években általánossá váló walkmanjén hallgatja a válogatáskazettáját, átpasszírozza az egészet az évtized szűrőjén, ezen kívül pedig millió filmes, számítógépes játékos és egyéb referenciapont tűnik fel abból a korszakból.

Volt egyszer két Németország (Deutschland 83 és 86, 2015 és 2018)

Az első, nagy nemzetközi sikert elérő német sorozat már kitűnő példa arra, amikor a nyolcvanas évek már nem csupán valami vicces háttér a sztorihoz csupán, hanem kifejezetten arra a korra jellemző történelmi-politikai szituáció hitelesebb megidézését segíti. A hidegháborús kémthriller készítői szándékosan nemzetközi hivatkozási pontokat használtak, és bevallottan komoly hangsúlyt is fektettek a korabeli külsőségek illő megjelenítésére, mi pedig el is hihettük, hogy tényleg 1983-ban és 86-ban járunk.

Dark (2017)

Az első német Netflix-produkció, amit eleinte „az új Stranger Thingsként” emlegettek, de aztán hamar kiderült, hogy vannak ugyan átfedések a két sorozat között, de mint ahogy korábban írtuk,  „a vicces és jópofa nosztalgiatrip Stranger Thingsszel szemben a Dark a címéhez méltóan egy nyomott atmoszférájú, időutazásos családi dráma.” Részben valóban 1986-ban játszódik, korabeli slágerekkel és egyéb hivatkozásokkal – később kiderül, hogy ez csak egy idősík a sok közül, és addigra már úgyis horogra akadt a You Spin Me Rounddal becsalogatott néző.

Summer of ‘84 (2018)

Ez az idei kanadai film viszont tényleg a szégyentelen 80-as évek nosztalgia iskolapéldája, és nem lehet róla beszélni a Stranger Things nélkül, sőt, a kritikák leginkább a sorozat gyengécske kisöccseként emlegetik a Summer of ‘84-t. A film ugyanúgy nyolcvanas évekbeli horror/ifjúsági filmek nyomán íródott, szépen meg is idézi a korszakot, csak éppen nem tesz túl sokat a zsánerhez.

GLOW (2017-)

A női pankrátorokról szóló, a második évadánál tartó Netflix-sorozat arra példa, hogyan lehet olyan, jelenleg rendkívül frekventált témát nosztalgiával még vonzóbbá tenni, úgy, hogy közben csupa aktuális kérdést vet fel feminizmusról, férfi- és női szerepről. Csak éppen 1985-ben játszódik, és ez ordít a sorozat összes képkockájáról.

Atomszőke (2017)

A tavalyi év egyik sikerfilmje, a részben Budapesten forgatott Atomszőke az évtized legvégén játszódik a hidegháborús, fallal kettéosztott Berlinben, még az ilyen filmektől elvárt autentikusságot is messze túlszárnyalva. Külön cikkek elemezték a film stílusos megjelenését, a Telegraph egyenesen a „Vajon a nyolcvanas évek divatja miért nyerő még mindig?” címmel írt cikket a film esztétikájáról, csaknem két évtizeddel a „hivatalos” 80s revival kezdete után.

És ez a tíz csak a jéghegy csúcsa, számtalan egyéb film és sorozat született a nyolcvanas évek jegyében, és akkor ezek csak az eredeti produkciók. Hiszen van ám egy másik nagyon jellemző trend: a nyolcvanas évekbeli sorozatok rebootja: újra lesz, vagy már van is Magnum, MacGyver, sőt, a Karate Kölyök is visszatért (Cobra Kai) – igaz, ez nem kizárólag a nyolcvanas évek-nosztalgia terméke, legalább annyira korunk film- és sorozatgyártásának a kockázatmentességét is jelzi, és ebbe a kilencvenes évek is ugyanúgy beleférnek.

De miért pont a nyolcvanas évek tart örökké?

Az okokra több elmélet is létezik. Az egyik és a talán legtöbbet idézett magyarázat szerint most jutott abba a korba a nyolcvanas években felnőtt generáció, hogy a képviselői már meghatározó szerephez jussanak a szórakoztatóiparban. „Talán a showrunnerek, alkotók és producerek – no meg a közönség is – pont ott tartanak, amikor a saját személyes történeteik keverednek a nosztalgiával” – nyilatkozták a szintén a nyolcvanas években játszódó The Americans (Foglalkozásuk: amerikai) sorozat alkotói, Joe Weisberg és Joel Fields a Vulture két évvel ezelőtti cikkében. Igaz, arra nem térnek ki, hogy miért nem történt ugyanez a hatvanas-hetvenes években szocializálódott szakemberekkel.

Az idézett cikkben még további lehetséges magyarázatok is felmerültek. Így az, hogy az internet félelmetesen hatékony eszközöket termelt ki a nosztalgia megidézésére: a YouTube-nak és társainak köszönhetően megtört a húszéves nosztalgia-ciklus, és sokkal hosszabbra nyúlik. Van olyan elmélet is, miszerint a nyolcvanas évek tényleg különlegesen produktív és meghatározó korszak volt, mely még a későbbi generációkra is komoly hatással volt.

Ez utóbbit boncolgatja a Guardian tavalyi cikke is, mely szerint a nyolcvanas években a mainstream filmipar sokkal bátrabb volt, mint most, amikor a minél kisebb kockázat a kulcs. A cikk szerint ennek leginkább az az oka, hogy ma a filmipar igen nagy mértékben támaszkodik a távol-keleti (elsősorban kínai) piacra, ott pedig a közös nevezőt a franchise-ok és a jól ismert blockbusterek jelentik.

Egy másik írás szerint még az is felmerül az okok között, hogy az olyan sorozatok, mint a Stranger Things szükségszerűen egy idealizált nyolcvanas évek-képet sugároznak, amelyben a korabeli stíluselemek nem feltétlenül keverednek olyan jelenségekkel, melyek akkoriban még igen gyakoriak voltak, pláne a kisvárosi Amerikában. Ebben a világban nincs komolyabb rasszizmus, homofóbia vagy szexizmus, a mindennapi élet egyenesen vonzóbbnak tűnik, mint a mai. Sőt, ma már azt is tudjuk, hogy a hidegháború is véget ért, a Szovjetunió széthullott, így egyedül a mesebeli szörnyek a veszélyesek, azok viszont kizárólag csak a filmekben vannak. Hát nem sokkal jobb azt a világot nézni, mint a sajátunkat?

Borítófotó: Curtis Baker/Netflix