Tinikorunk hőse túl a fénykorán visszatér és… nagyjából ennyi

Jerry O’Connell kiskamaszkorom meghatározó alakja, és így van ezzel rajtam kívül még egy egész generáció, akiknek kábeltévé, parabola antenna és társaik híján a klasszikus kereskedelmi televíziózás megérkezése nyitotta ki a szórakoztatás világát. Akkoriban még kevésbé vált el egymástól a két országos kertévé úgy minőségben, mint nézettségben, a mai hátszél-kérdések meg pláne meg sem fordultak senki fejében – alig tíz évvel voltunk a rendszerváltás után. A műsorkínálat is ugyanaz volt pepitában, ebből világítótoronyként emelkedett ki a Sliders című, RTL-en futó idő/térutazós sci-fi. Ebben a főhős Quinn Mallory – őt alakította O’Connell – és három sorstársa „csúsztak” egyik párhuzamos univerzumból a másikba az átjárót megnyitó távirányító-szerű bigyó kényének-kedvének kitéve, a sci-fi elemeket pedig helyzet- és jellemkomikum, vlamint némi elfojtott romantika színezte, így egyszerre lehetett izgulni a következő világ milyenségén, szórakozni a poénokon, vagy drukkolni a sorozat két hősének egymásra találásáért. Szóval, ha másért nem, a 90-es évek végi nosztalgiáért mindenképp kapott volna egy esélyt az AXN új saját gyártású sorozata, a Carter – ebben ugyanis az azóta megöregedérett O’Connellé a címszerep.

A címszereplő Harley Carter, hasonlóan az őt alakító O’Connellhez, fénykorán túl járó, csaknem levitézlett tévés híresség: a minden bűnügyet leleplező Carter nyomozót alakította egy szupersikeres sorozatban, ám egy ronda szakítás után nyilvánosan megruházta riválisát, az idegrohamát pedig, köszönhetően az internetnek, természetesen látta az egész világ. Hogy kicsit kiszellőztesse a fejét, visszatér a kisvárosba, ahol felnőtt, ám a pihenés nem teljes, mivel Carter idős házvezetői, akik gyakorlatilag felnevelték a férfit, komoly bajba keveredtek. A város nyomozónője azonban történetesen Carter ifjúkori barátja – a friend zone kellős közepéből, hogy legyen potenciális romantikus szál is –, aki bármennyire is szeretné, nem tudja lerázni a fontoskodó Cartert, aki mindenáron segíteni akar az ügy felgöngyölítésében, ráadásul meg van győződve róla, hogy tud is, hiszen évekig detektív volt – az mindegy, hogy csak képernyőn, ugye. A poénfaktor egy része éppen ebből a helyzetből fakad: a lökött Carter ugyanis jóval többször hibázik rá a dologra, mint azt bárki várná, ha pedig nem, akkor is nagy lelkesedéssel felelteti meg az eseményeket forgatókönyvi eszközöknek, afféle deadpoolos kiszólásokkal. Eseményből pedig van bőven – nem is olyan unalmas ez a kisváros – így a nyomozónő, Carter, és harmadik gyerekkori barátjuk, Dave egyre több időt tölt együtt.

A Carter önmagában afféle kockázatmentesen középre lőtt, családi jellegű – értsd: valódi erőszak- és szexmentes – krimi-vígjáték lenne, ebből a jellegből csak a humor emeli ki, az ugyanis szokatlanul okos és bátor, ez pedig nagyon jót is tesz az egyébként óvatos – így enyhén unalmas – középszerben tocsogó hangulatnak. A kisvárosi gyilkosság toposzban nagyon sok újat már nem lehet mutatni, így kimondottan sokat dob az élményen az abszurd és a meglepetés ereje, amint például az idős házvezetőnő egy pisszenésre vadászpuskát ránt, sőt, lő is, viccet csinálva az amerikai fegyverfétisből – és ez csak egy a sok apró, többnyire enyhén pihent poénból, amivel a Carter operál.

Kell is ez a humor, mert ez a széria abszolút erőssége: minden egyéb fronton egészen felejthető. Az alapötlet, miszerint a tévés detektív valódi detektív lesz, önmagában nem akkora dobás, hogy csak ezen lovagolva bárhová is eljussunk, és bár a sorozat belenget a sok kis bűnügy mellett egy nagyot is, ami főszálként végig vonul az évadon – a főhős édesanyjának évtizedekkel korábbi, rejtélyes eltűnését – a történet mélységben és izgalomban is elmarad az igazi nagyságtól. Ennek miértje nehezen megfogható. Talán a túl hirtelen megoldódó bűnügy miatt, aminek feltárásához hiába vezetett több váratlan fordulaton keresztül az út, mégsem bonyolult intellektuális kihívás megoldásának, inkább szerencsés véletlennek érzi a néző.

Vagy talán a dramaturgia hibájából fakad ez a súlytalanság, mely nem képes érzékeltetni a történtek jelentőségét, meghal egy ember, de ennek tragikuma meg sem jelenik, márpedig nehéz egy olyan bűnügyi történetbe igazán bevonódni, ahol egy ember halálának nincsen súlya, és az összes többi emberi viszonyt is inkább csak elmondják, át nem érezzük. Esetleg az alakítások nem tudják ezt a súlyt beletenni az emberi viszonyokba: sem a főszereplő Jerry O’Connell, sem két társa, a nyomozónőt alakító Sydney Tamiia Poitier – aki nem az első afro-amerikai színészi Oscar-díjas, a nevét i-vel író Sidney Poitier, hanem az ő lánya –, sem a gyerekkori havert alakító Kristian Bruun nem tud túllépni a középszeren.

Vagy az is lehet, hogy ez mind együtt: a forgatókönyv kimunkáltsága, a dramaturgia súlytalansága és az alakítások feledhetősége együtt húzza vissza a Cartert a másodvonalba. A produkció megelégszik a B-kategóriával, büdzsében, látványban, írói és úgy általában alkotógárdában, szereposztásban is beéri a tisztes iparosmunkával, ami így 2018-ban még akkor is szomorú, hogyha figyelembe vesszük, hogy az AXN nagy eséllyel nem feltétlenül az HBO, Netflix és társaik mellett akar (nagy)pályára lépni. Nosztalgiából persze megérdemel egy esélyt a Carter, sőt, fáradt nézőknek akár kellemes is lehet ez a pihentető egyszerűség. Lehet, hogy ennyi elég is.

A Carter április 15-én indult az AXN-en, a további részek is vasárnap esténként 20.00-tól lesznek nézhetők. Értékelés: 6/10