Ridley Scottról sok mindent lehet mondani, de azt semmiképp, hogy belassult volna az évtizedek folyamán. Épp negyven éve mutatták be első mozifilmjét, a Párbajhősöket, és azóta is folyamatosan ontja a filmeket – igaz, meglehetősen változó minőségben. Ő az, akinél soha nem lehet előre megmondani, hogy egy újabb filmtörténeti klasszikust, egy zsibbasztóan közhelyes történelmi eposzt, vagy épp egy különleges hangulatú, egzisztencialista bűnfilmet fog letenni az asztalra, mint amilyen a közönséget és a kritikusokat is alaposan megosztó A jogász volt pár évvel ezelőtt. Négyszer jelölték eddig Oscarra, de még egyszer sem kapta meg a díjat rendezőként.
Legújabb filmjét, A világ minden pénzét is esélyesként emlegették, bár ezt még a bemutató előtt majdnem magával rántotta a zaklatási vádakba villámgyorsan belebukó Kevin Spacey. Scott gyors és határozott döntéssel reagált a közelgő PR-katasztrófára: teljesen kivágatta Spaceyt a filmből, és a helyére becserélt Christpoher Plummerrel forgatta újra jeleneteit (annyira gyorsan dolgoztak, hogy ma már a Spacey nélküli előzetes is kijött). Az majd január végén elválik, hogy sült el a filmtörténetben eddig példátlan húzás a vásznon, addig is vegyük sorra a hihetetlen gazdag életmű legjobb és legrosszabb momentumait.
Nyolcadik utas a halál
Mikor John Hurt hasából kirobbant a kis alien, nemcsak a mit sem sejtő színészek rémültek őszintén halálra a forgatáson, de megszületett a filmtörténet egyik ikonikus szörnyetege is. Ezt nemcsak a számtalan utánzat és paródia igazolja, de a mai napig hömpölygő franchise is, amelynek még mindig az 1979-es első rész a legerősebb darabja. H.R. Giger a kollektív tudatalattink legsötétebb rétegeiből rángatta elő a nyálkás és meglehetősen barátságtalan idegen képét, Scott pedig elképesztően fojtogató atmoszférát teremtett az elhagyatott űrhajón, ahol Sigourney Weaver elkeseredett harcát követhetjük a túlélésért. Nemcsak a franchise többi rendezőjének, de neki sem sikerült ezt még egyszer megugrania az elmúlt évek előzményfilmjeivel.
Szárnyas fejvadász
Scott másik nagy sci-fi klasszikusa, amelyben már az ellenség is emberarcú, nem pedig egy űrből támadó idegen létforma. Scott alaposan a saját képére formálta Philip K. Dick kultikus regényét, mégis sikerült megőriznie a noirba oltott jövőkép filozofikus mélységeit. Persze a stúdióval is meg kellett küzdenie, hogy az általuk támogatott ostoba happy end helyett végül a rajongókat lázban tartó nyitott befejezéssel vonuljon be a filmtörténetbe. Scott producerként bábáskodott a Szárnyas fejvadász 2049 születése fölött is, ám Dennis Villeneuve folytatása kissé fölöslegesnek bizonyult. Az atmoszférát jól megidézte, de az emberlét lényegéről szóló kérdéseket nem tudta érvényesen továbbgondolni.
Thelma és Louise
Scottra már az Alienben sem lehetett panasz az aktív, erős és önálló női hősök felvonultatása terén, a Thelma és Louise-ban viszont egyből kettőt is bevet. A címbéli barátnők hétvégi kiruccanása hamar rémálomba, majd őrült hajszába fordul az őket üldöző rendőrség elől. Susan Sarandon és Geena Davis nagyon jól formálja meg a párost, amely megpróbálja a saját kezébe venni a sorsát. Ami az előzetes alapján vidám és kalandos road movie-nak tűnik, az valójában karcos és édesbús feminista kiáltvány a nők passzív társadalmi szerepekbe kényszerítése ellen.
A Sólyom végveszélyben
Ha a Ryan közlegény megmentése mellett még egy emlékezetes háborús filmet kellene mondanom az ezredforduló környékéről, rávágnám: A sólyom végveszélyben. És nem elsősorban a sztori miatt, mert arra már alig emlékszem, ahogy a szereplőkre se nagyon. A játékidő nagy részét kitevő csatajelenetek viszont mélyen belém égtek. Valami rémlik persze egy harctéren rekedt amerikai ejtőernyős alakulatról, amelyik ostrom alatt találja magát egy véres, afrikai polgárháború kellős közepén. De A Sólyom végveszélyben tulajdonképpen nem más, mint egy két és fél órás látványorgia, amely komplex történet és emlékezetes karakterek híján is lehengerli a nézőt.
Gladiátor
A Gladiátorral Scott nemcsak a saját karrierjét támasztotta fel a 90-es évek mélyrepülése után, de a kardozós-szandálos filmek divatját is, ami tulajdonképpen a mai napig tart. A film hatalmas bevételt és Oscar-esőt hozott, ráadásul Scott itt forgatott először Russell Crowe-val, aki később kedvenc színésze lett (akárcsak DiCaprio Scorsesének). A Gladiátor ugyan nem korszakalkotó remekmű, de jó érzékkel csomagolja ókori kalandfilmbe Scott mániákusan visszatérő kérdéseit az emberi halandóságról.
Exodus: Istenek és királyok
A zavarba ejtően rossz Exodus a tökéletes példa, hogy Scott maga is képes bármikor leforgatni a Gladiátor silány utánzatát. Hiába teszi oda magát Mózesként, a gigantikus CGI-jelenetek sem tudják eltakarni a film ürességét, és azt a tényt, hogy Scottnak valójában semmi értelmes mondanivalója sem volt a bibliai kivonulás történetéről. Megérdemelten hasalt
G.I. Jane
A feminista alapvetés itt sem hiányzik, mégis széleskörű konszenzus uralkodik abban, hogy az 1997-es G.I. Jane Scott életművének mélypontja, amelyet jobb lenne inkább elfelejteni. Demi Moore kommandósként küzd a női egyenjogúságért, de sem ő, sem az antagonistát alakító Viggo Mortensen szúrós tekintete nem tudja megmenteni a filmet a nevetségességtől.
Alien: Covenant
A lassú, kissé zavaros és szörnymentes Prometheus után Scott láthatóan ki akarta szolgálni a rajongók nosztalgia iránti igényét. Bár ne tette volna. Az Alien: Covenant a Nyolcadik utas: a halál receptjéből próbál újra főzni, csak ezúttal sokkal kevésbé érnek össze az ízek. Vér és gyilok van bőven, csak épp az eredetiség hiányzik belőle. Szomorú látni, mikor egy legendás rendező saját kezűleg húzza le a sokadik bőrt a maga által útra indított franchise-ról.
Hannibal
Én igazán nem vagyok nagy horror-rajongó, A bárányok hallgatnak mégis meghatározó filmélmény volt a számomra. Talán épp azért, mert nem a hentelésről, hanem a mögötte meghúzódó pszichológiáról szólt. Scott valahogy lemaradhatott erről, mert az általa rendezett folytatásban a lélektan teljesen háttérbe szorul Hannibal Lecter gusztustalan gyilkosságai mellett. Ray Liotta agyának a látványa azonban nem kárpótol egy működő történet hiányért.
Robin Hood
Az egész úgy indult, hogy Scott majd Nottingham seriffjének a szemszögéből meséli újra Robin Hood sztoriját, ehelyett kaptunk egy közhelyes, szentimentális és kifejezetten unalmas eredettörténetet, aminek akár Robin Begins is lehetett volna a címe. De hiába a mocsok és a naturalista csatajelenetek, Scott filmje végül semmivel sem hitelesebb vagy komolyabban vehető, mint a húsz évvel korábbi Kevin Kostner-féle feldolgozás. A széteső film bámulatosan pazarolja el Max von Sydow, Willam Hurt, Cate Blanchett és Oscar Isaac tehetségét.