Hiábavalónak tűnnek Izrael elrettentés-akciói

Kis túlzással tavaly október óta hetente történik „precedens nélküli”, a maga nevében kivételes esemény a Közel-Keleten. Izrael történetének legnagyobb terrortámadását, a 21. század legnagyobb napi halálos áldozatszámát adó gázai háborút, valamint az Izrael elleni első közvetlen iráni támadást követően az elmúlt napokban újabb két példátlan eseménnyel bővült a sor.

• A jemeni húszik elkövették történetük első halálos áldozattal járó dróntámadását Tel Avivban, amely során legalább egy ember meghalt és tíz megsebesült.
• Erre válaszul Izrael, szintén történetében először, válaszcsapást mért a húszik által irányított jemeni város, Hudejda kikötőjére.

A támadás nem csak ebből a szempontból volt különleges. Az izraeli légierőnek ez volt az ország határaitól legmesszebb, mintegy 1800 kilométerre elkövetett akciója. Ez a távolság nagyobb, mint ami Izrael határai és Irán fővárosa, Teherán között van, és megfelel annak, mintha a magyar légierő Ciprust vagy Spanyolországot bombázná. A légicsapásban vasárnapi adatok alapján hárman meghaltak, és majdnem száz ember megsebesült, ráadásul, mivel az izraeli vadászgépek egy olajlétesítményt találtak el, a tűz apokaliptikus látványt nyújtott.

A Benjamin Netanjáhu által vezetett izraeli kormány megtorló akciójának két célja volt.

• Egyrészt, hogy megmutassa az izraeli társadalomnak, képes választ adni a húszik tel-avivi akciójára,
• másrészt pedig, hogy elrettentse a húszikat további, Izrael elleni akcióktól.

Bármennyire is kénytelen Izrael gyakorlatilag két fronton (a Gázai övezetben és a libanoni-izraeli határon) tényleges háborút vívni, a biztonságpolitikai gondolkodást továbbra is az elrettentés visszaállításának igénye határozza meg. A jemeni húszik esete ugyanakkor épp azt mutatja be az eddigieknél is világosabban, hogy ez a stratégia nagy valószínűséggel már nem működik.

Régen hasznos volt, ma már kevésbé

Maga az elrettentés nagyon régóta bevett gyakorlat a biztonságpolitikai gondolkodásban. A koncepció lényege, hogy egy állam a saját biztonságát az ellenfeleivel szemben úgy tudja a leghatékonyabban fenntartani, ha elveszi azok kedvét attól, hogy megtámadják őt.

Ezt a legegyszerűbben úgy tudod megtenni, ha folyamatosan bizonyítod: nem éri meg offenzívát indítani ellened, mert a védelmi kapacitásaid erősek, ráadásul válaszcsapásra is képes vagy. Az általad okozott károk magasabbak lesznek, mint amekkorák racionálisan téged érhetnek.

Az elrettentésen alapuló stratégiának persze vannak költségei (hiszen folyamatosan fejleszteni kell a katonai kapacitásokat), de azok sokkal alacsonyabbak, mintha közvetlenül és egyesével próbálnád meg semlegesíteni az ellenfeleidet. Izrael kapcsán különösen igaz ez a gondolat: az állam megalapítása óta olyan ellenségekkel néz szembe, amelyek felett totális győzelmet aratni nem tudott volna. A klasszikus, korlátozott kiterjedésű arab-izraeli háborúkat és az izraeli nukleáris fegyver kifejlesztését követően azonban az ország kellő mértékű elrettentő erőt tudott felmutatni, amelynek következtében a hetvenes évek óta közel-keleti állam nem is kezdeményezett háborút Izraellel szemben.

Az elrettentés tehát történelmileg sikeresnek bizonyult, azonban, ahogy az izraeli-palesztin konfliktus átalakult, úgy veszített a hatékonyságából. Irán fenyegetőzése ellenére Izraelre már nem egyes államok jelentettek veszélyt, hanem úgynevezett „nem állami szereplők” – mint a palesztin Hamász, a libanoni Hezbollah vagy most éppen a jemeni húszik. Ők pedig teljesen más típusú veszélyt jelentenek.

Az elrettentés megkérdőjelezése október hetedike után

Ezek a „nem állami mozgalmak” ugyanis eltérő logika alapján viselkednek, mint az államok. A legtöbben berendezkedtek a folyamatos háborúra, legitimitásuk pedig inkább a katonai erejükből, mintsem a politikai kormányzóképességükből ered. Éppen ezért nagyobb veszteségeket is képesek elviselni, mint az államok. Ráadásul a Közel-Keleten a legtöbb iszlamista csoport Izraelt tekinti az egyik legfontosabb ellenfelének – még ha csak névleg is –, így még a legitimitásukat is erősítheti, ha Izrael megtámadja őket. Azt már Vietnámban vagy Afganisztánban is megtanulhattuk, hogy egy nem hagyományos hadseregként működő szervezettel szemben a világ legerősebb állama is könnyen vereséget szenved.

A Hamász október hetedikei támadása még jobban aláásta az elrettentésbe vetett hitet. Az izraeli vezetés bízott benne, hogy a high-tech hadseregét nem meri a Hamász megtámadni, éppen ezért őrültség lenne a palesztin csoport részéről egy nagyobb akció. Ez mégis megtörtént, mivel a Hamász nem a Gázai övezet kormányzójaként vagy a palesztin nép érdekeinek képviselőjeként viselkedett, hanem egy terrorista csoportként. Vezetőik tudták, hogy önmagában az a tény, hogy egy ekkora ütést tudnak bevinni Izraelnek, az ő szempontjukból önmagában megéri a megtorlás árát, főleg, mivel azt elsősorban a palesztin civilek fizetik meg. Most már azt is láthatjuk, hogy Izrael gázai beavatkozása következtében az ország hatalmas politikai károkat szenvedett, és kétséges, hogy kilenc hónap után sikerült-e nagyobb biztonságot elérniük, vagy közelebb hozni a Hamász teljes felszámolását.

Az izraeli válaszcsapás még jót is tehet a húsziknak

A jemeni húszi mozgalomnak sok szempontból hasonlók a megfontolásai. A szervezet már két évtizede harcol a jemeni állammal, egy évtizede pedig el is foglalta az ország fővárosát. A csoportot sem a jemeni hadsereg, sem az ellene felálló szaúdi vezetésű nemzetközi koalíció nem tudta legyőzni – erre pedig sem Izrael, sem az Egyesült Államok nem lesz képes belátható időn belül.

A tavaly októberben kirobbant gázai konfliktusban a húszi mozgalom meglátta a lehetőséget a hazai és regionális pozíciójának erősítésére. A palesztinokkal való szolidaritásra hivatkozva elkezdték támadni a Vörös-tenger térségében elhaladó kereskedelmi hajókat, hatalmas károkat okozva a világkereskedelemnek. Ugyan december óta a húszik ellen egy újabb nemzetközi koalíció szerveződött, ez érdemben nem tudta semlegesíteni a problémát.

Ráadásul a múlt heti tel-avivi akció sem az első közvetlen támadás volt Izraellel szemben, csak az első olyan, ami sikeres is volt. A dróntámadás igencsak aggasztó Izrael számára, mivel a húsziknak sikerült kikerülniük az izraeli biztonságérzet kulcsának tekinthető rakétavédelmi rendszert. A kormány emberi hibára hivatkozott, de minden bizonnyal a húszik és szövetségeseik is tanultak az esetből.

Ehhez képest az izraeli válaszcsapás érdemben nem változtatta meg a húszik helyzetét, sőt, politikailag még erősíthette is őket. Jemenben hatalmas Izrael-ellenes tüntetéseket láthattunk, amelyek csak segítik az elnyomó szervezet túlélési esélyeit. Ráadásul a húszik folyamatosan bizonyítják, hogy képesek regionális (és globális) szinten is fellépni, ami eddig sosem látott népszerűséget okozott a csoportnak. Így tehát, ha tízszer akkora csapást vitt volna be Izrael, mint amit tett, akkor sem úgy alakult volna a költség-haszon elemzés, hogy ne érte volna meg a húsziknak egy dróntámadás.

Az Izrael és a húszik közötti adok-kapok tehát jól mutatja a hagyományos elrettentésre és megtorlásra épülő biztonságpolitikai gondolkodás korlátjait. Persze az izraeli légicsapás a belső közönségnek is szólt, amelynek Netanjahu miniszterelnök bizonyítani akarja a keménykezűségét. Bármennyire is politikai törvényszerűségnek tűnik az ilyen fajta fellépés, nagyobb biztonságot feltételezhetően nem hozhat, miközben folyamatosan újratermeli a konfliktust.