„Nagyon nehezen éltem meg, hogy ezért kóstolgatnak” – megnyitott Zoób Kati „divatmúzeuma”

„Még nagyon nyers, mert éppen csak elkészült” – kezdi Zoób Kati divattervező, amikor belépünk balatonfüredi múzeumába. De hamar kiderül, hogy ez nem is egy múzeum. Ahhoz ugyanis, hogy egy intézményt múzeumnak lehessen nevezni, szigorú feltételekhez kötött engedélyre van szükség, szükséges, például, éjjel-nappali biztonsági őrt alkalmazni, restaurátort, kurátort, de a gyűjteményt is fel kellene leltározni. A kiállítótér-minősítés neki bőven elég. Habár nem múzeum tehát, de Zoób is annak hívja, így mi is ezt tesszük.

Azt mondja, nagyon vigyáz rá, hogy „tiszta tér” legyen. Szoknia kell még olyan kifejezéseket, mint a látogatói útvonal, nincs ebben rutinja, de velünk most gyakorolhatta, minket is ezen vezet végig. Gyűjteménye nagyjából két teherautónyi, gyerekkora óta halmozza fel a ruhákat. „Gyakran kapok ajándékba is, előfordult, hogy a 80 éves tanárnő a saját születésnapjára nekem küldte el babakori főkötőjét, csipkeruháját, az anyukája fehérneműit.”

Vannak nagyon értékes darabok, és akadnak olyanok, amik csak érzelmileg értékesek. 15 évvel ezelőtt megvett Bécsben egy banános dobozokban tárolt hagyatékot. Ekkor fogalmazódott meg benne először a múzeum ötlete. Nagyjából a gyűjtemény fele Ausztriából jött, közép-európai anyag.

Amikor ezt a hagyatékot hazahoztam, magamba roskadtam, hogy milyen terhet teszek majd a saját gyerekemre? Ha ebből nem formálok gyűjteményt, akkor utánam is csak kezelhetetlenül sok, banános dobozokban felhalmozott rongy marad

– mesél az indítékról a divattervező.

1888 körül Blaha Lujza barátja, egy bécsi ügyvéd építette a múzeumnak otthont adó villát Füreden, ahol utoljára már egy kocsma és kupleráj működött. Végül az előző tulajdonos egy kölcsön fejében kapta meg az épületet, de, miután nem nyúltak hozzá, az ingatlan folyamatosan pusztult. „A férjem ingatlanfejlesztő, amikor először kértem, nézzük meg, annyit mondott, ez nem egy jó ingatlan. De amikor beléptünk, már látta rajtam, hogy mi következik” – emlékszik vissza az első élményre Zoób. KÖZÖS, ez az első kiállítás címe, és a fúziós divat az, ami most nagyon foglalkoztatja. „A fúziós divat egy közös nyelv a korábbi kultúrák és a mai divat között. A divat az egyik értékes tanúja a világ folyamatos változásainak, és az csak akkor tud fennmaradni, ha megmarad a mögötte lévő kézműves tudás. Több, mint egy divatirányzat, a kultúrák közös nyelve” – mondja.

Az egész divatmúzeum-projekt arra törekszik, hogy „ihletet, tudást adjon a kortárs divat számára, hogy megmutassa az embereknek, miféle érték egy selyemcérna vagy egy Richelieu-hímzés és mit adnak ezek a kultúrákhoz”. Kortárs kiállításokkal kíván a nemzetközi divatkiállítások sorába csatlakozni, és arra keresi a választ, hogyan maradhat fenn a kézművesség a modern világban.

Kalotaszegi népviselet, bécsi és román kötény a 800-as évek végéről, sokác népviselet, szlovák gyászszoknya, szegedi papucsok, torockói fejdísz, matyó, pompom – megyünk végig a kortárs ruhákkal kiállított antik darabok között. Zoóbnak mindegyikről van egy története. Én a sport felől közelítek a divat felé is, ez olimpiai ruha is lehetne – mutatok rá az egyikre, és kiderül, hogy érzékeny pontra tapintottam.

Egyszer pályáztam az olimpiai felvonuló ruhákra, majdnem belebetegedtem. Komolyan vettem, hatalmas lehetőségnek gondoltam. Ahogy az olaszok 2012 óta Armani stílusos egyszerűségében vonulnak, vagy az amerikaiak, akik Ralph Lauren klasszikusan modern hősei, úgy láttam magam előtt a magyar sportolókat egy tradicionálisan korszerű ruhában. Szinte kifolyt a kezemből az ötletsor, olyan könnyen ment az egész, de még a shortlistre sem kerültünk rá. Nem hibáztatom a döntéshozókat, de fájdalmas tanulság volt: nekem nem szabad ilyet csinálni, mert nem üzleti törvények, hanem a minőség maximalizálása vezet.

Az is különbség köztük és egy múzeum között, hogy utóbbi restaurálja a ruhákat, de ő azt mutatná meg, hogy ezek a darabok akár rongyosan, molyrágtán is szépek. Mindent, amit lehet, megőriznek. Zongoraterítőből készült ruha mellett állunk. Ezen még a cserepes virág helye is rajta volt, a másik részét megette a moly. Ők pedig készítettek ebből egy kabátot. „Minden centiméterét megmentettük ennek a kézimunkának. Ez az a darab, amit bárhova viszünk, nagy pénzt kínálnak érte. Egyszer egy washingtoni bemutatón az amerikai pénzügyminiszter felesége alkudozott a férjemmel, hogy megvenné. Nem adta.”

A látogatói útvonal bejárása után a két épületet összekötő teremben ülünk le beszélgetni.

*

Pontosan mikor volt a nyitás?

Mi csak úgy kinyitottunk. Nem akartam ünnepélyes megnyitót, az nem az én műfajom. Az Anna-bál másnapján meghívtuk a bál szépeit. Gyakorlatilag ez volt a nyitás.

Most akkor múzeum ez vagy divatház?  

Egyik sem. Divat- és múzeumprojekt, a szavak legnemesebb értelmében. Olyan intézmény, kiállítótér, aminek sem a nevét, sem a műfaját nem sürgetjük.

Mennyi lesz a belépő?  

Az alapgondolatom az, hogy nem szedünk belépőt a fürediektől, diákoktól, nyugdíjasoktól. Inkább eseményekből tartanánk fent, a konferenciaturizmus nagyon jelentős Füreden. Vállalati edukációra lőnénk. Workshop, interaktív nőprogram, irodalmi divatszalonestek, kis létszámú vacsora – ilyenekben gondolkozom. És ezeket kicsit drágábban adnánk, hogy költhessünk tehetséggondozásra és ki tudjuk fizetni a villanyszámlát is.

Mi a céljuk? Mi a hely küldetése?

Ismeretterjesztés, közösségi lét, városba kapcsolódás. A világszerte vonzó kis gyűjtemények sorába csatlakozni, közzétenni egy magángyűjteményt, megmutatni a kreatív utat, ahogy egy alkotó a mestersége eszközeivel szól hozzá a világhoz. Ösztönözni, húzza ki a fiókot mindenki, mert biztos máshol is vannak gyönyörű tárgyak a nagymamáktól.

Mi a siker kritériuma egy ilyen beruházásnál?  

Hogy kész van.

És utána? Hogy bejön naponta húsz ember?  

Ez az épület 50 év múlva is itt fog állni. A rettenetes állapotú villa ma egy attrakció, a város ékessége. Hogy múzeumként, közösségi térként, művészeti térként vagy miképpen működik jobban, azt még tanuljuk, de rengeteg nemzetközi példa erősíti, hogy divatgyűjtemények iránt óriási az érdeklődés. Nem akarok semmit ráerőltetni. Az elején az is elég, ha bekapcsolódunk a füredi körforgásba.

Az állami támogatás nem jelent nyomást? 

Most is nyom.

Itt ülünk, beszélgetünk, és rosszul vagyok a gyanakvástól. Az egész életemet a csak magamra számító aktivitás jellemzi, soha nem kértem és nem kaptam ingyen semmit.

Vásároltam egy épületet, hogy otthont teremtsek annak a gyűjteménynek, amelyet gyerekkorom óta bűvölök, közel ötven éve dolgozom a divatiparban, művészetben, rengeteg tapasztalattal, tudással. Úgy gondoltam, hogy ez az a pillanat, amikor meg kell kérdeznem, érdekel-e ez bárkit is. Amikor elindultak a nagy turisztikai fejlesztések, támogatások, akkor nekem már volt egy kész koncepcióm. Ezt az anyagot 10 évig írtam, formáltam, minden vállalást az aktuális képességeimhez. Nagyon nehezen éltem meg, hogy ezért kóstolgatnak. El kellett magamnak magyarázni, hogy ez ezzel jár. Nincs ebben semmi titok, minden fillérnek ellenőrizhető a nyoma. Sokféleképpen lehet használni ezt a segítséget, én egy infrastruktúrát teremtettem a gyűjteménynek, amit közzéteszek.

A kritika nagy része éppen ebből adódik, hogy a saját házát újította fel.  

De nem lakom benne, és az, hogy saját, sok terhet is jelent. A támogatáshoz mint egy banki hitelhez, saját vagyongaranciát kellett nyújtani, a megvalósuláson túl pedig a kötelező működtetést, foglalkoztatást, látogatottságot és együttműködéseket vállalni. Én is olvastam a hozzászólásokat, hogy kaptam 800 milliót nyaralóépítésre, de nem így képzelem el a nyaralót. Ez egy iszonyú nagy munka volt. Ezzel a kritikával már megbékéltem, bár még mindig felzaklat. Ez egy olyan állami segítség, ami közös értékeket hozott létre. A portugál államtól évekig repülőjegyeket kaptam, gondolom sok ezer más tervező is, hogy utazzunk ki a textilvásárokra. Egy jó állam így is működik: segíti az ipar szereplőit. Én jó példa lennék a kreatív és kulturális turizmusra.

Nem is számított arra, hogy az állami támogatás kritikákat válthat ki?  

Eszembe sem jutott.

Abban egyetértünk, hogy az egy jogos elvárás, hogy az állami támogatott elmondja, hogy ez miért jó a közösségnek?

Ezzel tökéletesen egyetértek, sőt számomra is a közösségi működés teszi értékessé. A gyűjteményemet akár egy lakásmúzeumban is nézegethetném vagy eladhatnám, de nyithatnék régiségboltot is, de nem erre vágyom. Nem sóztam a városra, hanem kialakítottam egy intézményi struktúrát és közkinccsé teszem. A füredi szabadtéri divatbemutatónkat minden évben sok ezer ember nézi díjmentesen, pedig a divatmárkák általában csak a VIP-listás vevőkörüket látják vendégül. Más a logikám, én azt mondom, hogy jöjjön a Marika néni is, legyen közös az örömünk.

A támogatást évekkel ezelőtt megkapták, de csak most nyitottak meg. Mi volt ennek az oka? Nem volt egy határidő, amikorra be kellett fejezni?

A tervezés, engedélyeztetés után a másfél év Covid-járvány megállította a folyamatot, amikor pedig újraindult az élet, akkor az építőipar elszállt, már napi ára volt a vasnak. Ezért a határidő meghosszabbítását kértem. Annyira nehéz időszak volt, hogy vissza akartam adni a támogatást.

Miért éri meg közpénzből milliárdokat költeni a divatra?

Az én értelmezésem szerint a divat másodlagos kommunikációja rendkívül értékes és hatásos. A divatügynökségre költött pénz pedig az országot népszerűsíti. A divat egy olyan korszerű kommunikációs felület, mellyel villámgyorsan mindenhova el lehet jutni. Egy-egy divathét pozitív hozadéka többszöröse annak, mint amennyit költenek rá. A divatot ma nem lehet kihagyni, jobb okosan használni.

A divatügynökségben mi a szerepe?  

Semmi. Annyi a kötődésem, hogy Jakab Zsófia, az ügynökség vezetője egyetemistaként nálunk dolgozott. Ő volt a bécsi szalonunknak az első menedzsere. Mindig is nagyon elhivatott és ambiciózus volt. Amikor pedig kiderült, hogy lesz egy magyar divatügynökség, számomra egyértelmű volt, hogy ő rátermett vezetője lesz.

Nem azért lett az ügynökség vezetője, mert Orbán Ráhel barátnője?  

Ő feltette a térképre a magyar divatot. És nem azért, mert valakinek a barátnője, hanem mert megkereste azokat a nemzetközi kapcsolatokat, melyekbe bele lehetett illeszteni a magyar vonalat.

Az egyik leghíresebb hazai divattervezőként ön miért nem vállal szerepet az ügynökségnél?  

Az ő feladatuk a fiatal tervezők, márkák segítése, pályára állítása. Mielőtt a divatügynökség megalakult, én ezt az utat már végigjártam. Ismerem a saját képességeimet, szeretem az egyéni utakat, tudom, hogy a nemzetközi piacnak mely része való nekünk. Sok helyen volt óriási sikerünk, de sehol a világon nem tudok úgy viselkedni, mint egy híres tervező.

Ez szükséges?  

Abszolút. De ez nem az én kabátom. Élveztem, hogy a Dior tulajdonosa is vásárolt tőlünk ruhát, de nem tudtam úgy bemenni a Ritzbe, mintha mindig is oda jártam volna. Nem tudok bulizni egy párizsi klubban. Szóval hiányzik belőlem a márkaimage-építő extravagancia.

Régen sem ment?  

Megpróbáltam egyszer-kétszer, de nem hazudhatok magamnak. Ha nem az én világom, akkor mit keresek ott? Inkább alszom egyet.

Amikor körbevezetett minket, akkor bejött három kiránduló nő és áradoztak arról, hogy milyen csodás dolgot hozott itt létre. Mintha ebben sem fürdőzött volna, már-már úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát.  

Nagyon helyesek voltak, de ez nem én vagyok.

Azt mondta, hogy a férje azt sem akarta, hogy megnézzék a füredi ingatlant. Megbékélt végül?  

Ő az a jó gazda, aki mindig a feladatokat látja, és mondja, hogy ezt be kell csavarni, azt meg kell csinálni. De azt hiszem, belül büszke rám, hogy ezt végigvittem.