Biztos vagyok benne, hogy ezt a cikket elsősorban nem jogászok, hanem „laikusok” olvassák. Olyan emberek, akik ha meghallják a „zaklatás” szót, kapásból valamiféle szexuális abúzusra, szexuális bántalmazásra gondolnak. Nyilván sokan emlékeznek a Zaklatás című mozifilmre, amelyben a Michael Douglas által megformált karakternek kellett bizonyítania, hogy nem ő a zaklató, hanem őt zaklatta – szexuálisan – a leendő főnöknője (Demi Moore). Hisz azt már oly sokszor igazolták:
A jogi nyelv bosszantóan gyakran tér el a hétköznapi nyelvhasználattól, így van ez ebben a történetben is, amelyről valószínűleg már sokan hallottak. Bár, amiről most szólni akarunk, abban a „zaklatás” mindkét jelentése előfordul.
A történet nagyon lerövidítve – már ha ez egyáltalán lehetséges egy 19 éve tartó és még ma sem befejezett ügyben – lényegében a következő. Induljunk ki talán a Fővárosi Törvényszék hivatalos – egyfelől szokatlanul hosszú, mégis hiányos – sajtóközleményéből.
A Pesti Központi Kerületi Bíróság nem jogerős ítéletével 2 rendbeli zaklatás vétségében mondta ki bűnösnek azt a férfit, akit azzal vádoltak, hogy – a sérelmére korábban elkövetett szexuális abúzus miatti bocsánatkérés érdekében – több esetben zaklatta a katolikus egyház plébánosait.
Az említett férfit Pető Attilának hívják, és bár a hivatalos közlemény szemérmesen – és teljesen fölöslegesen – elhallgatja a nevét, a sajtó révén hosszú évek óta lehet tudni, kiről van szó. Már csak azért is, mert ő volt az első olyan szexuális áldozata a katolikus egyháznak, aki névvel és arccal számtalan esetben fordult a nyilvánossághoz, az ügyét több sajtóorgánum évek óta figyelemmel kíséri.
De maradjunk hivatalosak, maradjunk a sajtóközleménynél. „A bíróság által kihirdetett ítélet szerint a terhelt több esetben felkereste a katolikus egyház egyik plébánosát arra kérve őt, hogy álljon ki mellette a gyermekkorában – egy azóta már laicizált (egyházi jogaitól és feladataitól megfosztott) pap által – a sérelmére elkövetett szexuális zaklatás miatt, valamint segítse őt abban, hogy Erdő Péter bíboros bocsánatot kérjen tőle. 2019 májusában és júniusában a terhelt több alkalommal megjelent a plébános által tartott misén, két esetben vallási vezetőket bíráló szórólapokat helyezett el egy bazilika épületében, valamint a 2019 márciusa és júniusa közötti időszakban napi rendszerességgel kísérelte meg telefonon is elérni a plébánost és az érseki általános helynököt hivatali telefonján. Miután a fenti megkeresései sikertelenek voltak, a püspököt segítő papot annak mobiltelefonján is felhívta, részére – egy hónap alatt – 21 darab sms-t, valamint 2 darab elektronikus levelet küldött. Ezekben azzal fenyegette meg a címzettet, hogyha nem kérnek tőle bocsánatot, akkor a mise közben feláll és kérdőre vonja őket a cselekmény miatt.”
Ami sajnálatos módon kimaradt a közleményből, az „mindössze” annyi, Arról sem tesz említést a közlemény, hogy a vádlott egyetlen egyszer sem zavarta meg a szentmisét.
Ennek az írásnak azonban most nem az a célja, hogy a katolikus egyház hozzáállását, magatartását elemezze, hanem az, hogy a még nem jogerős – és remélhetőleg ebben a formájában azzá nem is váló – ítéletről elmélkedjen. Idézném a törvényszék közleményének ebből a szempontból legfontosabb részét:
a férfit ért korábbi abúzust nem vonja kétségbe a bíróság, a sérelmeihez és az ahhoz kapcsolódó céljait sem, amelyeket társadalmilag hasznosnak ítél, a bíróságnak azonban a vád tárgyává tett cselekményről kellett dönteni, az alapján pedig megállapíthatónak látta, hogy a sértetteket rendszeresen, tartósan, hosszan elhúzódóan és visszatérően háborgatta a terhelt.
Egyáltalán hogyan jutott odáig a szexuálisan bántalmazott férfi ügye, hogy vádlott lett belőle? Hát úgy, hogy az esztergomi érsekség két magas rangú elöljárója – épp azok, akiktől Pető segítséget várt – feljelentette őt, pontosan szólva zaklatás és „lelkiismereti és vallásszabadság megsértése” miatt magánindítványt terjesztettek elő. Az utóbbi „vád” oly mértékben nevetséges, hogy azzal foglalkozni sem érdemes, hisz a magas egyházfőket senki sem „korlátozta erőszakkal vagy fenyegetéssel lelkiismereti szabadságukban vagy vallásuk szabad gyakorlásában”.
A rendőrség – bölcs belátással – megszüntette az eljárást. A megszüntető határozatban leírták, hogy a feljelentők „rendszeres vagy tartós háborgatása nem áll fenn, továbbá a terhelt célzata az általa elérni kívánt bocsánatkérés nyomatékosítása, nem pedig a félelemkeltés vagy a magánéletbe, illetve a mindennapi életvitelbe történő önkényes beavatkozás volt. Fentiek alapján a cselekmény elkövetéséhez szükséges tényállási elemek hiányában bűncselekmény nem valósult meg.”
Hogy pontosan értsük, mire hivatkozott a rendőrség, idézzük a Btk.-ból a zaklatás tényállását:
aki abból a célból, hogy mást megfélemlítsen, vagy más magánéletébe, illetve mindennapi életvitelébe önkényesen beavatkozzon, őt rendszeresen vagy tartósan háborgatja, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
Bár az évek során a rendőrség követett el – finoman szólva – durva hibát is, hisz bilincsben vitték el Pető Attilát, és órákig fogva tartották pusztán azon feltételezés alapján, hogy esetleg megzavarná az Erdő Péter bíboros által celebrált ünnepi misét. Nem mellesleg Pető Attila az után fordult a Magyar Helsinki Bizottsághoz, hogy bilincsben elhurcolták.
Visszatérve a büntetőeljárás menetéhez, az ügyészség néhány hónappal a megszüntető határozat után újraindította az eljárást. Ehhez ráadásul még bírói „jogi segítséget” is kapott, a bíró szerint ugyanis „a kapcsolatfelvételek módja, száma és időbeli eloszlása alapján a rendszeres és tartós elkövetés alapos gyanúja fennáll”, és arra lehet következtetni, hogy Pető „szándéka kiterjedt arra, hogy a sértettek mindennapi életvitelébe önkényesen beavatkozzon.”
Az ügyész megrovást akart alkalmazni Petővel szemben. A megrovás a létező legenyhébb intézkedés, azt jelenti, hogy „a bíróság vagy az ügyészség helytelenítését fejezi ki a jogellenes cselekmény miatt, és felszólítja az elkövetőt, hogy a jövőben tartózkodjon bűncselekmény elkövetésétől”. Vagyis hiába olyan enyhe egy ilyen megrovás, az mégis benne foglaltatik, hogy aki kapja, az bűncselekményt követett el. Ezt az ajánlatot Pető Attila visszautasította, mert meggyőződése volt, hogy semmiféle bűncselekményt nem valósított meg. Így került azután sor a vádemelésre.
Úgy vélem, az ügy erkölcsi tanulságát legpontosabban Ivány Borbála, Pető védője fogalmazta meg:
Mérhetetlen igazságtalanság, hogy Pető Attilának kell bíróság elé állnia, őt viszik el bilincsben a rendőrök azok feljelentése alapján, akik tétlenek voltak, amikor az áldozatokat kellett volna megvédeniük.
De vajon mi a jogi tanulság? Miért fellebbezett a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje egy ilyen enyhe döntés ellen?
Ami igazán abszurd, hogy ennek indoka magából a törvényszék közleményéből derül ki. Olvassuk csak el újra: „a férfit ért korábbi abúzust nem vonja kétségbe a bíróság, a sérelmeihez és az ahhoz kapcsolódó céljait sem, amelyeket társadalmilag hasznosnak ítél.”
Vagyis, ha hihetünk a hivatalos közleménynek, a bíróság Pető magatartását társadalmilag hasznosnak ítélte. A Btk. rögtön a törvény elején egészen pontosan definiálja, mi a bűncselekmény: „bűncselekmény az a szándékosan (…) elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre e törvény büntetés kiszabását rendeli.”
Ami pedig nem bűncselekmény, azért még megrovást sem lehet alkalmazni. Ami nem bűncselekmény, annak vádja alól a terheltet bűncselekmény hiányában fel kell menteni.
Az már csak tényleg hab a bíró tortáján, amikor arra hivatkozik, hogy „a bíróságnak azonban a vád tárgyává tett cselekményről kellett döntenie.” Ennek az érvelésnek csak akkor van értelme, ha a „vád tárgyává tett cselekmény” bűncselekmény. Akkor valóban létezik az úgynevezett „vádhoz kötöttség”, a bíróság csak arról a személyről és csak azokról a tényekről dönthet, aki/ami benne foglaltatik a vádban. De ha a „vád tárgyává tett cselekmény – mint ez esetben – nem bűncselekmény, az ilyen érvelés nem csak hibás, de értelmetlen is.
Azt már tényleg csak a vájtfülűek kedvéért teszem hozzá, hogy a zaklatás úgynevezett célzatos bűncselekmény. Csak akkor valósul meg, ha annak célja a megfélemlítés, vagy más életébe való önkényes beavatkozás. Ha ezt az „apróságot”, vagyis a célzatot figyelmen kívül hagyjuk, én magam is zaklatást követek el, amikor ezerszer hívogatom a mobilszolgáltatóm ügyfélszolgálatát, mert akadozik, és még mindig akadozik az internet.
Pető Attilának volt célja:
- a többi szexuális áldozatot bátorítani, hogy szólaljanak meg,
- az egyházat rávenni, hogy rendszerszinten küzdjenek a szexuális abúzusok feltárása érdekében,
- és hogy kérjenek tőle bocsánatot.
Pető évtizedekig tartó kitartásával gyakorlatilag el is érte ezeket a célokat. Volt papját kitették az egyházból, a Magyar Katolikus Püspöki Kar bocsánatot kért, a tárgyaláson az egyik feljelentője ugyancsak bocsánatot kért, és megköszönte, hogy segítette az ügy feltárását. Idén januárban Erdő Péter bíboros – ha név nélkül is, de – nyilvánosan mondott köszönetet Pető Attilának. Végül, de nem utolsó sorban mára már minden egyházmegyében szakértői bizottságok működnek az ilyen ügyek kivizsgálására.
Már csak egyetlen cél beteljesítése van hátra: Pető Attilát másodfokon törvényes ítélettel, bűncselekmény hiányában felmenteni.