Így szabadult Kádár az életfogytiglanból

Rajk László és társai kivégzésében Rákosi hatalomféltésén és paranoiáján, illetve a sztálinista „hatalomtechnikán” túl komoly szerepet játszott a Vörös Hadsereggel visszatérő moszkovita, és a Horthy korszakot itthon végigküzdő hazai kommunista vezetés közötti hatalmi harc. Kádár János belügyminiszterként és a legszűkebb pártelit tagjaként vastagon benne volt a Rajk elleni eljárásban, miközben rettegett, hiszen maga is bármikor célkeresztbe kerülhetett.

Ő maga fogalmazta meg később, hogy az akasztás után világossá vált számára, miszerint Farkas Mihály „elkezdett ellenem is intrikálni Rákosi elvtársnál”. Hamarosan le is mondott a szemmel láthatóan életveszélyes belügyminiszteri posztról – döntése találkozott a pártvezetés akaratával –, és utólag úgy tűnik, helyesen cselekedett: utódja, Zöld Sándor egy Rákositól kapott kritikától annyira kétségbe esett, hogy meggyilkolta családtagjait, majd önmagával is végzett.

Kádár azonban nem kerülhette el a sorsát, 1951. április 20-án ebédjéről a munkahelye felé menet ÁVO-s autók tartóztatták fel a gépkocsiját. Azonnal megkezdődött a kihallgatása, a Kádár-perben pedig mintha a Rajk elleni eljárás folytatódott volna: ugyanazokat a vádpontokat látjuk. A bíróság bűnösnek találta „a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésében, valamint kémkedésben és hazaárulásban” – életfogytiglant kapott.

Ugyanakkor hatalmas súly szakadt le a válláról, a rácsok mögött végre biztonságban érezte magát. Feleségét, Tamáska Máriát is meghurcolták, házukat elvették, ingóságaikat lefoglalták, az asszony becsületét és munkáját is elvesztette, magára maradt – erről szólt sorozatunk előző része, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, „pletykák” felgöngyölítésére is.

Továbbra is Dr. Krahulcsán Zsolt történésszel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos kutatójával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatási projektjének munkatársával folytatjuk a beszélgetést, ezúttal arról lesz szó, hogy

miközben szép csendben rehabilitálták, ő azon szorongott, vajon mit gondol most róla Rákosi elvtárs.Először azt hitte, provokáció

Sztálin 1953. március 5-ei halála után a Szovjetunióban kezdődő enyhülés a csatlós államokban is komoly változásokat indított. Magyarországon Rákosi hatalma meggyengült, Sztálin „legjobb magyar tanítványa” részlegesen megbukott, a kormányrudat július elején Nagy Imre vette át, az általa alkotott kormányprogrammal pedig hazánkban egy „új szakasz” kezdődött.

Kádár a rácsok mögött mit sem tudott ezekről, miként arról sem, hogy a Politikai Bizottság 1954. március végén tartott ülésén döntés született az ő és társai ügyének felülvizsgálatáról, fogvatartási körülményeik javításáról. Nem kapkodták el, és a dolognak megvolt az a szépséghibája is, hogy az eljárást azok folytatták le, akik annak idején az elítélését is, mondjuk úgy, koordinálták.

A párton belül felállított rehabilitációs bizottságnak ugyanis tagja volt többek között Rákosi Mátyás és Gerő Ernő, illetve a Belügyminisztériumon belül az eredeti vizsgálatot végző Szalma József, valamint Balázsi Béla, az ÁVO egyik verőembere kapta az ügyét. Ezzel párhuzamosan Kádárt az ÁVO Conti utcai börtönéből a sokkal jobb helynek számító Gyorskocsi utcába vitték át.

Hivatalosan a felülvizsgálati eljárásról sem tájékoztatták, és úgy el volt szigetelve minden információtól, hogy eleinte megtagadta a vallomástételt, mert azt hitte, provokációról van szó

– mondja a 24.hu-nak Krahulcsán Zsolt. Hozzáteszi: még Sztálin haláláról is sokkal később, mintegy véletlenszerűen értesült.

Hamarosan azonban „képbe került”, innentől kezdve színjáték volt az egész – csakúgy, mint előzőleg a per. A kommunista önkritika forgatókönyve szerint Kádár elismerte a hibáit, felelősségét az 1943-as pártfeloszlatásban és a többi fontos vádpontban, de következetesen tagadta, miszerint besúgó lett volna, miközben szóba sem hozta pere törvénytelen jellegét, és kínosan ügyelt Rákosi szerepének elhallgatására. Ki sem ejtette a nevét a száján, minden ellene elkövetett igazságtalanságért Péter Gábort, az ÁVO (korábbi) vezetőjét okolta.

Péter Gábor, a bűnbak

Miért éppen őt? Egyrészt a halála előtti hónapokban Sztálin már jócskán benne volt újabb ámokfutása, a nagy cionista per előkészítésében, amit legjobb tanítványa természetesen igyekezett lemásolni. Bűnbakká itthon a zsidó származású Péter Gábort tették, 1953 legelején cionista kémszervezet alapítása és működtetése vádjával letartóztatták. Márciusban aztán meghalt a Generalissimus, Moszkvában komoly változások történtek, Rákosiék pedig gyorsan és ügyesen reagáltak: Péter Gábor és „bandája”, azaz magas rangú államvédelmis tisztek lettek az ’53 előtti – és immár elítélendő – visszaélések felelősei.

Másrészt Nagy Imre véget akart vetni a gyakorlatnak, amely alapján az ÁVO/ÁVH a kontroll nélküli leszámolás eszközeként működött a legszűkebb pártvezetés kezében. Ennek érdekében próbáltak olyan elveket, struktúrákat, garanciákat kialakítani, amelyek a politikai rendőrség túlkapásaival szemben védik a társadalmat, illetve különösképpen a párttagokat. Így aztán a hatalmi elit számára Péter Gábor „nagyon is jó helyen” volt a rácsok mögött, mindent rá lehetett kenni. 1953 decemberének végétől már jogerősen töltötte az életfogytiglan tartó büntetését, ezzel pedig Kádár ügyét is nyugodtan a nyakába lehetett varrni.

Kádár Jánost tehát 1954. július 22-én kiengedték a börtönből, majd a per-újrafelvételi tárgyaláson, mivel büntetőjogi felelősséget nem tudtak megállapítani vele kapcsolatban, felmentették a korábbi vádak alól. Mindez zárt ajtók mögött történt, de csupán a jogi rehabilitációt jelentette, míg a számára fontosabb erkölcsi-politikai kárpótlása a párt nyilvánossága előtt elmaradt. A pártvezetés (is) önkritikát gyakorolva vizsgálta felül az ügyét arra hivatkozva, ugye, hogy kiderültek Péter Gábor súlyos visszaélései, ám Kádár társadalmi feloldozása sem történt meg, a széles nyilvánosság mindössze a Magyar Nemzet hatodik oldalán egy sakkversenyről beszámoló mínuszos hírt olvashatott, amelyen Kádár elvtárs is részt vett.

Az értő közönség ebből tudhatta, Kádár elvtárs életfogytiglani börtönbüntetése véget ért, ismét elfoglalja helyét a politikában.

Csak Rákosi számít

Sorozatunk előző részében említettük, hogy Kádár letartóztatásával és perbe fogásával párhuzamosan ingóságaikat lefoglalták, feleségét, Tamáska Máriát kilakoltatták a Cserje utcai villából, kizárták a pártból, és még az állásából is kirakták. Egy bűzös, hizlalda mellett fekvő szoba-konyhás lakást utaltak ki neki, nagyhatalmú „barátai” elfordultak tőle, és végül egy plüssmackókat gyártó játéküzemben helyezték el.

A felmentéssel nyilvánvalóan minden megváltozott, Kádárnak először is a rehabilitáltak életkörülményeinek rendezésére hivatott bizottság előtt kellett megjelennie. Első körben kiutaltak a házaspárnak egy háromszobás, bútorozott lakást a Joliot-Curie téren (ma Királyhágó tér), nem sokkal később pedig visszatérhettek a Rózsadombra, a „régi” Cserje utcai házba. Mária visszakapta az állását a Belügyminisztérium levélellenőrző osztályán, és azonnali hatállyal folyósítottak számukra 40 ezer forintot – óriási összeg volt ez akkoriban, az állami felsővezető Kádár korábbi havi díjazásának sokszorosa. Végezetül pedig egy hónapot tölthettek el együtt a tihanyi pártüdülőben.

Kádárt azonban bármiféle rehabilitációnál, jóvátételnél, fájdalomdíjnál jobban foglalkoztatta, mit gondolhat most róla Rákosi elvtárs, már a rehabilitációs bizottság előtt az volt az első kérdése, mikor találkozhat vele. Nemcsak nem haragudott rá, de továbbra is kereste a kegyeit. Nem is kellett csalódnia, hamarosan megtartott találkozójukon

Rákosi a VIII. vagy XIII. kerületi párttitkárságot kínálta Kádárnak, valamint azt, hogy ismét tegeződjenek. Hatalmas megtiszteltetés volt, hiszen a vezér legendásan ragaszkodott a magázódáshoz még a közeli munkatársaival is

– jegyzi meg a történész.

A kibontakozó harmadik erő

Kádár János Angyalföldet választotta, és innentől kezdve – 1954 végén járunk – az 1956-os forradalomig tartó időszak leginkább a helyezkedésről szólt. Rákosi ugyanis 1955 áprilisában visszatért a párt élére, a magyar belpolitika pedig két pólusra szakadt. Az egyik oldalon a Nagy Imre köré csoportosuló értelmiségi és pártellenzék, a másikon a Rákosi-féle hagyományos, sztálinista-ortodox pártvezetés és a köré csoportosuló erők.

Ebben a politikai térben, mintegy harmadik főszereplőként jelent meg Kádár János. Olyan politikusként tekintettek rá, aki komolyan nem kompromittálta magát, közvetlenül nem tapadt vér a kezéhez, ártatlanul megjárta Rákosi börtönét – mindez sokak számára szimpatikussá tette, egyfajta nimbusza is kialakult. A kérdés az volt, kihez csatlakozik a két „nagy öreg” közül: Nagy Imréhez vagy Rákosihoz?

Ügyesen taktikázott, próbált kissé Rákosi mellé húzódni, miközben kifelé az egységet képviselve a centrumban állónak mutatta magát. Lassanként pedig Moszkvában és sokan Budapesten is úgy kezdték látni, előbb vagy utóbb Kádár János lép Rákosi Mátyás helyére a párt és az ország élén. Erről, az 1956-os forradalomig tartó bő másfél évről szól sorozatunk következő része, amelyben Kádár egyebek mellett Farkas Mihály ellen intrikál, és ezredesként hagyja el a katonai akadémiát.