Magunkra szabadítottuk az Oropouche-vírust

A tankönyvekben nem halálos vírusként rögzített kórokozó legújabb variációja idén két ember halálát okozta, és a helyzet általánosságban sem rózsás: újabb és újabb vírusokat rántunk magunkra, amelyek rendre újabb, addig ismeretlen arcukat mutatják

– mondja a 24.hu-nak Dr. Kemenesi Gábor virológus, a Pécsi Tudományegyetem docense, a Virológiai Nemzeti Laboratórium vezetője.

A lajhárvírusként is emlegetett Oropouche az amerikai kontinensről származik és a Zika-lázhoz hasonló betegségeket okoz. Láz, fejfájás, hányinger, hányás, izom- és ízületi fájdalmak, ritkább esetben az idegrendszert is megtámadja, az agyban és a gerincvelő környékén okozva gyulladást. Európában idén már 19 esetet regisztráltak, Németország, Spanyolország és Olaszország érintett, ám fontos kiemelni, hogy minden esetben hazatérő turisták szervezetében mutatták ki a kórokozót.

Az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ fokozott óvatosságra inti az érintett területekre, főleg a Brazíliába és Kubába utazókat, kiemelve, hogy terhesség esetén az Oropouche-vírus (OROV) a Zika-vírusnál megismert kisfejűséghez hasonló magzati elváltozásokat okozhat, illetve vetélést idézhet elő. Védőoltás nincs ellene, a jó hír viszont, hogy megfelelő kezeléssel a beteg néhány napon belül felépül, a halálozás rendkívül ritka – eddig mindössze két eset ismert.

Megfelelő vektor (a kórokozót átadni képes szervezet, esetünkben néhány törpe- és csípőszúnyogfaj) híján európai terjedése egyelőre kizártnak tűnik, és hangsúlyozzuk: minden beteg a karibi, dél-amerikai térségben tartózkodva fertőződött meg. Hazánk egyik vezető víruskutatójával beszélgetve pedig kiderül, pánikra ugyan tényleg nincs ok, azonban baj az van, bőven. Lássuk részleteiben.

Hasonló sztori, mint a Zikával

Az Oropouche-vírust az 1950-es években mutatták ki először a Karib-térségben egy lázas betegből – klasszikus történet, azokban az időkben rengeteg hasonló felfedezéssel gazdagodott a tudomány. Azóta nagyjából százezer fertőzés vált ismertté, ami hat-hét évtizedet tekintve laikusként nem tűnik soknak, ám virológiai szempontból elég nagy szám.

Ráadásul erős a bizonytalanság, ez a 100 ezer is lehet erős alá- vagy fölébecslés, miután az OROV nagyon hasonló tüneteket okoz a helyben gyakori szúnyogok által terjesztett betegségekhez, mint például a Zika vagy a Dengue. Az esetek diagnózisa pedig nagyrészt tüneteken alapul.

A sztori hasonló, mint a Zika esetében. Halljuk, hogy Amerikában hirtelen felfut egy fertőzés, majd azt várjuk, mikor jelenik meg nálunk, és hogyan fog terjedni. Ez persze éveket vagy évtizedeket is jelenthet, ám a pályát már megépítettük hozzá, hurcoljuk a szúnyogokat, kórokozókat földrészek között, utazunk és kivágjuk az erdőket

– mondja a 24.hu-nak Kemenesi Gábor.

A recept is ugyanaz, mint az elmúlt évtizedekben már annyiszor. Féktelenül pusztítjuk a természetet, egyre kisebb helyre szorítjuk a vadont, ember és vadállat kényszerű közelsége pedig rendkívül kedvező a kórokozók számára. Egyre több vírus ugorja meg az akadályt, és alakítja ki állatról emberre, emberről emberre terjedő variációját. A virológus megismétli: a természetpusztítással mi magunk rántjuk saját magunkra az új vírusokat.

Új, sötét arcát mutatta meg

Az OROV-ra visszatérve szakmai szempontból két tény okán több, mint egy távoli földrész „magánügye”, illetve amiért szakmai szempontból is aggodalomra ad okot. Az egyik, hogy gyorsan és markánsan változott. Miután egyre nagyobb mértékben került emberek közé, genetikai állományában gyors változások mentek végbe: a Covid alatt megtanultuk, hogy a vírusok milyen gyorsan képesek újabb és újabb, mindig más és gyakran „sikeresebb” variánsokat kialakítani. Az Oropouche-vírus

az elmúlt 2-3 évben tehetett szert olyan genetikai változásra, amellyel kicsit jobban vagy máshogy fertőzhet embert: idén Brazíliában két 20-as éveiben járó nő hunyt el a fertőzésben.

Óriási ugrás ez ennyire rövid idő alatt, a kórokozó egészen más kategóriába került: gondoljunk csak bele, az eddig mondjuk úgy, szelídnek ismert vírus immár halált okoz. Persze ott van a pakliban, hogy ezeket eddig csupán nem ismertük fel, de akkor is aggasztó a térnyerése. Kemenesi Gábor hangsúlyozza: „a végzetes kimenetel extrém ritka, mégis ijesztő, hogy az OROV megmutatta ezt az arcát is”.

Nincs még baj, de könnyen lehet

Másrészt a XXI. századi globális világban nincs magánügy, napok, hetek alatt bármely élőlény átutazhatja a bolygót olyan helyekre eljutva, ahova természetes úton soha nem érne el. A vírus európai megjelenésére gondolunk itt, ami most még, a behurcolt esetekkel járványügyi szempontból nem jelent kockázatot.

Emberről emberre az Oropoche kizárólag szúnyogok – elsősorban a Culicoides paraensis – közvetítésével terjed, de ezek a fajok nem élnek kontinensünkön. Vektor nélkül pedig nincs járvány, csak elszigetelt, behurcolt esetek, ám semmiképp nem dőlhetünk hátra.

Egyrészt ha helyben terjedésre nincs bizonyíték, az még nem jelenti azt, hogy nem is történik, történhet ilyen – nem tudjuk, hogy az európai csípőszúnyogok közül nem képes-e valamelyik továbbadni a fertőzést. Másodszor minél több a behurcolt eset, annál inkább változik a kórokozó is, mondjuk úgy: formálódik új környezetéhez. Ennek következményeként pedig idővel akár rátalálhat a honos vagy újonnan behurcolt szúnyogfajokra is.

Harmadrészt pedig a tigrisszúnyog, a koreai szúnyog és a japán bozótszúnyog példáján is láthatjuk, új, potenciális veszélyt hordozó fajok megjelenése, megtelepedése és terjedése ma már csupán évek kérdése.

Az utolsó pillanatban vagyunk

Egyelőre az sem teljesen bizonyított, hogy az OROV vetélést, illetve az anyából a magzatba jutva kisfejűséget okozna, ám friss eredmények utalnak erre. Az óvatosság egyelőre azért is indokolt, mert a víruscsalád más tagjai mutatnak ilyen képességeket.

Miként korábban említettük, az Oropoche-vírus ellen nincs védőoltás, a gyógyulás a tüneti kezelésen és a szervezet immunrendszerén múlik. Fő fegyverünk a megelőzés, aki Közép- vagy Dél-Amerikába utazik, mindenképpen használjon rovarriasztó készítményeket, szúnyoghálót – az ágy köré akasztható mobil változatot is –, illetve a ventillátorok hatékonyan „elfújják” őket a közvetlen közelünkből – a trópusokon a legtöbb szálláson van ilyen.

Feléltük a bolygót, nem csodálkozhatunk rajta, ha egymás után jelennek meg az új kórokozók, mi pedig lépéshátrányban vagyunk a védekezésben

– foglalja össze a „tanulságot” Kemenesi Gábor. Hozzáteszi: az utolsó éveket éljük, amikor még megállíthatnánk az utolsó természetes, érintetlen élőhelyek elpusztítását, és csökkenthetnénk a következményeket.