Annyira emberiek ezek a madarak, hogy inkább mi vagyunk állatok

Közép- és Kelet-Európában egyedülálló projekt zajlik Szentendrétől néhány kilométerre az erdő közepén. Annyira erdő, hogy nagy területein bő száz éve nem történt fakitermelés, és annyira közepe, hogy a kaptatókkal sűrűn rakott földúton csak terepjáróval lehet célba érni. Civil autónak tilos behajtani, mi sem jöhettünk egyedül, öt biológus kutatót kísértünk el terepi munkájukra, amit laikus egyszerűsítéssel előzőleg madárfogásként emlegettünk a fotós kollégával – hivatalosan ökológiai kutatásról van szó.

A vizsgálatokat egy 70 hektáros területen végzik a Pilisszentlászló közelében fekvő Málnás-hegyen, ahol több kisebb körzetben összesen több mint 600 madárodú biztosítja az „alanyok” jelenlétét a területen. A Pilisi Parkerdő Zrt. immár négy évtizede adja a helyszínt, egészen pontosan 1982-ben kezdődött az odúban költő énekesmadarakra fókuszáló kutatás, ami a mai napig megszakítás nélkül folyik.

Ez a tény és az elképesztő részletekre kiterjedő vizsgálatok, kísérletek adják a projekt világszintű jelentőségét, hiszen a természet évről évre óriási változásokat produkál, a tendenciák rögzítéséhez, megértéséhez ilyen, évtizedes adatsorokra van szükség. Ami pedig ezekből látszik: menőzés, megcsalás, féltékenység, gyilkosság, „önzetlen” munka, szülői sikertörténetek, állandó harc és alkalmazkodás a túlélésért.

Ezek a madarak (is) annyira „emberiek”, hogy rá kellett jönnünk, a fajunknak kisajátított tulajdonságok sokkal inkább közös evolúciós örökségünk részei, mintsem az ember egyediségének bizonyítékai.

Maguk építették a bázist

Közvetlenül a kutatóbázisig vezet az út, az erdőben megbúvó épület híven tükrözi a magyar tudomány anyagi lehetőségeit: egy aprócska faház két helyiséggel. A kisebbik maga a mérőállomás spektrométerrel és a madárgyűrűzés eszközeivel, míg a nagyobb inkább raktár a méretesebb dolgoknak, illetve egy emeletes ágynak is helyet szorítottak.

Mint megtudjuk, alkalmanként eltöltenek itt egy-egy éjszakát, de mindentől távol, áram és térerő nélkül azért ez erősen komfortzónán kívül eső terület. Az egyes eszközök áramigényéről generátor gondoskodik, ez viszont nyilvánvalóan nem bömbölhet napi 24 órában.

A projektet elindító kutatók építették a saját kezükkel, de még mindig jól bírja. Régebben előfordult, hogy feltörték, de éppen ezért értéket nem hagyunk itt

– mutatja be az épületet Dr. Rosivall Balázs, miközben a páncélnak becézett, furfangosan belülről rögzített fémlapot szerelik le az egyik ablak elől.

Sorra foglalják el helyüket a benti és a szabadtéri mérőeszközök, a fő munkaállomás a házikó előtti asztalok lesznek kifeszített ponyva alatt. Közben van idő beszélgetni, mert amint megkezdődik a madárfogás, már sietni kell, egyrészt a madarakat érő stressz minimalizálása érdekében, másrészt a folyton éhes fiókákat sem szabad sok időre elszakítani a szüleiktől. A tudósok általános törekvése a zavarás minimalizálása, hiszen a viselkedésökológusok számára nagyon fontos, hogy munkájuk a lehető legkisebb mértékben befolyásolja a madarak további életét, viselkedését. Ennek érdekében megfigyeléseiket főleg a távolból vagy kamerák segítségével végezik.

Masszívan félrelépnek

Az odútelepnek otthont adó gyertyános-tölgyes erdőrészletekben jó 100-110 éve nem történt jelentős fakitermelés. Óriási idő egy embernek, de csupán az első lépés a természetes erdő egészsége felé vezető úton: az odúlakóknak otthont adó „öreg” fák még mindig hiányoznak, a folyamat éppen csak megindult néhány egyednél, bár a harkályok munkája nyomán azért akad pár természetes búvóhely is.

A számozott mesterséges odúkat elsősorban örvös légykapók lakják, de beköltöznek széncinegék, kék cinegék, néha egy-egy csuszka, elvétve barátcinege, és néha-néha denevérek. A kutatás fókuszában az örvös légykapó áll azon egyszerű oknál fogva, hogy gyakori, jól vizsgálható faj a területen, és mivel előszeretettel használja a mesterséges odúkat, könnyen megtalálható. A szakemberek minden évben február környékén kezdik a terepi munkát, első lépésben az odúk rendbehozatalával, majd ahogy érkeznek Afrikából az első légykapók, indul a gyűrűzés és a számtalan egyéb munka egészen nyár közepéig.

Világszinten kevés az ennyire hosszú távú, természetes populáción végzett vizsgálat. Fő értékét az adja, hogy a több évtizedes adatsorokból már nemcsak a »pillanatnyi« állapotok, hanem egész komoly tendenciák is kiolvashatók. Negyven évnyi költési és morfológiai adat, két-két évtizednyi énekfelvétel és spektrometriás mérés, sok évnyi adat a vérparazitáltságról stb.

– emeli ki Laczi Miklós.

A klímaváltozás, a predáció (magyarán a ragadozók ténykedése) hatásai, a költési rutin vagy genetikai vizsgálatokra alapozva a populáció összetételének változásai, szociális és párkapcsolati szokások, a madárének fejlődése – túlzás lenne mindent felsorolni. Amikor azonban apasági tesztet emlegetnek, a laikus szemöldöke felszalad, jön is a magyarázat: „Ezekből tudjuk, hogy masszívan félrelépnek!” Álljunk itt meg egy kicsit.

A lebukásnak komoly következményei lehetnek

Rosivall Balázs kutatásaiból tudjuk, az örvös légykapóknál ez azt jelenti, hogy a fészekaljak 55-60 százalékában az apa csak azt hiszi, hogy minden fióka tőle származik. Udvarláskor mindkét egyed megpróbálja kideríteni a másikról, mire számíthat tőle: szemrevételezik egymás külsejét, a tojóknak fontos, hogyan énekel a hím, mennyire bátor egyes szituációkban, és egyáltalán, várhatóan jó szülő lesz-e.

Amint ez megtörtént és párt alkotnak, a hím bármikor „kikacsinthat” a kapcsolatból, hiszen ő úgy tud másnak is utódokat nemzeni, hogy azokról a fiókákról már nem kell gondoskodnia, miközben szaporodási sikerét jelentősen megnövelte. De mi motiválja a tojót? Ez már bonyolultabb kérdés. Számos elképzelés létezik, például több hímmel párosodva nagyobb az esély, hogy minden tojás megtermékenyül, vagy párjuknál jobb minőségű hímmel félrelépve a tojók utódai is jobb minőségűek lehetnek. Vannak persze hátulütői is, mint például a szexuális úton terjedő betegségek, miközben és a lebukás komoly következményekkel is járhat.

Ha egy hím észreveszi, hogy a párjának udvarolnak, annak elég komoly fizikai agresszió lehet a vége mind a konkurens hím, mind a »hűtlen« tojó irányába

– jegyzi meg Markó Gábor.

Az örvös légykapó kicsapongása nem egyedi, az általunk monogámnak tartott fajok nagyjából háromnegyedénél jellemző a félrelépés. Az egyértelműség kedvéért tehát érdemes megkülönböztetni a szociális párkapcsolati rendszert (azokat a fajokat nevezi a tudomány szociálisan monogámnak, melyek az utódnevelési szezonra vagy ritkábban élethosszra összeálló és együttműködő, egy hímből és egy tojóból álló párokat alkotnak) és a genetikai párkapcsolati rendszert (genetikai monogámia esetén egy szaporodási időszakban egy hím egy tojóval hoz létre közös utódokat). A genetikai monogámia ritkább, madarak között például a nagy fakopáncsnál fordul elő.

Általánosságban, de főleg a vonuló fajoknál igen erős motiváció a hűtlenségre az időkényszer is: ha túl sokáig húzzák a párba állást, akkor gyakorlatilag lekésik a fiókák nevelésére optimális, táplálékban dús időszakot, ezzel pedig veszélyeztetik az új generáció túlélését. Jobb minél előbb párba állni azzal, aki épp jelen van, mert ha valaki sokáig keresi álmai hercegét, könnyen kicsúszhat a táplálékbőséget jelentő ideális időablakból. Amennyiben viszont később jön egy „jobb” udvarló, a tojó szívesen él a lehetőséggel.

Apró, kopasz és vak csibék

Egyelőre ennyit a háttérről, indul a gyakorlati munka, Jablonszky Mónikával indulunk egy közeli odúhoz. A felnőttek 5-10 percenként fordulnak a táplálékkal, ezt kihasználva egyszerű csapóajtót helyezünk a bejárat elé kis bottal kiékelve, majd halkan biztos távolba sétálunk, egy bokor takarásába. Megfordulva még bőven a magunk mögött hagyott odút próbálom beazonosítani, amikor Mónika suttogja: „Megvan a tojó!”, és már indul is vissza.

Bal tenyere takarásában nyitja az odú tetejét, követhetetlen a mozdulat, amivel jobbjával benyúl, és húzza is ki az anyát. A szerény színezetű, barna-fehér madárnak meglepődni sincs ideje, máris egy sötét, puha vászonzsákban találja magát – a sötét megnyugtatja. A fészekben 8-10 napos apróságok ücsörögnek, a tollak is csak alig kezdtek el kibújni a farkukon és a szárnyuk szélén, tarkójukon kócos, selymes pihék. Sajnos elpusztult fióka is van, a kutató kiveszi, külön fogják megvizsgálni.

Mostantól számít az idő. Ugyanígy megfogjuk a hímet, végül a fiókákat is kivesszük, a vizsgálat után pedig fordított sorrendben kerülnek vissza: a felnőtteket csak akkor engedjük el, ha a kicsik már újra a fészekben ülnek, különben kitör a pánik

– magyarázza az ökológus.

A „központban” tényleg pörögnek az események: a felnőtt madaraknak súlymérés, gyűrű (ha még nincs rajtuk), lejegyzik a testméreteiket, alapos tollazatvizsgálat, ezek után már egyed szintjén is azonosíthatóak lesznek. A hím még élénk fehér-fekete tollakat visel, de Balázs finom ujjmozdulatokkal elővarázsol egy nemrég növekedésnek indult evezőtollat: nemsokára a kontúrtollak is lecserélődnek.

A jelenlegi feltűnő gúnya ugyanis az ünnepi öltözete, minden foltja, kontrasztja üzenetet hordoz az ellenkező nem számára. Ilyenkor, a szaporodási szezon legvégén viszont már nincs kit meghódítani, az őszi vonulásra készülve lassan ő is a tojóhoz hasonló, barna „utazóruhát” ölt – praktikus okból: hatékonyabban rejti el viselőjét.

Az apróságokra is súlymérés vár, gyűrűt kapnak, és genetikai mintát vesznek tőlük, az egyiket fél percre a tenyerembe vehetem. Elképesztően puha a bőre, a súlya érzékelhetetlen, elnagyolt mozdulataival nem képes még helyváltoztatásra sem bírni a testét, és hamar el is szakad nála a cérna: akkorára nyitja a csőrét, hogy a fejemet be tudná kapni. Egyértelmű jelzés, miszerint ha nem kap enni, a továbbiakban nem áll jót magáért.

Közben a rendelkezésünkre álló 10 perc letelt, mennek vissza a fészekbe, és ahogy elfoglalták a helyüket, szabadon engedjük a szülőket is.

Agresszív cinegék és horgászó harkályok

Elképesztő, mit bírnak ezek az apró állatok. Évente több ezer kilométert tesznek meg telelő- és fészkelőhelyük között oda és vissza, az „itthon” töltött idejükben éjt nappallá téve a fiókáikat etetik, majd a maradék néhány hétben átvedlik tollazatukat, és megfelelő energiatartalékot kell gyűjteniük a vonulásra.

ez a csőrüktől a farkuk végéig 12-13 centis, 11-16 grammos madarak részéről kész bravúr, a megfeszített tempót ráadásul sokáig bírják, már ezen az élőhelyen is találtak legalább 9 éves egyedeket. A halandóság főleg az első évben jelentős, idén is nagyon erős a predáció: erdei sikló, nyest, nyuszt, nagy fakopáncs, csak hogy a leggyakoribb fészekfosztogatókat említsük. Utóbbira kevesen gondolnánk, pedig még akár a teljesen fejlett fiókákat is ügyesen csippenti ki az odúból a csőrével.

Az igazán meglepő azonban a cinegék agressziója. Kertjeink egyik kedvenc vendégéről persze ismert, hogy az énekesmadarak világának „erős embere”, akár vele egy súlycsoportban lévő madarakat, téli álomból ébredező denevéreket is megöl – és megeszi az agyukat, itt írtunk erről részletesen –, de ez kicsit más. A kutatók megerősítik, hogy előfordult már, hogy cinegefészekben találtak örvöslégykapó-hullákat a fészekanyagba „beépítve”. A helyzet elég egyszerű:

A légykapó benéz egy odúba, hogy üres-e, de ha abban már cinegepár fészkel, előfordul, hogy nem kegyelmeznek a betolakodónak, amennyiben elkergetniük nem sikerül, szó szerint agyonverhetik

– mondja Sarkadi Fanni.

Kidobni pedig nem tudják, ezért idővel mumifikálódó teteme lassanként a fészek részévé válik, eltemeti a friss bélésanyag.

Annyira emberiek, hogy mi vagyunk állatok

A beszélgetés már jobbára szemkontaktus nélkül folyik, a kutatók a madarakra koncentrálnak, látszik az összhang: ahogy végeznek egy családdal, rögtön érkezik a másik, itt nincs várólista, mindenki a lehető leggyorsabban szabadul. Egyelőre hagyjuk is a kinti csapatot dolgozni, inkább a házikóban, a spektrométernél kotnyeleskedünk kicsit. A berendezéssel az emberi szem számára láthatatlan ultraviola tartományban is vizsgálják a madarak tollazatát. Azért, mert ők viszont érzékelik ezt a hullámhosszt, így aztán szó szerint más fényben látják egymást, rengeteg apró részlet tűnik elő. A madárszínezettel kapcsolatban itt zajló korábbi vizsgálatok egyikéről e cikkünkben adtunk hírt.

Amíg a gép előtt ülő Laczi Miklós kezében váltják egymást a légykapók, Markó Gáborral új téma merül fel: a madárdal – a Málnás-hegyen régóta folyik ez irányú vizsgálat, Jablonszky Mónika és Zsebők Sándor (ÖK) egyik projektjéről ebben a cikkünkben számoltunk be korábban. Ami a mi fülünknek egyszerű, ismétlődő trilla, az valójában rendkívül részletgazdag, gondosan megkomponált mű, és ami ezúttal a lényeg, hogy egyes virtuózok folyamatosan fejlesztik.

A madárdal úgynevezett szillabusok sorozatából áll, amelyek összességéből minden madárra egyedileg jellemző mintázatot kapunk. Sőt, ha a madárnak olyan kedve van, bizonyos keretek között még meg is variálja ezeket akár saját kútfőből, akár másoktól tanult elemekkel. Bizonyos szillabuskombinációkat ráadásul nagyon nehéz kiénekelni, ezért még ritkábbak, illetve csak a jó minőségű hímek képesek rá, miáltal még vonzóbbak lesznek a tojók előtt.

Ha az idősebb hím hoz egy sanzont a szerenádra, míg a trendi fiatal poposabb elemekkel vegyíti a dalt, a „boomer” helyett nyilván utóbbi lesz kívánatosabb egyes hölgyek számára.

Vagyis egyesek számára, mert nyilván a tojók ízlése sem mindegy, köztük is vannak maradibbak és az aktuális divatot követők. Ha ehhez hozzátesszük a félrelépést, az utódnevelés önfeláldozó munkáját csak abból, ami itt és most elhangzott, nem lehet nem észrevenni, mennyire emberiek ezek az apró madarak. Olyannyira, hogy a megjegyzés inkább fordítva igaz: elképesztően sok, az állatvilággal közös tulajdonság él bennünk, emberekben.

Van baj

Mielőtt távozásunkkal segítenénk a kutatókat, hogy végre tényleg csak a munkájukkal törődhessenek, borús téma kerül elő Rosivall Balázzsal és Laczi Miklóssal: a hosszú adatsorok igen élesen rámutatnak a klímaváltozás romboló hatásaira.

A probléma itt is, mint a világ számos pontján az enyhe telekkel, korai tavasszal és a hirtelen bekövetkező időjárási szélsőségekkel van. Az örvös légykapók szaporodási szezonja jelentősen előrébb csúszott, de még mindig nem annyira, mint a fiókák fő élelmét jelentő hernyók tömeges megjelenése, vagyis az úgynevezett hernyócsúcs.

„Ez azért probléma, mert nagyon sok fészek lemarad a maximális táplálékelérhetőségről, ami pedig a kirepült fiókák számának csökkenésével jár” – magyarázza  Rosivall Balázs. Laczi Miklós kiegészíti: „További problémaforrás lehet, hogy a kedvezőtlenebb időjárási viszonyok miatt jobban elhúzódhat a szaporodási szezon vége, így emiatt is még több fészekalj maradhat le a hernyócsúcsról. A tojásrakáskor pedig az időjárás évről évre egyre nehezítő körülményei pedig akár kevesebb tojás lerakásához is vezethetnek”.

Szerencsétlen légykapók próbálják követni a változást, de képtelenek ilyen ütemben változtatni. Hosszú távon csökkenhet a populációméret. A vonuló fajoknál különösen nagy a probléma, hiszen honnét tudná a madár Afrikában, milyen az időjárás itthon, melyik évben mikor kellene elindulnia?