Elképesztő vízi világ épült Budapest mellett

A ligetet alkotó fák alatt látszik, hogy a rét itt már tavacskának adja át a helyét, de az elöntés jó 90 százalékát olyan sűrűn növi be a sás, hogy könnyű elvéteni a határt. Mire az ember lenéz, mi cuppog a talpa alatt, már le is húzta a cipőjét az egyre ragadósabb iszap, másfél méterrel odébb pedig térdig áll a vízben. Megéri. Ez a pár lépés törli a budapesti reggeli csúcs rémségeit a fejünkből:

a Vízipók-Csodapók mesevilágába kerültünk élőben, három dimenzióban.

A Tápióság külterületén fekvő, vízjárta terület önmagában már létezése okán különleges. Vizesélőhely, ami kontinentális klímán az egyik legnagyobb fajgazdagságot nyújtja, miközben a klímaváltozás hatására Magyarországon is szélsebesen tűnnek el ezek a helyek. Másrészt az egészet egy hódcsaládnak köszönhetjük, ezek az ökoszisztéma-mérnökként ismert állatok hozták létre a mocsarat.

Természetvédelmi oltalom alatt álló területről lévén szó, ide nem szabad csak úgy begázolni, mi sem tehetnénk „egyedül”, csupán a magunk örömére. Két biológust, Juhász Erikát, az Ökológiai Kutatóközpont fiatal kutatóját és Dr. Vági Balázst, a Debreceni Egyetem tudományos munkatársát kísértük el egy úgynevezett herpetológiai felmérésre. Erika a hódok, Balázs a kétéltűek szakértője, a herpetológia pedig a kétéltűekkel és hüllőkkel foglalkozó tudományág hivatalos megnevezése.

Csillogó, kövér gyöngyök

A vízálló túracipő itt még belépőnek sem elég, előkerülnek a combcsizmák, a hosszú nyélre szerelt hálók, a vízálló tokba zárt diktafon, és irány a mocsár. Előtte minket is ellátnak pár jó tanáccsal a kutatók: kicsiket kell lépni, legalább fele akkorát, mint egyébként, és ha az iszap megfogja a lábat, izomból úgysem tudjuk kihúzni. Csak esés lesz a vége, szabadulni a lábfejet lassan jobbra-balra mozgatva kifelé emelve lehet. A zsebeinkből ezek után már magunktól pakoljuk biztonságos helyre a telefont, a kulcsot, az iratokat.

A Tápió itteni ágát annak idején ugyanúgy ásott, egyenes, mesterséges mederbe terelték, mint a legtöbb vízfolyásunkat. Közel egy évtizede jelentek meg itt a hódok, akkor alakult ki ez a mintegy héthektáros vizesélőhely

– kezd képbe helyezni Juhász Erika.

Kiterjedése viszonylag állandó, aszályos időben azonban nyár közepére a patakkal együtt ki is száradhat, ám amíg a mederben minimális víz is csordogál, addig a hódok megoldják az utánpótlást. Több kérdésre most nincs idő, indulni kell.

A felmérés hosszú és monoton munka, libasorban haladunk, tíz pici lépés előre és állj. Erika regisztrálja a vízfelszín feletti és alatti növényborítottságot, miközben Balázs bemondja a vízmélységet, majd a protokoll szerint négyet mer a hálóval. Nagyobb borsó, kisebb babszem méretű ebihalak vergődnek benne a növényi törmelék között, gyorsnak kell lenni, mert kopoltyúval lélegeznek: két Bufo bufo, négy Hyla, egy Pelobates – sorolja a latin neveket a kutató, apróságok vissza, és megyünk tovább.

Ha valaki látott már természetfilmekben vagy egy-egy pocsolya mélyén lubickoló ebihalakat, minden bizonnyal sötét színű kis teremtményekként emlékszik rájuk, egy nagy gyomor, két szem és ficánkoló farok az egész állat. A napfényre kiemelve azonban pöttyözött, sávozott, csillogó arany és vörös színben pompáznak, mintha nagydarab gyöngyök lennének. Erika és Balázs hiába mutatja, képtelenség hirtelenjében megjegyezni, melyiknek milyen távolságra állnak a szemei, hol látható a ködszerű foltozás meg a tucatnyi jel, ami alapján a szakértő szem azonnal azonosítja a fajt.

A Vízipók mesevilága

Tíz apró lépés, az egész kezdődik elölről, így haladunk vagy 150 métert, vezetőim koncentrálnak, és miután harmadszor is elfelejtem bemondani a megállóknál azt a két szót, amivel Erika megbízott, inkább hagynak nézelődni. Én meg őket dolgozni, varázslatos ez a mikrovilág.

A vízfelszín alatt növények áthatolhatatlan sűrűsége nyújt remek búvóhelyet a vízi apróságoknak, míg máshol a csaknem embermagasságú sás a felszínen nyújt rejteket saját tapasztalatból legalább egy hattyú és egy szárcsa családnak, de ki tudja, valójában még mi mindennek. Kidőlt fán kistányér méretű mocsári teknős napozik, gyanakvóan forgatja a fejét közeledtünkre. Szinte hallhatóan kattog benne, hogy maradjon vagy meneküljön, nem akar elhamarkodottan dönteni, azt a páncélt nyilván nem egykönnyen küzdötte fel a tuskóra.

Végül úgy határoz, nem bízik meg bennünk, és a világ egyik leglassabbnak tartott állata olyan szempillantás alatt veti magát a vízbe, hogy követni sem lehet. A felszín alatt és felett is pezseg az élet. Szitakötők cikáznak mindenfelé, molnárkák korcsolyáznak a szabad vízfoltokon, csigák tűnnek fel, egy vízisikló tér ki az utunkból kecses tekergéssel. Bárhova kapom a fejem, mozog valami, ahogy letekintek, sötét alak közelít óvatosan, meg-megállva pár centivel a vízfelszín alatt. Jó 15 centiméteres, lapos, fekete féregteste két szélén élénkpiros, szaggatott sáv fut elejétől a végéig, óvatos hullámmozgással sompolyog utánam.

Pióca, a testhőnk vonzza ide, de ne aggódj, a műanyag combcsizmán nem jut át

– néz hátra Erika, amikor elmaradok mögüle.

Valamirevaló nyílt vízfelület csak a fák árnyékában van, itt nem nő a víziboglárka, de más növény sem, a kristálytiszta, utunk során maximum félméteres víz alján letört ágak és törmelék hever. Itt ebihalak sincsenek, nincs búvóhely. A fák alatt pedig mintha szerényen esne az eső, legalábbis az ágakról kövér vízcseppek hullnak alá viszonylag szaporán. A levelek tövén nyugvó, megszámlálhatatlan „habcsomóból” potyog a víz, az egyikből mintha valaki ki akarna törni, egy fekete test feszegeti belülről a buborékokat.

Ismét az előttem haladó Erika siet a segítségemre: tajtékos kabócák, épp most kelnek ki. Valójában nem tudom eldönteni, örülök-e neki, hogy „kabócalé” áztatja a hajam, az arcom, a póló lassan átnedvesedik tőle a vállamon, de egy újabb mocsári teknős múlt időbe teszi a problémát: egészen kicsi még, mint egy Pilóta keksz, viszont eltökélten teper – velem szembe. Néhány cikk-cakk után neki is gyanús lesz, hogy rossz az irány, az embert azért csak el kellene kerülni, és pillanatok alatt tűnik el a víz alatt.

Békát fogni nem egyszerű

Átérünk a „túlpartra”, fordulunk vissza, közben stratégiát váltunk. A két biológus szétválva, eddigi útvonalunkkal párhuzamosan, de jó 10-10 méter távolságban halad ugyanúgy visszafelé. Így működik a tudomány, az állományok nyomon követése (monitoring) akkor ad valós adatokat, ha eltérő időben, ám azonos helyszíneken végzik, és itt ez a protokoll. A pihenőt felhasználva pedig felteszem a nap legbutábbnak bizonyuló kérdését: miért nem várják meg, amíg az ebihalak „felnőnek”, és majd szépen összeszámlálják a békákat?

Mert lehetetlen. Egyrészt a kifejlett békák szétszélednek, egyes fajok egész életüket a szárazon töltik, csak a szaporodás kedvéért keresik fel a víztesteket. Másrészt nézzen körül

– válaszol Balázs sokatmondó mosollyal.

És valóban. Zeng a környék a kuruttyolástól, nyilván a közelben van még sok szülő vagy leendő szülő, de eddig két békát, ha sikerült élőben megpillantanom összesen. Azokat is a parton – a vízben teljesen láthatatlanná válnak az óvatos állatok. Hogy teljes legyen a kép, amikor visszaérünk kiindulási pontunkra, kilépünk a szárazföldre, épp ugrik egy a magas fűben. Balázs utána, de ez nem egy lusta varangy, ami hagyja magát.

Méteres ugrásokkal kiszámíthatatlanul cikázik, lapul, ismét nekiiramodik, míg végül győz a herpetológus tapasztalata: egy atlétaalkatú, barnaszínű erdei béka pislog a hálóban. Ehhez képest a vízben valóban összehasonlíthatatlanul jobb az arány, egyetlen mozdulatra több faj féltucatnyi képviselője kerül ebihalként „terítékre”.

Hagyták, hadd dolgozzon

Az első helyszín után viszont jut idő kicsit hosszabban beszélgetni hódról és élőhelyről. Ott tartottunk, hogy a szűkre szabott gátjai között csordogáló Tápió környékét régóta nem hasznosították a helyiek. Oltalom alatt állt, mégsem volt egy jó állapotú élőhely, felverték az idegenhonos cserjék, nem igazán látszott a jövője. Mígnem egy gazdálkodó megvásárolta, kiirtotta az inváziós bokrokat, és legeltetni kezdett – ez már önmagában természetvédelmi szempontból hasznos tájhasználat, nyílt füves, sásos élőhely jött létre.

Aztán, miként említettük, megjelent az eurázsiai hód, és elkezdett gátakat építeni. Persze nem azért, hogy hozzájáruljon az ökológiai stabilitás fenntartásához, hanem önös érdekből. Ezek a rágcsálók ugyanis védelmező elemként használják a vizet, meredekebb partfalakba ásnak maguknak kotorékot úgy, hogy annak bejárata a víz szintje alatt legyen. Táplálékukat a part menti 5–10 méteres sáv növényzete adja akár két kilométeres szakaszon, ahol ugyancsak fontos az oltalmazó „vízi háttér” megteremtése.

Mivel a kis vízfolyások egyébként túl sekélyek lennének számukra, a hódok duzzasztással biztosítják a megfelelő, minimum 80–100 centis mélységet. Minden más, a környék elárasztása csupán ennek mellékterméke

– magyarázza immár pihenés közben, a fűben ücsörögve Juhász Erika.

A csordások egy új helyzettel találták szemben magukat, de ez nem lehetetleníti el a gazdálkodást. Víz borította mocsárban nem időznek sokat a marhák, épp csak hűsölni állnak meg, ám amikor a talaj „megszívja magát”, az széles környéken biztosítja a vizet a növényeknek még a nyári szárazság idején is.

Sőt, a 2022-es történelmi aszály idején ezt a vidéket is sárgára égette a nap, a Tápió kiszáradt, a vízborítás persze megszűnt, ám a talajnak mégis volt annyi tartaléka, hogy a területen legeltetni lehetett.

Itt vannak, akiknek itt kell lenniük

A természet, ha lehet, még többet profitált. Balázs szerint ahol a víz megjelenik, ott rövid időn belül megállíthatatlanul kezd pezsegni az élet. Így történt Tápióságon is annak ellenére, hogy 2022 aszályos nyarán úgy tűnt, itt a vége – a hód azonban nem adta fel, és a megtelepedett őshonos fajok sokkal szívósabbnak mutatkoztak annál, mint ahogy a kutatók várták.

Idén negyedik éve végeznek felméréseket a területen, mindegyik más tapasztalatokkal szolgál akár a fajösszetételről, az egyedszámról, akár az élőhely képéről van szó. Kialakult egy nagy területű árasztás, megjelentek a vízinövények, majd az első időkben az erdei és ásóbékák, barna varangyok, most pedig épp a zöld levelibékák dominanciáját látjuk, miközben a többi faj is megmaradt.

Kezdenek már jönni a »jó fajok« is, mint a tarajos gőte vagy a vöröshasú unka, ezek jelenléte az élőhely jó minőségét jelzi. Úgy, hogy 2022-ben tényleg azt hittük, vége ennek a mocsárnak

– mondja Vági Balázs.

Összességében az élőhely a kutatók tapasztalatai alapján folyamatosan épül, minősége, fajgazdagsága, -összetétele stb. javul, ám az egyedszám még nem érte el a nagy szárazság előtti értéket. Az alföldi-dombvidéki közegben várható kétéltűfajok mindegyike megtalálható itt.

Nem egy nagy patkány

A hódgátak nagy előnye, hogy folyamatosan fix vízszintet biztosítanak egészen addig, míg a patak ki nem szárad, Erika szavaival: amíg a patak tartja magát, addig az élőhely is tartja magát. Ez nagyjából a június végéig tartó időszakot jelenti.

Európa legnagyobb rágcsálói – testhosszuk farok nélkül elérheti az egy métert, súlyuk gyakran a 20 kilogrammot is meghaladja – erős állományt hoztak létre az Alsó- és a Felső-Tápió mentén. Ezen a környéken szerencsére nagyon ritkán alakulnak ki konfliktushelyzetek, mindössze egyetlen alkalommal volt szükség gátbontásra vízügyi karbantartási célból. Ennek oka, hogy a tájhasználat megfelel a táji adottságoknak, magyarán az itteni gazdák nem törekszenek arra, hogy minden négyzetcentimétert beszántsanak.

Az Alsó- és a Felső-Tápió mentén nagyjából 1–2 kilométerenként él egy-egy hódcsalád. Sokkal sűrűbben nem is fogják benépesíteni a vízfolyásokat, mivel erősen territoriális állatok, elzavarják birtokukról a fajtársaikat, így pedig adott területen beáll a maximális egyedszám, „megtelik” a vízfolyásszakasz.

A szaporodásuk dinamikája sem olyan, mint más rágcsálóknak, a hód nem egy nagy patkány

– emeli ki Juhász Erika. Hozzáteszi, a hód úgynevezett K-stratégista, a párok évente 1–3 utódot hoznak világra, a családtagok sokáig együtt maradnak, védelmezik egymást.

Ivaréretté válva az ifjak saját territóriumot keresnek maguknak, de ha ilyet nem találnak, szaporodni sem tudnak – az állomány tehát képes szabályozni önmagát. Ettől függetlenül vannak olyan helyek az országban, ahol a hódhatás mérséklése és a károk megelőzése céljából az ember is szabályozza a hódokat, gyérítés történik, erre a természetvédelmi hatóság adhat engedélyt.

A konfliktusok mérséklésének legfontosabb eszköze azonban a megfelelő tájhasználat támogatása: ahol most járunk, az nem egy felhagyott terület, a legeltetés révén innen is származik profit. Más tájakban azonban alig néhány méteres zöld sáv, gyakran csak a meredek rézsű marad meg a patakjaink árterén, közvetlenül mögötte szántanak, faültetvényt telepítenek, kerítést vagy akár épületeket húznak fel. Ezeken a területeken a hódkérdés csak a jéghegy csúcsa, hiszen magának a víznek a megjelenése is problémát okoz, és gyakran a természet húzza a rövidebbet: az ehhez hasonló csodavilágoknak általában nincsen hosszú életük.