Karácsony talán legismertebb motívuma a betlehemi csillag, a fényes égi jelenség, amelyből a napkeleti bölcsek felismerték a zsidók királyának születését, majd el is vezette őket bölcsőjéhez. Ha valós csillagászati jelenséget keresünk a háttérben, adja magát egy üstökös, ám ilyesminek semmi nyomát nem találjuk a feljegyzésekben a Jézus születése körüli években. Ráadásul az üstökös a korban rossz előjelnek számított, nem közölhetett örömhírt.
Előbbihez hasonló okból nem valószínű nóva vagy szupernóva, egy újonnan feltűnő csillag ugyanis bizonyára nyomot hagyott volna a csillagászati feljegyzésekben a világ valamely pontján.
Két bolygó
A legvalószínűbb magyarázattal Johannes Kepler állt elő a XVII. század elején. Pontosabban észlelt egy feltűnő bolygóegyüttállást, majd a következő év decemberében az égbolt lényegében ugyanazon vidékén szupernóvát látott. Nem tudhatta, mi az a szupernóva, ő csak egy új csillag megjelenését érzékelte, és felmerült benne, hogy talán az együttállás váltotta ki.
Kepler tehát megfigyelte a Szaturnusz és a Jupiter ritka, több mint 800 évenként bekövetkező nagy együttállását a Halak csillagképben, és kiszámolta, hogy Krisztus előtt 7-ben is ugyanilyen együttállás következett be. Ezt ma, a modern csillagászat is megerősíti.
A zsidóknak királya született
Nekünk ugyan nem sokat mond, de az ókori tudósok számára egyértelmű lehetett az üzenet: a zsidóknak királya született.
Bolygóegyüttállásról egyébként akkor beszélünk, amikor az égitestek a Földről nézve egymás közelébe kerülnek – akár néhány hónapon belül többször is –, égi mozgásuk közben, amikor hurkokat írnak le a csillagok között: mozognak előre, majd látszólag megállnak, visszafelé indulnak, újra megállnak, végül újra az eredeti, „direkt” irányba mennek.
Az irányváltások ugyan csak látszólagosak, a mozgás a szintén mozgó Földről szemlélve tűnik ilyen bonyolultnak, viszont valóban tűnhetett úgy, hogy a betlehemi csillag egyszer csak megállt az égen.