Milliárdokat spórol nekünk a Duna

Ha éppen nem ég a ház, a közvélemény és a média érdeklődését nehéz felkelteni olyan hosszú távon ható problémákkal, mint például vizeink állapota. Márpedig ha nem akarunk áradások áldozataivá válni és szeretnénk, hogy fiaink, unokáink is megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvízhez jussanak, most kell elkezdeni tenni érte, a figyelemfelhívást szolgálja 2018-ban is a Víz világhete.

Négymillió magyar ivóvize

Áder János erre az alkalomra időzítette egy 200 millió eurós vízügyi alap létrehozásának bejelentését, a WWF Magyarország pedig egy rövid, ám remekül érthető, megdöbbentő adatokat felsoroló közleményt adott ki a nemzetközi WWF legfrissebb jelentését is alapul véve. Csak egyetlen gondolat ebből:

Folyóink kétmilliárd ember számára nyújtanak ivóvizet, élelmiszertermelésünk 25 százalékát biztosítják, hazánkban pedig négymillió ember vízigényét elégítik ki. Mégsem kezeljük megfelelően őket, ez pedig komoly kockázatokkal jár.

Hogy miről is van szó pontosan, hogyan befolyásolja a folyóinkkal való bánásmód az áradásokat és ivóvizünket, arról Gruber Tamást, a szervezet Élő Folyók Programjának vezetőjét kérdeztük.

Megerőszakolták a folyókat

A probléma gyökere a XIX. században végzett folyószabályozásban keresendő. Így vagy úgy a Kárpát-medence minden vízfolyása a magyar alföldön gyűlik össze, mint egy tányér alján, kivéve az elődeink által elmésen „hűtlen folyóknak” nevezett Olt, Poprád és Dunajec vizét.

Ennek köszönhetően a magyarországi folyók természetes árterei eredetileg az ország területének közel 23 százalékát, összesen több mint 21 ezer négyzetkilométert érintettek. A folyószabályozások következtében azonban méretük alig 637 km2-re csökkent, vagyis több mint 90 százalékuk eltűnt.

Nyilván senki nem gondolja komolyan, hogy a XXI. században kívánatos lenne az ország területének negyedét ártérré, vízjárta földdé tenni, de a gátak közé szorított, nyíl egyenesre szabott folyók a másik, ugyancsak káros végletet jelentik. Átalakultak a fogalmak is.

A folyószabályozások előtt az ártér azt a területet jelentette, amelyet árhullám esetén elöntött a víz. Települések ide nem épültek, a vidéket a vízjárás gyakoriságához és intenzitásához igazodva használták. Ma már csak hullámtérről beszélhetünk, ami a folyam két oldalán húzódó, árvízvédelmi töltések közé eső sávot jelenti és ritkán szélesebb néhány száz méternél

– magyarázza a 24.hu-nak Gruber Tamás.

Az Alföld kiszáradt, új fogalomként pedig megjelent a belvíz, ami a mélyebben fekvő területeken meggyűlő csapadékot, illetve felszín alól feltörő vizeket jelenti. Áradás idején pedig, ha a gát átszakad, semmi nem gátolhatja a folyót, hogy ha időlegesen is, de „visszafoglalja” egykori árterét.

Gazdálkodni, nem csak védekezni

Az ideális állapot egy köztes megoldás lenne, ami egyszerre szolgálná az árvízvédelmet és a víz megtartását az egyre hosszabb aszályos időszakokra. Ez hosszú és körültekintő tervezést igényel, domborzati minták, elöntési modellek megalkotását, a tulajdonviszonyok és infrastrukturális lefedettség figyelembe vételét. Magyarán:

Ki kellene jelölni olyan erre alkalmas mélyen fekvő, illetve száraz területeket, ahová a kis és közepes árhullámok vizét is ki lehetne vezetni, megtartani és hasznosítani

– mondja a szakember.

Jelenlegi tározóink pusztán védelmi célokat szolgálnak, az árvízi csúcsok mérséklésére nyitják meg őket, majd a vizet visszaeresztik a megszelídült folyóba. Védekezés helyett gazdálkodásra lenne szükség a vízzel, főleg a klímaváltozással érkező hosszú, aszályos nyarakra való felkészülés jegyében.

Kiváló minőség

Talán ennél is fontosabb téma az ivóvíz. A folyóink által szállított és lerakott kavicsrétegekből kiváló állapotú és jó minőségű víz nyerhető ki, hazánkban ez fedezi négymillió ember, vagyis a lakosság 40 százalékának napi vízigényét, távlati ivóvízbázisainknak pedig 75 százaléka parti szűrésű.

A legtöbb ivóvizet a Duna mentén termelik ki, Budapest ellátását szinte teljes egészében a parti szűréssel kitermelt ivóvízzel oldják meg, ami évente nagyjából 200 millió köbmétert jelent.

A legjelentősebb ilyen vízbázis a Szentendrei-sziget alatt, a legnagyobb távlati ivóvízbázis pedig a Szigetközben van.

Az egész teljesen logikus módon működik. Folyóink az évezredek során folyamatosan változtatták medrüket, miközben hatalmas területen rakták le homokból, kavicsból álló hordalékukat. A víz átszivárog ezen a rétegen, ami szinte tökéletesen megszűri azt és ivóvízzé alakítása alig igényel beavatkozást. A természet milliárdokat spórol Magyarországnak.

Az ivóvízbázist fenyegető veszélyek közül Gruber Tamás kettőt emel ki:

• Műtrágyák használatával közvetlenül megmérgezhetjük ivóvízbázisunkat, a kémiai anyagok mélyen képesek lehatolni a talajba.
• Megsérül vagy elszennyeződik az a kavicsréteg, ami a szűrőfunkciót ellátja. A gátak közé kényszerített, egyenes folyó napról-napra mélyíti saját medrét, és a folyókon épült gátak miatt a hordalék utánpótlás megszűnt.

Folyóink egészsége

A meder mélyülése komoly természeti és turisztikai károkat is okoz, hiszen egy idő után elszigetelődnek a holtágak, vizesélőhelyek száradnak ki, megszűnnek a lakosságnak nyújtott szabadidős „szolgáltatásai”.

Hogy ezt elkerüljük, a WWF Magyarország szakértője szerint ugyancsak a jelenlegi túlzott szabályozottságot kellene megszüntetni. Megvan a lehetőség több egykori ártér visszakapcsolására, ami biztosítaná folyóink egészségét, ezzel pedig az árvízi védelmet éppúgy, mint ivóvízbázisunk védelmét.

Kiemelt kép: Balogh Zoltán / MTI