Az, hogy a leállt szív áram segítségével újraindítható, Jean-Louis Prévost és Frederic Batelli igazolták 1899-ben – írja az AED.com. A svájci kutatók kísérleteikkel bebizonyították, hogy a kisebb áramütésekkel rendszertelen izomrángásokat, úgynevezett kamrai fibrillációt idézhetnek elő a kutyák szívében, a nagyobb áramütéssel pedig újra is indíthatják a szervet.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="240" width="300" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Az emberi alkalmazásra azonban közel fél évszázadot kellett várni. Az első dokumentált újraélesztést 1947-ben Claude S. Beck hajtotta végre egy rosszul sikerült operáció közben. Az amerikai szívsebész kutatásai során arra jutott, hogy a szív képes arra, hogy egy leállás után külső segítséggel ismét beinduljon. A szakértő ezért olyan eszközt kezdett el kidolgozni, amely képes áramot vezetni a szervbe.
Egy alkalommal Beck épp egy 14 éves fiút műtött, amikor megállt a fiatal páciens szíve. A sebész nem habozott, felhozatta a kórház alagsorából fejlesztés alatt álló találmányát, és kipróbálta a nyílt mellkassal fekvő fiún. Bár első használatra nem történt semmi, a második áramütés már elérte célját.
Majdnem egy évtizednek kellett eltelnie, mire a kutatók komolyabb áttörést értek el a fejlesztésben.
Az első zárt mellkasos defibrillálást Paul Zoll mutatta be 1956-ban egy olyan eszközzel, melynek megalkotásán William Kouwenhoven amerikai mérnök az 1920-as évek óta dolgozott. A külső defibrillálás nemcsak biztonságosabb, de energiatakarékosabb is volt.
A következő jelentős előrelépés 1978-ban, az AED (automata külső defibrillátor) feltalálásával jött el. Az efféle eszközök meglehetősen könnyedén működésbe hozhatóak, így akár a laikusok is használhatják őket.
(Kiemelt kép: Thinkstock)