Feltámadt a halott István koporsója mellett

István király 1018 körül kezdte építtetni a tekintélyt parancsoló székesfehérvári bazilikát. Halálakor, 1038-ban még nem készült el teljesen, mégis ide temették. “Gyásztisztességére Pannónia minden tájáról összesereglettek, a királyi székhelyre, azaz Fehérvárra vitték el a testet, s minthogy a tőle épített egyház a Szentséges Szűz tiszteletére még nem volt felszentelve, tanácsot tartván a főpapok, azt határozták, hogy szenteljék fel előbb a bazilikát, a testet a földnek csak azután adják át” – írja Hartvik püspök.

A királyt márvány szarkofágba helyezték a templom közepén. És meg is kezdődtek a csodák: “az Úr több éven át sok kórságban senyvedőnek, lázbetegnek, sanyargatását s nyomorúságát kiáltozónak, törvény alatt görnyedőnek számtalan jótéteményét tanúsította. Sűrűn hallották az angyalok énekének dallamát éjjelente, még sűrűbben szállongott a templom hajóiban a legkellemesebb illat édessége.”

Nem tudták megnyitni a sírt

A király sírja a templom középtengelyében állt, és már 1061-ben felnyitották: a pogánylázadások, trónviszályok és a külföldi csapatok betörése miatt István testét kiemelték a márványszarkofágból, és egy biztonságosabbnak tartott, föld alatti aknasírban rejtették el.

István szentté avatását I. László közbenjárására rendelte el VII. Gergely pápa 1083-ban. László levelét nem ismerjük, de a Szentszék válaszát igen: „emeljék fel azok testét, akik Pannóniában a hit magvát elvetették, és az országot a hit hirdetésével öntözték, hogy őket a legnagyobb tiszteletben tartsák és méltó tisztelettel illessék.” Ehhez ismét meg kellett bontani a sírt, majd a király maradványait az oltárra emelni.

Szent István szarkofágja (MTI/Illyés Tibor)

Ez azonban nem ment olyan könnyen, mint ahogy gondolnánk. Legalábbis Szent István király Hartvik püspöktől származó legendája szerint: “bár szent testét három napig teljes erőből próbálták felemelni, semmi módon sem lehetett helyéről kimozdítani”. Ekkoriban ugyanis testvérviszály dúlt Magyarországon, a trónt visszakövetelő Salamon, László unokatestvére évekig tartó háborúskodás után épp a visegrádi várban raboskodott.

A béna járt

László királyt egy bakonysomlyói apáca értesítette látomásáról: “hiába igyekeznek, a szent király földi maradványait nem vihetik át, míg Salamont a börtön rabságából ki nem eresztik, s szabadsággal meg nem ajándékozzák”. Szabadon engedték hát Salamont, majd mikor “a szent maradványok átviteléhez kezdtek, oly könnyedén emelték fel a koporsóra nehezedő hatalmas követ, mintha súlya se lett volna”.

Tömegek keresték fel ekkor a fehérvári bazilikát, ahogy Hartvik írja: “Krisztus nyomban meglátogatta népét, és mennyei csodajelek árasztották el a szentegyház térségét”. Gyógyulni jöttek az emberek és a szentek sorába emelkedő István közbenjárását kérték. Nem kellett csalódniuk: “Egy béna, tizenkét éve inaszakadt ifjat, aki kezét-lábát nem tudta használni, szüleinek segítségével odaszállítottak. Visszanyerte egész teste épségét, s véle kezdődtek a csodajelek”.

A halott feltámadt

“Egy másik hétéves fiút, aki idegzsugorodás miatt születése óta csak négykézláb csúszkált, szülei teljes hittel a boldog férfiú közbenjárására bíztak; leborultak véle a sír mellett, hogy kegyelmet kérjenek. Ezt csakhamar el is nyerték: ámulatukra az idegzsugorodás fiukban feloldódott, s látva, hogy megszilárdult térde-lába, és jár, mindannyian dicsőítő kiáltásokkal magasztalták Krisztus nevét a boldog férfiú érdemeiben. … Így az egész éjszakát, megtisztelve szolgáját, Isten sok csodajel csillogásával csodálatosan bevilágította, a nép pedig, virrasztásba és imába merülve el nem mulasztotta, hogy minden egyes csodát dicsérő kiáltással kinyilvánítson”.

Mikor a szentté avatásnak híre ment, “a különféle kórságban senyvedők tömege Magyarország minden végeiből, ki-ki ahogyan tudott, a szent koporsójához igyekezett”. Sokakat útjuk során ért a gyógyulás, de volt egy asszony, akinek beteg fia elhunyt út közben. Az anya tovább vitte a testet, és “letette szülötte élettelen testét a szent király koporsója mellé, hogy érette Istentől és szentjétől vigasztalást könyörögjön. Csodálatos és a mi korunkban bámulatos dolog: az asszony abba sem hagyta az imádkozást, amíg fiát, akit oda mint halottat fektetett le, élve vissza nem nyerte”.

A sok csoda közepette Istvánt 1083. augusztus 20-án emelték oltárra, ezzel ő lett az első magyar szent, első szent királyunk.