Kiszárítottuk a Föld 4. legnagyobb tavát

Az emberiség elképesztő méretekben képes rombolni környezetét. A levegő, a vizek, a talaj elszennyezése, erdők, tavak, folyók elpusztítása globális méreteket öltött, tökéletesen mérhető. Mégis nehéz úgy szemléltetni, hogy mindenkinél kiváltsa a kellő hatást: egy óriási mellbe rúgást. Halljuk ezt-azt, hisszük is meg nem is, de a probléma valós súlya nehezen érzékelhető. Most egy igazán szemléletes példával segítünk.

Eltűnt a tó

Az Aral-tó 1960-ban kis híján 69 ezek négyzetkilométeren hullámzott Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén. hossza 490, legnagyobb szélessége 290 kilométer volt. A legmélyebb pontján 63 méter, az átlagos mélysége 16 méter volt. Az óriási vízfelület párolgását a csapadék évi kilenc, két folyó pedig 56 köbkilométernyi vízzel pótolta. Aztán jött az ember, és a folyókra gátakat, tározókat épített, a vizet pedig rizs- és gyapotföldek öntözésére terelte el.

A tóba jutó víz éves szinten 56-ról alig 9 köbkilométerre csökkent. Mára a tó elvesztette felületének 90 százalékát és több kisebb darabra szakadt, a folyók vize el sem éri a víztesteket. Persze szerepe van ebben a klímaváltozás miatt szárazabbá vált éghajlatnak is 14 százalékban, a maradék 86 százalékért a kutatások alapján az emberi tevékenység a felelős.

Itt nincsenek nyertesek

A tó élővilágát nemhogy meggyötörte, gyakorlatilag eltörölte a változás, de szenvednek az emberek is. Megszűnt a hajózás, és a korábban 50 ezer tonna halat biztosító halászat, az egykor part menti települések több 10 kilométerre kerültek a víztől. Az egykori tófenékről a szél óriási homokviharokat kavar, nagy területekre szétszórva a mérgező port. Mérgező, mert az Aral-tó volt a szovjet biológiai és vegyi fegyverek kísérleti terepe.

Az ezredfordulót követően megkezdődött a károk enyhítése, de Kazahsztán és Üzbegisztán sincs olyan anyagi helyzetben, és a növekvő népesség igényei sem teszik lehetővé, hogy a természetes régi állapot visszaállítására reális cél lehessen.