Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a X. század közepén úgy tudta, hogy az általa türköknek nevezett magyarok „… amaz előbb említett népéhez, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, előbb említett türkök mostanáig küldenek ügynököket, és meglátogatják őket, s gyakran hoznak választ tőlük ezeknek”. Vagyis a valamikor a múltban a magyarság kettévált, a két néprész között viszont igen intenzív kapcsolatban állt egymással a kereszténység felvétele előtt.
Teljesen magyar a nyelvük
Feltételezhetően ez a közös eredettudat élt tovább a századokon át, amikor is Julianus közismert útját megelőzve négy domonkos rendi szerzetes indult Magna Hungaria felkutatására, gyaníthatóan maga II. András király kezdeményezésére. Annyit tudtak csak, hogy keleten élnek, azaz gyakorlatilag sötétben tapogatózva indultak útnak. Egyikük tért csak haza, Ottó, ő is halálos betegen. Ám előtte még volt ideje elmondani: megtalálta a keleten maradt magyarokat. Azt sajnos nem tudjuk, pontosan hol bukkant a magyarul beszélő népre.
A domonkosok újabb expedíciója 1235-ben indult. A viszontagságos út során ketten visszafordultak, egy szerzetes elhunyt, így csak Julianus barát érte el 1236-ban a Volga mellett Magna Hungariát. Négy hetet töltött itt a szerzetes, mint leírásából kiderül, mintha csak régen látott, távoli rokonokhoz érkezett volna.
“… látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla.”
Erős szabirok és Magna Hungaria
Hírt szerzett a mongolok közelgő támadásáról is, amely vélhetően szerepet játszott sietős hazaindulásában is, 1236. december 27-én lépett magyar földre. A volgai magyarok meglelése nagy szenzációt kelthetett, mert hamarosan újabb négy barát indult kelet felé, tavasszal pedig Julianus is visszatért a sztyeppére. Ekkor azonban már írmagját sem találta a magyarságnak: a mongol hordák már végigdúlták a Volga vidékét, az ott élő népeket pedig kiirtották, vagy elhurcolták Belső-Ázsiába. Keleti rokonainkról soha többé nem érkezett hír.
Egy Ottó és Julianus útjának egybevetésén alapuló elmélet szerint létezett egy harmadik terület is, ahol magyarok éltek. Vagyis Julianus Magna Hungariában járt a Volga mellett, míg Ottó a Konstantin császár által erős szabiroknak nevezett, Perzsia vidékére visszavándorolt magyarok utódaira bukkanhatott. E gondolatmenet szerint a magyar közösség őshazája a csodaszarvas-monda szerint Perzsia vidékén volt, ahonnét egy rész észak, míg egy másik nyugat felé indulhatott. Hogy mikor és miért, azt nem tudjuk. A nyugatiak később ismét szétváltak, az egyik néptörzs, a szabir, vagy szavárd magyarok visszatértek a Kaukázus vidékére, míg a többiek előbb Etelközbe vonultak, majd végül a Kárpát-medencében állapodtak meg.
Akárhogy is történt, legalább két egymástól földrajzilag távoli, ám nyelvében és kultúrájában azonos magyar közösség párhuzamos létezése történelmi tény. Mint ahogy az is, hogy egyiküket, a “keleti ágat” örökre eltörölte a föld színéről az a mongol áradat, amely a kárpát-medencei magyarságra is csaknem végzetes csapást mért.