GTA-játékban még soha nem csalódtunk ekkorát

Kedves Rockstar Games! Azért írok nektek, mert köszönetet szeretnék mondani a már címében lebilincselő Grand Theft Auto: The Trilogy – Definitive Edition megjelenéséért. Na nem a minősége vagy az árazása miatt – mindkettő pocsék. Nem. Hanem mert ezzel a játékcsomaggal sikerült kiölni belőlem a sorozat iránti utolsó csepp rajongást is.

Már nem várom az ezer év múlva megjelenő GTA 6-ot. Már nem izgat, hogy kiadjátok-e valaha modern platformokra az eredetileg PSP-re megjelent Stories-epizódokat. Ahogy az sem, hogy mennyire lesz siralmas a hosszú ideje pletykált – és minden bizonnyal valóban készülő – GTA 4 újrakiadása. Egyik sem mozgat már meg egy fikarcnyit sem, és ezt nektek köszönhetem.

Kezdjük az elején

Bevallom, jó érzés ennyi év után fellélegezni. Emlékszem, a játékok bűvöletében élő – pontosabban az iskolai terrorból oda menekülő – nagykamaszként a GTA olyan volt, mint friss szellő a valóság sivatagában. A Grand Theft Auto 3 olyan hullámokat keltett a videójátékok világában, amik máig éreztetik a hatásukat. Kis túlzással állítható, hogy az összes olyan modern tervezői húzás, ami sikerre vitte a nyílt világú akciójátékokat, és amelyek mind a mai napig megtalálhatók a műfaj olyan sikerjátékaiban, mint a The Witcher 3 vagy akár a GTA 5, ebben a mai szemmel kopottas, szögletes programban jelent meg először.

A szabadon bejárható város a maga korában hitelesnek tűnt, a sokszor választható sorrendben teljesíthető küldetések narratív felépítése pedig addig a pontig jórészt a szerepjátékok sajátja volt. A hatás nem maradt el, a GTA 3 felfoghatatlan sikert aratott, az egy évvel később kiadott Vice City pedig a 80-as évek hangulatával emelte a tétet. Miami, görkoris lányok, helikopterezés – tudjátok, amikor ez a kifejezés még mást jelentett, mint manapság – kokainbiznisz és Ray Liotta. Maga volt a megtestesült álom, azóta sem vártam annyira játék megjelenését.

És mikor már mindenki szentül hitte, hogy kész, PlayStation 2-ben nincs több szufla, a Rockstar ledobta az atomot, és 2004-ben megjelent a GTA San Andreas, ami három bejárható metropoliszt, a köztük elterülő, változatos vidéket, rengeteg járművet és olyan témafeldolgozást villantott, ami máig ritkaságszámba megy – nem csak a videójátékok között, hanem minden iparágban, leszámítva a zenét. A San Andreas a 90-es évek eleji fekete gettó mélyére repített, olyan emberek mindennapjaiba nyújtva betekintést, akik évszázados társadalmi szakadékok szélén sínylődve igyekeznek túlélni minden napot. Tette mindezt a sorozatra jellemző iróniával: a GTA-játékok, noha messze elkerülik a politikai korrektséget, többrétegű szatíraként funkcionálnak, így a felszín csak álca, érdemes mögé tekinteni, hogy megértsük, mi az igazi mondanivaló.

Van baj

Meglepő hát, hogy a GTA azóta is sikert sikerre halmoz? Dehogy. Az már sokkal inkább, hogy a sorozatot gondozó Rockstar Games láthatóan nincs tisztában a fent leírtakkal. Ez a cég, úgy tűnik, nem érti, mi vitte sikerre ezeket a játékokat. És nem is igazán érdekli a dolog. Ami fontos, hogy még egyszer, sokadjára el lehessen adni őket, a lehető legkevesebb energiabefektetést követően.

Más magyarázatot nem találok rá, hogyan kaphatta meg a régi játékok felújításának feladatát a Grove Street Games, ami már a mobilos megjelenések miatt is hírhedtté vált a rajongók körében. Érthetetlen az is, hogy a Rockstar miként hagyhatta jóvá a motorcserét, aminek következtében Unreal Engine alá kerültek a GTA-játékok. Felfoghatatlan továbbá, miképp lehetett úgy a boltokba engedni a programot, hogy az semelyik célplatformon nem fut rendesen.

Hogy az eső gyakorlatilag játszhatatlanná teszi a játékokat. Hogy tele van grafikai hibákkal. Hogy a művészi megvalósítás – ami szerintem mondjuk illeszkedik a klasszikus játékok képregényes vonalához – inkoherens, hisz a kidolgozott, szépen megrajzolt főszereplők mellé ormótlan és nevetséges figurák csúsznak be. A hab a tortán, hogy mindezért 21 ezer forintot kérnek a különböző digitális áruházak, úgy, hogy a játékok eredeti verziói már sehol nem érhetők el.

Hosszab lehetne sorolni a Definitive Edition hibáit, kezdve azzal, hogy a jelenleg legerősebb konzolnak számító Xbox Series X-en szaggat a szebb(iknek nevezett) grafikai mód, aztán hiányoznak az ikonikus zenék – 2Pactől és Jackótól is búcsút intünk –, az ismert animációk és grafikai effektusok, ráadásul le vannak butítva a minijátékok, és jóval könnyebbé váltak egyes küldetések. A net amúgy tele van összehasonlító videókkal és „egyrésztmásrésztező” cikkekkel, amikben a szerzők ellamentálgatnak azon, hogy jó-jó, hát nem az igazi az újrakiadás, de mégiscsak lettek küldetések közti mentési pontok, és a GTA-val játszani még így is buli.

És talán ez a legszomorúbb az egész csomagban. Láthatóan minimális erőfeszítések árán készült, a Rockstar Games nem is igen kommunikál az elégedetlenkedő játékosokkal, de mindezek ellenére maguk az eredeti játékok még mindig jók. A GTA 3 néma főszereplőjeként még akkor is szórakoztató hangoskodó járókelőket püfölni, ha az esőeffekt vagy a gyenge megvilágítás miatt alig látunk valamit. San Andreasban még akkor is vidáman repkedhetünk vadászgéppel vagy jetpackkel, ha nem néz ki olyan jól a hajtőmű által kibocsátott hőeffekt, mint régen, és a megnövelt látótávolság miatt a kertek alatt kikandikál az új-mexikói sivatag.

A Vice City pedig… nos, talán ez a játék kapta a legtöbb törődést. Félreértés ne essék, a felsorolt hibák itt is megvannak, de a színpompás miliő még úgy is magával ragad, hogy az eredeti játék megjelenése óta eltelt majd’ húsz év alatt a csapból is neon folyt.

Ezek a programok még most, ennyi év után is lebilincselők, és bár egy GTA 5-ön felnőtt játékosnak minden bizonnyal furcsa lesz, hogy a városok kisebb zsebkendőnyi helyen terülnek el, valamint a játékmenet is meglehetősen komolytalan, azért átjön rajtuk az a nagyszerűség, ami egykor kiemelte őket a tömegből. Ezért annyira dühítő ez a kiadás. Mert sokkal-sokkal többet érdemelnek, és ezt, úgy tűnik, mindenki érti, csak a Rockstar Games nem.

Szerző: Smejkál Péter