Kele János: Iman Helif ügye a bizonyíték arra, hogy a sportot is bekebelezte a globális hisztériaipar

Időről időre fölvetődik – nemcsak a magyar, de a nemzetközi nyilvánosságban is –, hogy a sportban semmi keresnivalója a politikának. Igen ám, de mit is jelent valójában a politika? Közös dolgaink intézését, azaz lényegében a közéletet, vagyis azoknak a vitáknak, történeteknek és elbeszéléseknek az összességét, amelyek meghatározzák az egyes társadalmakban külön-külön vagy egymással összefüggésben fontosnak számító ügyeket és témákat.

Könnyű belátni, hogy mindebből lehetetlen kihagyni a sportot, hiszen a sport népszerűségét, jelentőségét alapjaiban határozza meg az a szociokulturális miliő, amelyben létezik – na pláne az a nyilvánosságszerkezet, amelyen keresztül az eseményei eljutnak a nézőkhöz, szurkolókhoz, fogyasztókhoz. Ne menjünk messzire, és kezdjük mindjárt azzal, hogy a sport a népek, nemzetek, országok közötti versengés békés keretrendszerének egyik legfontosabb huszadik századi szimbólumává vált: a legtöbb történés, eredmény és mérkőzés ezen a jelentésmezőn belül értelmeződik benne. Lásd még, továbbjutott a magyar csapat, tizenkilenc érmet szereztek a magyarok a párizsi olimpián, Magyarország kijutott a labdarúgó Európa-bajnokságra. Könnyű belátni, hogy az uralkodó társadalmi percepció szerint a sport egy közösségi erőfeszítés manifesztuma, az eredményeken és az eseményeken, valamint az azokra adott reakciókon keresztül pedig arról vall, milyenek vagyunk mi, és milyen a társadalom, amelyben élünk.

A politika – könnyen belátható okokból – időtlen idők óta két kézzel kapkod a szimbolikus jelentéssel felruházható ügyek után. A sport azért is lett össztársadalmi szinten kiemelkedően népszerű, mert képes többet jelenteni annál, mint hogy xy 654 centimert ugrott, q legyőzte z-t, w pedig harmadik lett lólengésben. Nem, nem azt akarom ezzel mondani, hogy a sportban elért eredményeknek ne volna önértéke, csupán azt, hogy a sport népszerűségének és jelentőségének óriási hányadát adja ki az a szimbolikus tér, amelybe a társadalom belehelyezi ezeket az eredményeket. Ha pedig belehelyezi, akkor nem érdemes meglepődni azon, hogy a politika óhatatlanul és elkerülhetetlenül reagál rá. Vagy, ha másképp tetszik: fölhasználja saját céljaira.

És itt érkezünk meg a nemrég befejeződött párizsi olimpiához, amelynek messze a legtöbb vitát kiváltó, legtöbb indulatot elszabadító esetét egy algériai bokszoló, Iman Helif szállította.

Helif a női ökölvívók 66 kg-os súlycsoportjában szerzett aranyérmet, ám szereplése nem sportszakmai okokból váltott ki figyelmet, hanem azért, mert fölmerült: úgy indul a női mezőnyben, hogy biológiai szempontból nem egyértelmű a nemi hovatartozása.

Az ügyben azóta kismillió cikk, elemzés, interjú és oknyomozó anyag látott napvilágot, megszólaltak biológusok, genetikusok, tényellenőrző honlapok vizsgálták a sajtóban megjelenő híresztelések igazságtartalmát. Kiderült, hogy Helif egész életében nőként élt, a női mezőnyben versenyzett, a női mezőnyben indult 2021-ben a debreceni Bocskai-emléktornán és a tokiói olimpián is, és egészen addig soha, senki nem reklamált azzal kapcsolatban, hogy nő-e, amíg a 2023-as világbajnokságon le nem győzött egy orosz versenyzőt. Ekkor rendelt el vele kapcsolatban genetikai vizsgálatot a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség (IBA) vezetősége, és ekkor, ennek a vizsgálatnak a folyományaként zárták ki a versenyből. Igenám, csakhogy a – történetesen orosz vezetés alatt álló, az orosz szolgálatokhoz és kormányzathoz ezer szállal kötődő – IBA vezetése ennek a vizsgálatnak az eredményeit soha nem hozta nyilvánosságra, így értelemszerűen nem tudta azt figyelembe venni az a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) sem, amely éppen az IBA kapcsán fölmerült gazdasági, politikai és átláthatósági problémák miatt saját felügyelete alatt, a nemzetközi sportszövetséget kizárva szervezte az ökölvívók olimpiai versenyét.

Innentől viszont minden, ami a témában megjelent, lényegében spekuláció. Nem tudjuk hitelt érdemlően bizonyítani, hogy Helif biológiailag interszexuális, hiszen nem áll rendelkezésre az a genetikai vizsgálat, ami ezt alátámaszthatná. Egyáltalán, azt sem tudjuk, milyen vizsgálatokat végeztek el Helifen az IBA munkatársai, hiszen annak vezetői maguk is ellentmondásosan nyilatkoznak: van, aki szerint a tesztoszteronszintje nem stimmelt, mások XXY-kromoszómákról beszéltek az esetében.

Én magam az olimpia alatt arról írtam, hogy az eset méltatlan a játékok szellemiségéhez, ráadásul kizárólag veszteseket termel ki magából: vesztes lesz az emberi méltóságában megtámadott Helif, vesztes lesz az ellenfele, a méltatlan helyzetbe hozott Hámori Luca, és vesztes lesz maga a sport eszménye is, hiszen nem tudjuk megnyugtatóan lezárni azokat a kérdéseket, amelyek a fair küzdelem és az egyenlő feltételek kapcsán – teljes joggal – merültek fel a közvéleményben.

De van egy ennél rosszabb hírem is: az eseten a társadalom is veszített, nem keveset.

Az derült ki ugyanis – nem először, és tegyük a szívünkre a kezünket, valószínűleg nem is utoljára –, hogy a posztmodern nyilvánosságban senkit nem érdekel a valóság. Már-már vérfagyasztó volt látni, hogyan merevednek meg a nyilvánosság frontvonalai alig néhány órával azután, hogy kipattant a Helif-ügy, hogy miként nyilatkoznak influenszerek, sportvezetők, közéleti kommentátorok és egyszerű állampolgárok is a kétség leghalványabb árnyalata nélkül:

• a tomboló transzőrületről (figyelembe sem véve, mennyi esélye van, hogy éppen Algéria küldjön az olimpiára transznemű sportolót, vagy, hogy egyáltalán mit jelent a transzneműség definíciója);
• arról, hogy egy férfi veri péppé a női bokszmezőnyt (Helif egy kivétellel minden meccsét pontozással nyerte az olimpián, hopp, még egy tény, ami senkit nem érdekel);
• vagy éppen párját ritkító sportcsalásról (miközben Helif a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által támasztott minden nevezési feltételnek maximálisan megfelelt, vagy legalábbis semmilyen bizonyíték nem áll rendelkezésre ennek ellenkezőjéről).

Helif ügye azért robbantotta föl a nyilvánosságot, mert hézag- és sallangmentesen illeszkedik a közbeszédet és a közélet dinamikáit most már évek hosszú sora óta meghatározó permanens hisztériába. Ennek a hisztériának az első számú üzemanyaga pedig a közösségi média: ma már tudjuk például, hogy a posztokat, véleményeket, kommenteket elénk dobáló algoritmus a működése során nagyban jutalmazza az érzelmileg túlfűtött kommunikációt, és ezen belül is kifejezetten a morális fölháborodást, valamint a negatív emóciók kifejezését.

Azt is tudjuk emellett, hogy a posztmodern politika első számú tere a közösségi háló, itt vívják csatáikat a közéleti influenszerek, az itt lecsapolt adatokkal, választói viselkedésre utaló digitális lábnyomokkal dolgoznak a spin doctorok, az itt zajló viták befolyásolására költenek milliárdokat a kampányguruk. És igen, az itt keletkező lájkokat váltják bevételre a médiaszolgáltatók, az itt megtermelt kattintásból élnek az újságírókat foglalkoztató lapok, az itt kiérdemelt figyelmet tudja forintosítani a celebritás, az influenszer, a coach, fitneszguru, a médiabohóc.

Csoda, hogy eltűnnek az árnyalatok a közbeszédből? Csoda, hogy a politika két tenyérrel csap a közepébe egy ilyen sztorinak? Csoda, hogy a Magyar Olimpiai Bizottságnak eszébe sem jut hírzárlatot elrendelni, eszébe sem jut az érintett magyar versenyzőtől elvenni a telefonját, eszébe sem jut kommunikációs segédlettel ellátni? Nem.

A kortárs hisztériaipar legértékesebb valutája ugyanis a figyelem, a figyelmet pedig a szélsőséges érzelmek generálják.

A szélsőséges érzelmek alkalmasak arra, hogy bizonytalanságot generáljanak, a permanens viták a káosz állandósulásának érzetéhez vezetnek, ha pedig káosz van, akkor megnő az igény azokra, akik a rendrakás, a normalitás helyreállításának igényével jelentkeznek be a politikába. És amikor az ember eljut eddig a pontig a gondolkodásban, már nem nehéz meggyőznie magát arról, hogy nem is olyan véletlenül merül fel ebben az ügyben is hangsúlyosan az orosz szál, hogy talán nem nélkülöz mindenféle esetlegességet az, hogy az a szervezet (az IBA), amely egyedüliként önthetne tiszta vizet a pohárba, miért nem teszi meg ezt mégsem.

Így viszont félő, hogy miközben az ügynek rendkívül sok elképesztően érdekes sportvonatkozása van (lenne) – kezdve azzal, hogy miképp őrizhető meg a női sportolók fair, egyenlő küzdelemhez fűződő joga, egészen odáig, hogy mit tud kezdeni a sportvilág az esetlegesen interszexuális biológiai állapotú sportolók versenyzésének feltételrendszerével – az eset végül mégis belefullad a közéleti hisztéria hullámaiba, az igazság pedig alig valakit érdekel. A káosz, a véleménybuborékok engesztelhetetlen összefeszülése, a permanenssé merevített értékválság annál inkább.

Pedig, ha valami, hát a sport és az olimpia biztosan többet érdemelne annál, minthogy a globális hisztériaipar egyik újabb ágazatává nyomorítsák.