Kele János azt állítja, hogy inkorrekt és méltatlan az, hogy a parasportolóknak a paralimpiai helyezések (elsőtől nyolcadik helyig jár ilyen) után járó állami jutalma kevesebb (számszerűleg éppen a fele), mint az épek olimpiáján résztvevőké. Ez az „igazságtalanság” pedig társadalmunkat és „vezetőinket” minősíti, nyilván nem pozitívan.
A fogyatékossport rendszere bonyolult szisztéma. A paralimpián a mozgásukban, a látásukban korlátozottak és az enyhe fokban értelmi képességeikben gátoltak vesznek részt. A hallásukban károsultak, a szervátültetettek és az értelmi képességeikben súlyosabban gátoltak (speciális olimpikonok) nem, nekik egyéb nemzetközi sportrendszereik vannak. És nekik is járnak állami jutalmak, amelyek mértéke kisebb, mint a paralimpikonoké.
A fogyatékosok sportjának jelentősége túlmutat a sporteredmények megítélésén: el- és befogadásról, nevelésről, a kisebbségek jogairól, emberiességről is szól. Ezen értékek fontosságáról aligha van vita bármely két magyar között.
Amikor azonban Kele János az állami jutalomról ír, akkor egyszerűen összeveti a parasportot (egyszerűsítsük most erre a kifejezésre a fogyisportot) az épek sportjával, az olimpiát és a paralimpiát. De ezek összevethetetlenek. Minden más: maguk a sportágak, azok szabályai, a klasszifikációs (fogyatékossági kategóriákba sorolási) és kvalifikációs rendszerek, a résztvevő nemzetek és sportolók számossága, a sportolók „profizmusa”. És legyünk őszinték, az emberek érdeklődése, elkötelezettsége is. Persze: itt is, ott is aranyérmet adnak a győzelemért, de nagyjából ebben ki is merül minden hasonlóság.
A parasportolók megalázó helyzetben voltak harminc éve és korábban. Az 1992-es barcelonai paralimpia érmesei egy-egy, nejlonzacskóba dobált „ajándékcsomagot” kaptak: sörnyitót, hűtőmágnest, simlis sapkát. 1996-ban kaptak először pénzjutalmat, az épek jutalmának 10 százalékát. A jutalom mértéke folyamatosan emelkedett, 2004-ben és 2008-ban a Gyurcsány-kormányok azonos mértékűvé tették az olimpiai és a paraérmek egyszeri jutalmát. Lett is belőle komoly konfliktus – a sporton belül.
2012 óta a paraérem-jutalmak újra növekedést mutatnak. Sok munka volt elérni, hogy a jutalmakat rögzítő jogszabály ne százalékos arányt határozzon meg az épek és a parák között, hanem konkrét számokat írjon le, a sportállamtitkárság ebben is korrekt és értő partnere volt a magyar fogyatékossportnak. Nyilván mindenki érti ennek a jelentőségét: azért nem 10, 50 vagy 70 százalék, mert akkor egymáshoz mérnénk őket.
Kele János érvelésében itt van az alapvető és elvi probléma. Természetesen az lenne a jó, ha a parasportolók minél magasabb állami jutalmat kapnának, mint ahogy mindenki azért küzd, hogy magasabb fizetést, prémiumot, jutalmat kapjon a munkáltatójától, akkor is, ha az éppen a magyar állam. Amikor a parasport támogatásának növelése érdekében érvelek, vitatkozom, lobbizok, akkor soha nem az épek sportjához mérem azt. Igazságtalan volna és hibás. Nem „ahhoz képest” becsülünk meg egy végtaghiányos, kerekesszékben ülő, vak, siket, autista vagy szívtranszplantált sportolót, hanem a saját jogán.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1667" width="2500" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Van azonban itt más is. A 2000-es, az első Orbán-kormány időszakában megalkotott sporttörvény a paraérmeseknek (és edzőiknek, nevelőedzőiknek és szövetségi kapitányaiknak, ahogy az épeknél is) életjáradékot biztosított, méghozzá az olimpiai járadékokkal fillérre megegyezőt. Ez adómentes, havi összeg, amely a kedvezményezett sportolónak a harmincötödik születésnapjától (az edzők esetében negyvenöttől) az élete végéig jár. Még egyszer: ezek az összegek ugyanakkorák a parák és az épek esetében. Ez az egyezőség logikus: itt nem a konkrét verseny után járó jutalomról van szó, hanem a sporttevékenység hasznának általános, társadalmi megbecsültségéről.
Kár, hogy Kele János erről egy szót sem ír. Pedig elismeréssel illethette volna ezt a helyzetet: az 1994-es olimpiai bajnoki járadék szabályozás után az 1998-2002 közötti Orbán-kormány javaslatára a legmagasabbra jutó magyar sporthősökről életük végéig gondoskodnak a magyar adófizetők, függetlenül attól, hogy paralimpián vagy olimpián szereztek-e érmet. Ez a törvény biztosította az ezüst- és bronzérmes sportolók, edzőik, szövetségi kapitányaik, sőt, az 1984-es Barátság Versenyeken (a kommunista országok által bojkottált Los Angeles-i olimpia „pótlékversenye”) érmes magyar sportolók életjáradékát is.
Miután a Magyar Sakkszövetség elnöke is voltam négy évig (akkor hoztuk Magyarországra az idei sakkolimpiát), hadd rakjam ide azt is, hogy a sakkolimpiai érmesek is ezen törvény értelmében kapnak életjáradékot. Az a Rapport Richárd is (sakkolimpiai ezüstérmet szerzett csapatban 2014-ben), aki az én sakkelnökségem alatt lépett át román zászló alá (magyar állampolgárságát azért megtartva, hiszen az arról való lemondás esetében elvesztette volna a járadékjogosultságot), mondván, nem kap elég támogatást a hazájától. Ha Rapport Richárd átlagos férfi életkort ér meg (és érjen meg annál sokkal többet), és addig egy fillért sem emelkedik a járadék összege, akkor az ezüstérme után járó támogatás összesen 200 millió forint lesz élete végégig. Hál’ istennek, hogy megjött az esze és vissza- és hazatalált.
Egy közelmúltbeli jogszabály változás értelmében pedig az egy sportoló által megszerzett második, harmadik, vagy további érem is azonos járadék-nagyságot jelent, nem csak az első töredékértékét.
Az életjáradék kérdését érzékeny ügynek látom. Mélyen egyetértek a létjogosultságával, a mértékét sem sokallom. Ugyanakkor úgy látom, volna dolgunk azzal, hogy a járadékért cserébe elvárjuk, hogy ezek a sportolók, edzők hangsúlyosan vegyenek részt a sport népszerűsítésében: adjanak át díjakat, motiválják a gyerekeket és szüleiket, ezer módja van ennek. Sajnos tudnék negatív példákat is mondani.
A 24.hu-n a legutóbbi, tokiói olimpiával kapcsolatban közel 170 cikket lehet fellelni. A tokiói paralimpiával kapcsolatban ötöt. Ebben az összevetésben a jutalmak aránya nem is olyan rossz – csak viccelek.
Miután Kele János írása a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökeként végzett munkámat is minősíti – amihez joga van –, nem állom meg, hogy emlékeztessek arra, hogy ő 2017-ben a Momentum Mozgalom, majd később annak legfőbb döntéshozó testületének tagja lett.
Annak a Momentum Mozgalomnak, amely 2017 elején elszántan és sikeresen dolgozott azon, hogy 2024-ben Magyarország ne rendezzen olimpiát – és paralimpiát (hiszen a két esemény 1988 óta együtt jár). Az ő és pártjának tevékenysége akadályozta meg azt – remélem, nem örökre –, hogy a magyar parasportolók átélhessék a legszebb élményt, amit csak sportoló átélhet. Azt, hogy a saját hazájukban, saját honfitársaik százezrei előtt versenyezhessenek a nemzetközi sportközösségük legfontosabb versenyén. Az, hogy mindezek után pont ő méltatlankodik a magyar parasportolók helyzetén: hát, erre inkább találjon jelzőket a nyájas olvasó.
Ha 2024-ben Budapesten lenne a paralimpia, akkor Kele János paralimpikonokat védő cikkének megjelenésekor éppen sok tucat magyar fogyatékos sportoló készült volna élete legfontosabb eseményére. Magyarország pedig a paralimpia fizikai és szellemi akadálymentesítő öröksége okán még jobb hely lenne. Ez is megérte, János?
És még egy pár mondat a Kele János által citált felháborodásomról a Forbes magazin „legértékesebb magyar sportolók” listájáról. Az utolsó szóig igazam van. Mert súlyos szakmai tévedés a sportolók értékét csakis pőre és megkérdőjelezhető gazdasági alapokon mérni, súlyos szakmai tévedés a parasportolókat nem figyelembe venni a lista összeállításakor és súlyos morális hiba mindezekért nem bocsánatot kérni. Nem tőlem, a fogyatékosok közösségétől.
Augusztus 28. és szeptember 8. között, a párizsi paralimpián 39 magyar parasportoló fog büszkén és elhivatottan küzdeni a hazájáért, a magyar sportért, a magyar fogyatékosok közösségéért, a klubjáért, a sportágáért, a támogatóiért és saját magáért. A párizsi magyar paracsapat szlogenje ez: együtt erősebben, mint valaha!
Vegyél egy repülőjegyet meg belépőket, János, és szoríts nekik a lelátókon – aztán írd majd meg a 24.hu-n, hogy mit láttál!
A szerző Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke.