Fegyverneky Zsófia: Teljes fordulatot vett a karrierem, miután édesapám egy balesetben meghalt

Az idei bajnokság végén egy csodálatos, 22 esztendős profi karriert hagytál a hátad mögött. Miért éppen most, miért nem a csúcson, a 2022-es történelmi Euroliga-győzelem, vagy például 32 évesen, a gyermeked születése után fejezted be a pályafutásodat? Vagy miért nem vártál még egy évet, hogy a negyvenet betöltve jelenthesd be: vége? 

Az szerintem normális folyamat, hogy az ilyen korú sportoló agyában már mind gyakrabban jelenik meg a „meddig még” kérdés. Az elmúlt három szezon után én is rendre mérlegre tettem a teljesítményemet, a fizikális állapotomat, kikértem a hozzám közelálló, általam reálisnak tartott emberek, a szintén kosaras férjem, az edzőm, Gáspár Dávid, a korábbi csapattársam, Béres Timi, vagy éppen a klubigazgatónk, Török Zoltán véleményét, illetve feltettem a kérdést, mi motivál jövőre. Ami viszont kevésbé normális, hogy a külvilágból is egyre több komolyan vagy viccbe ágyazott „meddig játszol még”, „mennyi ideig akarsz még kosarazni” kérdést kap az ember.

Utóbbi érdeklődéseket pozitív vagy inkább negatív kicsengésűnek érzékelted?

A sportban nem az életkor határozza meg a teljesítményt. Egyszerűen az, hogy milyen jó vagy, illetve segítségére vagy a csapatnak vagy sem. Felvetetted azt is, miért nem a kisfiam születése után intettem búcsút. A gyerekvállalás időpontjának választása például teljesen tudatos elhatározás volt, mert nem szerettem volna a végletekig kitolni a szülést, ami után még mindenképp kosarazni akartam.

Utólag azt mondom, a létező legjobb döntést hoztuk, mert eredmények szempontjából is Márk érkezése után teljesedett ki a karrierem.

A motiváció oly mértékben biztosan csökkent, hogy a klubvezetés a történelmi Euroliga-győzelem után egy évvel váratlanul bejelentette, a Sopron egy ideig nem indul európai kupasorozatban. Ez mennyiben befolyásolta a döntésedet?

Hát, ha most a csapat jövő évi Euroliga-indulásáról beszélgetnénk, nem tudom mi lenne… Mert miközben csomó sportolótól azt hallom, olvasom, hogy a végén már terhet jelentett számukra a sportolói lét, na, nekem nem volt az. A mai napig szeretek kosárlabdázni. Örömmel szálltam fel az utolsó buszútra, amikor Szekszárdra mentünk, az idényt lezáró edzésre is szívesen jöttem – ezért vívódtam hónapokon át, amíg meghoztam a végső döntést.

Ha egyetlen és legfőbb indokot kell mondanod, mi lenne az?

Rendkívül kompetitív játékosnak tartom magam. Az utolsó pillanatig beleálltam az edzéseken vagy meccseken előforduló összes versenyszituációba. Ezekben mindig is szerettem nyerni, és amikor ezekből már nem tudtam olyan százalékban győztesen kijönni, ahogy elvártam magamtól, az már bántott. És egyre többször éreztem azt, hogy már nem tudok mindenben a legjobb lenni.

Szóval egyszerűen nem szerettem volna egy szint alá menni.

A karrierkezdeted sem tekinthető szokványosnak, hiszen nem az a típusú tehetség voltál, aki 14–15 éves korában a társai fölé nőtt, meccsenként 30–40 pontokat dobott, sőt. Ennek ellenére 2001 februárjában, 16 és fél évesen Rátgéber László mégis bedobott a mély vízbe egy Pécs-DVTK NB I-es bajnokin. Mit gondolsz, mit látott meg benned?

16 évesen nem úgy néztem ki, mint egy 16 éves, hanem mint egy nagyon vékony 14 éves. És valóban nem dobáltam a hármasokat sem. Viszont, mivel anyukám testnevelő tanár, szerintem nincs olyan sportág, amit nem próbáltam volna ki. Négytől tizenkét éves koromig versenyszerűen úsztam, ob-n is indultam, később egy másik pécsi egyesületben vagy fél éven át álltam a kézilabdakapuban, és csomó más sportba is belekóstoltam. Talán a több helyről összeszedett gyorsaságom, a ruganyosságom, a mozgáskoordinációm tűnhetett fel neki.

Végül mi vagy ki döntött a kosárlabda mellett?

Az a pécsi közeg, amely akkoriban a helyi kosárlabdaéletet jellemezte. A szüleimmel még gyerekként kezdtem meccsre járni, a PVSK aranykorának az elején.

Már igazolt kosarasként?

Dehogy. Csak 13 évesen kezdtem el kosarazni, miután a Lauder Dezső Sportcsarnokban végleg magával ragadott a hangulat, és azt éreztem, hogy ide, ehhez a közeghez, sporthoz akarok tartozni.

Azért az mégiscsak megdöbbentő, hogy három év alatt jutottál el a nulláról az NB I-es szintig.

Inkább négy.

Szerintem egykutya, mert azért az mégsem szokványos, hogy nem egy évtizednyi szorgalmas gyakorlás után debütál valaki a sportága legmagasabb szintjén.

Ez igaz. Az, hogy abban az időben láttak fantáziát bennem, amikor még nem álltak rendelkezésre olyan műszerek, mérések, mint manapság, és még bizalmat is kaptam, az Rátgéber Lacit és a pécsi szakmai stábot dicséri. Biztosan akadtak nálam jobb vagy ugyanolyan adottságú lányok, de szerintem az edzők azt látták rajtam, hogy

nincs olyan szituáció, amiben ne én lettem volna a legkitartóbb. Fejben lehettem erősebb a többieknél.

Rátgéber László azt is említette veled kapcsolatban, hogy az a fajta karakter, habitus, akaraterő, a jó értelemben vett agresszivitás, ami 16 évesen jellemzett, az végig kitartott a karriered alatt, és minden bizonnyal ez a kosárlabda iránt érzett szenvedély nyújtotta ilyen hosszúra a pályafutásodat. Tényleg semmit nem változtál? Ha igen, miben más a 39 éves Fegyverneky Zsófia a felnőtt karrierjét kezdő kosárpalántához képest?

Eleinte nagyon más szerepkört töltöttem be, mint később. Laci sima részfeladatot ellátó játékosként tekintett rám, és csak védekezésben használt. Gondolom pont az agresszivitásom, a gyorsaságom, az irányváltoztatási képességemnek köszönhetően egyetlen feladattal küldött fel: vegyem le az adott ellenfelet a pályáról.

Akadt olyan mérkőzésed, ahol nyolc perc alatt kipontozódtál.

Ki-ki meccs volt, és az ellenfél legfontosabb játékosát fogtam, így alakult. Laci a meccs után az egész csapat előtt megdicsért, mert azt csináltam, amit elvárt tőlem: fiatal kiegészítő emberként más helyett szedtem össze a személyiket. Ezt azért is fontos kiemelni, mert a 2000-es évek elején még nagyon más szabályok, érdekek jellemezték a kosárlabdás öltözőt, mint ma.

Mit értsünk ezalatt?

20–25 évvel ezelőtt még minden egyéni érdeket alá kellett rendelni a csapatnak, különben nem játszottál. Ez nem csak a Pécsre, de szélesebb kitekintésben is jellemezte a korszakot. Sokkal jobban meg kellett felelni a közegnek. Manapság, ha valaki valahol nem érzi jól magát, fogja a cuccát, és megy a következő állomáshelyére, belföldre, külföldre, ide, oda.

Meddig tartott a részfeladatot ellátó szerepkör, mikor léptél eggyel feljebb a hierarchiában?

Így utólag visszatekintve úgy fogalmaznék, akkor vett 180 fokos fordulatot a karrierem, amikor édesapám egy autóbalesetben meghalt. Mély, bensőséges volt a kapcsolatunk, rendkívül sokat jelentett számomra. A balesete után merőben más mentális helyzetbe kerültem, mint amilyenben előtte léteztem. Apukám közvetlenül a 2004-es pécsi Final Four után halt meg. Nyilván évek kellenek, amíg ezt az ember feldolgozza. Apu halála után átbillent bennem valami a kosárlabdához fűzött viszonyomban. A magamba fordulás hónapjai alatt éreztem meg, hogyha kosarazni akarok, ha el akarok érni valamit ebben a sportágban, akkor mindent meg kell tegyek érte. Persze addig is nagyon akartam,

de ott, még nem egészen 20 évesen arra jöttem rá, hogy nincs más választás. Ha nem teszek bele mindent, akkor vége. Mindent vagy semmit. Azóta fűz ez a viszony a kosárhoz. Az edzéstől a meccsen át minden nap minden pillanatban.

Azt gondolná az ember, hogy ez a mindent vagy semmit mentalitás alapvetés az élsportolóknál, pláne egy olyan közegben, ahol pár éve már világhírű külföldiek és sokszoros magyar válogatott játékosokkal pattogtattad együtt a kosárlabdát. Mégsem az?

Adja magát, persze, de van az a plusz. Az a nehezen kifejezhető, meghatározható valami, ami kiemel a sok tehetség közül. Mondok egy másik példát. Magyarországon nagyon sok szerb, délszláv sportoló kosarazik. Sokukkal játszottam együtt. Némelyikük a profi karrierjével akár az egész családját segíti, kihúzza a szegénységből, a saját teljesítménye által jobb életet élhet a szülő, a kistestvér. Óriási különbség van azok között, akik ilyen háttérből jönnek, meg akik rendezett polgári, pláne nagypolgári környezetből érkeznek. Az angol azt mondja, ez a killer instinct, a gyilkos ösztön. Ez a megfoghatatlan valami az, ami csak annál kapcsol be, akinek nincs más választása.

A családod is ilyen „nincs más választás” helyzetbe került az édesapád halálával?

A család nem, hiszen a megélhetésünk nem forgott kockán. Én azonban mégis. Az az érzés uralkodott el rajtam, hogy elvesztettem azt az embert, akire támaszkodtam, aki irányt mutatott, aki miatt biztos voltam abban, hogy mindig lesz valahogy. Ebben benne van az is, hogyha esetleg úgy alakul, hogy nem leszek kosárlabdázó, akkor majd – mit tudom én – leszek apukám cégében valaki. Egy ilyen trauma az ember alól kihúzza a talajt. Ezért vagyok biztos abban, hogy ez egy olyan pont az életemben, amely megváltoztatott. Bár furcsa ezt mondani, de segített abban, hogy 21–24 éves korom között először kiegészítő emberből 6. játékossá, aztán néha kezdővé, később sokszor kezdővé váljak. Időben kicsit talán később, mint a női játékosoknál úgy általában, hiszen nálam a 20-as éveim közepére ért be ez a folyamat.

A tapasztalat szerint az akcelerált, biológiailag az életkoruknál gyorsabban fejlődő gyerekeket ugyan hamarabb dobják mély vízbe, de sportszempontból a testük hamarabb is öregszik. Lehet, hogy a lassabb testi érési folyamatodnak köszönhetően vált az átlagtól eltérően hosszúvá a karrieredet?

Talán ez, de talán az is közrejátszik ebben, hogy későn kezdtem el kosarazni. Nagyon sok olyan játékost látok, akik korán kezdik el ezt a sportot, nagyon sok időt töltenek ebben a közegben, és megcsömörlenek kicsit – bár utóbbi emberfüggő is. Az pedig kifejezetten a szerencsés genetikámnak köszönhető, hogy a 22 éves profi karrierem alatt egyszer sem műtöttek.

Ez is ritka.

Sok dologra vagyok büszke a pályafutásomban, de erre nagyon. Dr. Tállay Andrásnak, a soproni csapat és a Magyar Olimpiai Bizottság orvosának az utolsó években már viccelődve azt mondtam: „Imádlak, szeretlek, de most már nem nyúlsz hozzá semmimhez.” Aztán végül tényleg így lett.

A pécsi vagy a soproni aranykorszak a szebb emlék?

Az összehasonlítás két szempontból sem fair. A PVSK-ban 17–23 éves korom között, hét évet játszottam, Sopronban 2011–2024 között 13 esztendőt. Ez majdnem a duplája. Az elmúlt hét év, a négy Final Four, az arany, a bajnoki címek, a Magyar Kupa győzelmek Sopront kiemelik az összehasonlításban. Az eredményességen kívül az is a soproni időszakom felé billenti a mérleget, hogy

ide már kész játékosként érkeztem, és szinte a csarnokban lógó összes zászlóba, díjba maximálisan beleraktam a tudásomat. Minden eredményt vezérszerepben tudtam megélni, miközben Pécsen többségében kiegészítőként játszottam.

Szakmai, taktikai szemmel miben változott a 2000 és 2010 közötti és az elmúlt évek Euroligája?

Rengeteg mindenben. A kosárlabda évről évre változik, pláne az elmúlt tíz évben fejlődik rohamtempóban, maximálisan naprakésznek kell lenni. Ha a pécsi időszakot nézve összeszámoljuk, hogy akkoriban hány amerikai tengerentúli játékos játszott a Final Four négy csapatában, akkor talán egy kezem is elég – minden csapatban egy, maximum kettő. Az elmúlt időszakban – és mintaként vegyük a soproni vagy az isztambuli Euroliga-döntőt – a csapatok szinte felét tengerentúli játékosok teszik ki. Innentől kezdve akkorát nőtt a versenyhelyzet, hogy teljesen más szakmai színvonal, taktikai tárház jellemzi a ligát, és ebből következik az is, hogy nagyon nehéz lett ezekbe a topcsapatokba bekerülni.

Egzisztenciális szinten mennyire nyomasztó, hogy az európai elit versenyzési lehetősége ennyire beszűkült, vagy csak egy szinttel lejjebb talál magának helyet az, aki régebben topcsapatban tudott játszani?

Érdekes, mert talán épp a tavalyi év végén került pont erre a folyamatra. Szerintem most olyan időszak következik, amikor elkezdünk visszamenni a múltba, és az európai játékosok újra sokkal nagyobb szerephez juthatnak az Euroligában, hiszen WNBA szeretne egészéves ligává válni. Már ez a hír is azt eredményezte, hogy a tavalyi évtől egyre kevesebb tengerentúli jön Európába, és egyre rövidebb időre.

A sport alapvetése szerint a legjobbak mindig a legtöbb pénzt megmozgató ligába, csapathoz igazolnak, így a legjobb európaiak is Amerikába vágynak majd. Ez a várható folyamat logikusan az Euroliga színvonalának visszaesését vetíti előre?

Meglehet, bár eleinte az amerikai franchise-ok biztosan az amerikai és a saját egyetemi rendszerükből draftolt játékosokat részesítik majd előnyben. Vagy legalábbis egy hasonló tudású amerikai és európai szerződtetésénél mindig a hazai élvez majd előnyt.

Ebben az átalakulásban mekkora szerepe van a Caitlin Clark-jelenségnek, hiszen a valaha volt legjobb női egyetemi kosaras okán az elmúlt években ugrásszerűen nőtt Amerikában a női szakág népszerűsége, televíziós és helyszíni nézettsége?

Ez már több éves folyamat. Amerikában nagyon keményen harcolnak az egyenjogúság érdekérvényesítése terén, a női sportok egyre erősödnek. Ezért is szeretnének a férfiliga mintájára kialakítani egy olyan rendszert, hogy a legjobb kosarasaiknak ne kelljen külföldre menniük, hanem otthon is meg tudjanak élni.

Merthogy pillanatnyilag nem tudnak?

Az elmúlt 10–15 év arról szólt, hogy Európában nagyságrendekkel jobb lehetőségeket biztosítottunk az amerikai kosarasoknak. A magyar klubok is. Ha nálunk nem is dollármilliókat kerestek, de Jekatyerinburgban, a Szpartak Moszkvánál vagy Törökországban igen.

Rátgéber László azért hagyta ott Pécset, mert az elért sikerek ellenére a klub  anyagi forrásai egyre csak szűkültek, ugyanakkor az edzői tudására nemzetközi kereslet mutatkozott. 2008 nyarán Rátgéberrel együtt távoztál Pécsről, csak éppen nem keletre, Moszkvába, hanem nyugatra vetted az irányt, viszont „csak” Brnóig jutottál.

Azért a Brno abban az évben, amikor oda mentem, döntőt játszott az Euroligában, előtte harmadik volt, és az azelőtti évben pedig nyert.

A „csak” arra vonatkozott, hogy feltételezem: a cseh fizetés az orosz csapatokéval nem vetekedett.

Viszont az eredmények terén nagyon is, főképp azoknak a cseh játékosoknak köszönhetően, akik aztán 2010-ben a vb-ezüstérmes válogatottjuk gerincét is adták.

Akkor még inkább érdekel, miért nem jött össze a cseh kaland? Hiszen két évre írtál alá, de egy után véget ért a románc.

Ez az a pont a karrieremben, amire azt mondom, hogy hibáztam.

Miben, hogy oda szerződtél, vagy hogy idő előtt hazajöttél?

Utóbbi. Hogy az első év után felálltam és kiléptem a szerződésből.

Miért hagytad ott őket?

Mert attól a Pécstől érkeztem, ahol meccsenként 35 perceket játszottam, és dobtam 15 pontokat, ekkor már kvázi húzójátékosnak számítottam, ugyanakkor az Euroligában nem mondom, hogy kis-, de inkább középcsapatnak számítottunk. Eközben belülről már érződött a klub zsugorodása, lejtmenete, tudtam, hogy váltani kellene, mert több van bennem. Felfelé kacsingattam, a Brno meg óriási lehetőséget jelentett.

Úgy képzeltem, hogy átmegyek egy ilyen topcsapatba, és ott folytatom, ahol Pécsen abbahagytam. Ehelyett hatodik játékos, első csere lettem a külső poszton a rotációban, otthonról pedig számolatlanul kaptam a negatív szurkolói kritikát, újságcikkeket. Utóbbiak nagyon fájtak.

Mai fejemmel már úgy látnám, hogy az első légiós évben egy Euroliga topcsapatban az a meccsenként 20 percnyi játék, 8 dobott pont extra teljesítmény. De ahelyett, hogy próbáltam volna elfogadni a helyzetemet, előre menni és még jobbá tenni a játékomat, inkább elégedetlenkedtem, folyton azt hajtogattam, hogy nem érzem jól magam, nekem ennél többet kéne játszanom.

Mindez azért érdekes, mert – idézve Rátgébert – pont a konok kitartás jellemez leginkább.

Életemben először úgy éreztem, hallgatnom kell a külső hangokra, a negatív kritikákra. És azok valahogy elvittek abba az irányba, hogy „Zsófi, egy karrierhelyzetből elmentél egy rosszabba, és ez nem tesz jót.” Azt is sajnálom, hogy akkor nem Patonay Ádám volt az ügynököm, nem állt mellettem olyan ember, aki elmagyarázta volna, hogy „nyugi, az első légiós év mindig nagyon nehéz, be kell illeszkedni, meg kell szokni az új rendszert, az új közeget, nem megy egyik pillanatról a másikra, tudsz majd ugyanazon a szinten és polcon játszani, legyél türelmes, tartsál ki.” Sajnos nem tartottam ki.

Nem volt ügynököd?

De. Egy amerikai ügynökséggel dolgoztam, akikkel nem alakult ki bensőséges személyes kapcsolat. Ezért sajnálom az egészet.

Mit gondolsz, ha kitartasz, lehet, hogy nem Sopronban húzol le bő évtizednyi pazar karriert, hanem mondjuk Moszkvában vagy Törökországban?

Abszolút nem. Ugyan sportszakmailag nem volt jó döntés visszamenni Pécsre, mert abban a két évben, 2009–2011 között csapatszintem nem ütöttük meg a nemzetközi szintet, és játékosként sem történt olyan fejlődés a karrieremben, ami előre vitt volna. Viszont az élet valamiért úgy rendezte, hogy Füzy Ákossal együtt dolgozva is tudjak bajnoki címet nyerni. Mindennek megvan az oka, akkor ez volt az.

Füzy Ákos szintén rendkívül közel állt hozzád, hiszen a kezdetektől egészen a 2013-as győri buszbalesetig, a haláláig végigkísérte a karriered.

Ákos a nevelőedzőm. Mind a pályán, mind a pályán kívül nagyon sokat kaptam tőle. Tényleg nevelt. Mint embert, mint sportolót, tőle tanultam a kosárlabda szakmai alapjait. Sajnos két, az életemben fontos szerepet betöltő embert vesztettem el rövid időn belül.

Ha nem Pécsre, hova kellett volna igazolnod?

Sportszakmailag az lett volna az ideális, hogy Brnóban kitöltöm a két évet, és utána jöttem volna Sopronba.

Vagy máshova?

Nem. Mert a másik dolog, amit Brnóban megtanultam magammal kapcsolatban, hogy nem vagyok az a típus, aki az egyik évben itt, a következő évben ott lesz, a harmadikban amott. Nem vagyok képes így működni, élni.

Beszélgetésünk elején úgy fogalmaztál, fontos számodra a cél, a vízió. Török Zoltán mit vázolt fel, amikor Sopronba csábított?

Zoli olyan sportvezető, akinek mindig voltak, vannak rövid, közép és hosszú távú céljai. Az évek alatt ezeket nagyon sokszor meg is osztotta velem. Amikor Sopronba igazoltam, elmondta, pontosan mit vár tőlem, hogy meghatározó játékosként tekint rám, és abszolút körém építené a csapatot. Már akkor is megfogalmazta, hogy a Sopron magyar szinten egyértelműen szeretne a topon lenni, a hosszú távú cél pedig az, hogy nemzetközi téren is odaérjünk az elitbe.

Beszéljünk kicsit a válogatottról, mert nem mellékesen ott is lejátszottál 136 meccset. Milyen pozitív élményeket emelnél ki, illetve van-e hiányérzeted?

A pozitív oldal az a büszkeség, hogy ennyiszer felvehettem a válogatott mezt. Ez a karrieremben kiemelt helyen áll, főleg, hogy a kisfiam születése után is meghívót kaptam. Az is, hogy pályára léphettem három Európa-bajnokságon. Hogy sok olyan játékossal játszottam együtt, akiket tényleg a barátaimnak tekinthetek. Olyan társak mellett lehettem válogatott, akikre igazán felnéztem, akik engem felneveltek, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Béres Timi, Károlyi Andi, Iványi Dalma, Újvári Eszter, Csák Magdi és a többiek, és játszhattam együtt a jelenlegi keret magjával is. Hogy dolgoztam együtt olyan edzőkkel, akiket nagyon szeretek. Őket is a kosárlabda adta nekem, az együtt szerzett élmények a mai napig összekötnek minket. A negatív oldalra pedig talán azt tenném,

hogyha valaki összeveti, mit értem el klubszinten, és mit a válogatottal, akkor a kettőt nem lehet egy lapon említeni. Ha őszinték vagyunk, válogatott szinten nincs kimagasló eredményem.

Több egymást követő korosztálynak nincs, nem csak neked.

Ettől még ezt nagyon sajnálom. Egy Eb-érem, vb- vagy olimpiai szereplés nagyon hiányzik. Pontosabban örülnék, ha lenne. Viszont tudom, hogy a válogatottba is mindent beleraktam. Minden nyáron, minden összetartásnál. 2015-ben, három hónappal azt követően, hogy Márk megszületett, már játszottam a hazai rendezésű Eb-n. Tényleg mindent odaadtam, amim volt, ezért jelenthetem ki tiszta szívvel: nekem ebben ennyi volt.

Miután Székely Norbertet 2017-ben kinevezték szövetségi kapitánynak, arról nyilatkozott, hogy szeretne visszacsábítani a válogatotthoz. Miért nem sikerült neki?

2011-ben kifejezetten befolyásolt a klubválasztásomban, hogy Norbi volt a Sopron vezetőedzője. A kinevezése előtt, 2009–2011 között szintén a válogatott edzője volt, ahol megtapasztaltam, hogy jól tudok vele együtt dolgozni, értem a filozófiáját, szereti a játékomat, tudom, hogy mit akar tőlem látni a pályán. Azt viszont egy átlagember nehezen tudja elképzelni, mivel jár, amikor bajnokság, kupa mellett Euroligát és válogatott meccseket is játszik az ember. Ha 2017-ben visszatérek a válogatotthoz, akkor az immár három főre duzzadó családunk élete úgy nézett volna ki, hogy játszom a heti két bajnoki, kupa- vagy éppen Euroliga-meccset, majd a novemberi válogatott szünetben összepakolom a táskámat, elhagyom két hétre a családomat, majd miután hazajöttem, folytatom tovább a hármas terhelést, majd a bajnokság végén a nyári szünetben ugyanígy összecsomagolok, és megyek a válogatott összetartásra, majd tornára.

Ez alsó hangon 55, Eb-k évében 70 meccs. Ez egy kisgyerek mellett abnormális terhelés. Ezért józanul felmértem, hogy valamiből engednem kell. Mivel olyat nem lehet csinálni, hogy az ember csak válogatott, és a klubcsapatban nem játszik, ezért egyetlen lehetséges döntés maradt.

Pedig Székely Norbert az idei olimpiai kvalifikációs torna után készült interjúnkban azt nyilatkozta, talán egy sokat megélt vezér átbillenthette volna a relatív fiatal magyar válogatottat a spanyolok elleni, a kijutásról döntő meccs holtpontján. Aki kritikus szituációkban tudja befolyásolni a meccs tempóját. Bedobja a ziccert. Mást ne mondjak, mint bizonyos Fegyverneky Zsófia tette 2022 tavaszán – tehát nem is a nagyon régmúltban –, miután 13 ezer őrjöngő török szurkoló előtt nagyjából 15 másodpercnyi pattogtatás után felemelte a fejét és bedobta azt a büntetőt.

Igen, így volt.

A spanyolok ellen 22 pontos előnyről elbukott meccset nézve sem futott át rajtad, hogy segíthettél volna még egyszer, utoljára, és ha játszol, még az is lehet, kijut a csapat az olimpiára?

Csomóan azt gondolják, hogy egy ilyen csapatba, főleg egy ilyen válogatottba, mint ez a mostani, amelyik nagyjából egy generáció, együtt nőtt fel, lépésről lépésre haladt előre, csak úgy, kívülről be lehet dobni valakit vezérnek. Nem lehet vagy legalábbis óriási rizikó lenne benne.

Imént azt mondtad, a magjával még játszottál együtt. Így sem?

Egy csapaton belül a kapcsolatok, a dinamikák évek alatt alakulnak ki. Izzadságszagú közös edzések tucatjain, együtt megélt szituációk százain dől el, hogy ki kire számít, vagy ki élvezi az egész csapat feltétlen bizalmát. Az adott közösség magából neveli, választja ki a vezért. Ezek a lányok vállvetve, egymásért küzdve játszottak le egy csomó meccset nélkülem. Nagyon szép sikereket értek el – a 2023-as Európa-bajnoki negyedik helynek vita nélkül a magyar kosárlabdázás történetének top eredményei között van a helye.

Úgyhogy lehet erről polemizálni, filozofálni, de nincs értelme. Azért sincs, mert aki engem ismer, az tudja, hogy az ilyen döntéseim megfontoltak, sokat gondolkozom, mérlegelek, mielőtt meghozom, és kivételes helyzetben sem változtatom meg.

Egyébként mi kell ahhoz, hogy valaki győzelem vagy vereség szituációban képes legyen higgadt, főképp jó döntéseket hozni, abba a kis gyűrűbe bedobni a labdát? Például mi járt a fejedben Isztambulban, a már sokat emlegetett 2022-es Euroliga-döntőben, nyolc másodperccel a meccs vége előtt, az 58-55-ös vezetéseteknél, amikor két büntetőt dobhattál? (A videón 1:55:35-től)

Pont az lenne a lényeg, hogy ne gondolj semmire. Ürítsd ki az agyadat. Korábbi soproni edzőm, Roberto Iniguez az összes ilyen szitura azt a tanácsot adta, hogy sosem szabad azon gondolkozni, az adott pillanat miről dönt. Az apró részletekben kell elveszni. Le kell butítani, apró darabokra kell bontani a játékot. Lehet viccesen hangzik, amikor egy akkor már 37 éves játékos abban a pillanatban azon gondolkozik, mennyire hajlítsa be a lábát, ott legyen a könyöke, ahol kell, a labda elengedése után a két kezét hogyan hagyja ott. Pedig ez történt. És ez a fajta gondolkodás nekem csomó helyzetben segített. Akkor is, 13 ezer néző fütyülése, pfujolása közben.

Az első büntetőd kimaradt.

Igen. De a második bement. Azzal lett négy pont a különbség, így hiába dobtak volna a végén egy hárompontost, matematikai esély sem maradt a győzelmükre.

Hova helyeznéd magad a magyar női kosárlabda örökrangsorában? Benne lennél a kezdő ötösben?

Ezt nem az én dolgom eldönteni.

Kié?

Azoké, akik kívülről látják az embert.

Többen azt állítják rólad, hogy korunk egyik legalulértékeltebb magyar sportolója vagy. Ennek a jelzőnek mi lehet az oka?

Sopronban biztosan nem igaz ez az állítás. Országosan talán azzal tudom magyarázni, hogy összességében a női kosárlabdának, mint sportágnak, nincs akkora népszerűsége. Magyarország erősen válogatott- és olimpiacentrikus. Az olimpikonjainkat nagyon nagy becsben tartjuk, ami helyes. Sajnos nekem, nekünk válogatott szinten nem sikerült olyan eredményt elérni, mint amit szerettem volna, miközben például a női vízilabdázók, kézilabdázók, akik talán szélesebb körben ismertek, érmeket nyertek, helyezéseket értek el világbajnokságokon, olimpiákon.

Lehet-e a női kosárlabdával egy napon említeni a női vízilabdát és a női kézilabdát? Hiszen a kosár olyan világsport, amelynek 212 tagállama van, már a kvalifikáció is többlépcsős, az elsőn is késhegyre megy a küzdelem, miközben a másik két említett sportágban hálóval fogják a csapatokat a vb-re, és a csoportkörben 42-0-ás eredmények születnek.

Ezt boncolgathatjuk ilyen mélységben is, ettől még tény, mi ezekben a sportágakban a világon az egyik legjobbak vagyunk. Ezt nem is szabad sehogy másképp értékelni.

Ezek szerint nem Fegyverneky Zsófia van alulértékelve, hanem a magyar kosárlabda?

Ez csak félig igaz, mert a saját közegünkben értékelnek minket. Európai szinten a Sopronról mindenki tudja, hogy milyen klub vagyunk, tisztelik és a helyén kezelik az elért eredményeinket. Az érem másik oldala az, hogy a válogatott eredményessége nemzetközi szinten úgy általában árazza be a magyar kosárlabdázót. Amikor valahol meghallja valaki, hogy van egy szerb játékos meg van egy magyar játékos, az nem ugyanaz alá a kalap alá esik, hiszen a szerb játékosra ráerősít a sikeres válogatott kép, még akkor is, ha nem tagja a keretnek.

Ha jól emlékszem, a történelmi Euroliga-győzelem évében, ami egyenrangú bármely labdasport BL-serlegével, nem ti voltatok az év csapata, hanem az a magyar labdarúgó-válogatott, amely a Nemzetek Ligájában, 10 pontot szerezve az A-csoport második helyén végzett.

Most megint behozunk egy másik sportágat, amelyre azt tudom mondani, hogy nem szabad a körtét az almával összehasonlítani. A labdarúgás egy olyan világsport, amely minden másnál jobban megmozgatja az embereket.

Mindent ennyire pozitívan nézel?

Inkább realistán. Értem azt, hogy klubszinten felértünk a sportágunk csúcsára, megnyertük az Euroligát, de egyszerűen a focival senki sem tud versenyezni. Ez így van és kész.

Már-már rutinos sportdiplomataként beszélsz. Most, hogy bejelentetted, vége, a jövőben mi jelenti a minden szezon végén keresett új motivációt, célt?

A férjemmel már itt, Sopronban telepedtünk le, a családdal itt képzeljük el a jövőt. A klub nagyon közel áll a szívemhez. Úgyhogy örülnék neki, ha hosszú távon tudnék a soproni kosárlabdáért dolgozni.

Ebben segít a három diplomád. Melyiknek veszed hasznát leginkább, a joginak, az edzőinek vagy a nemzetközi FIBA-sportvezetőinek?

Jogi diplomám még nincsen, Pécsen elvégeztem ugyan a jogi egyetemet, de csak abszolutóriumom van, igaz, folyamatban van az államvizsgám. Talán a FIBA-diplomát tudom majd a legjobban hasznosítani. Oda csak egy nagyon szűk kör tud bejutni, olyanoknak biztosít tanulási lehetőséget a nemzetközi szövetség, akiket a pályafutásuk alapján méltónak tart, és a sportágon belül szeretné tartani. Ott tényleg sok használható dolgot tanultam az alatt a három év alatt.

Mégis mi leszel?

Még csak most kezd kikristályosodni, hogy melyek lesznek a pontos feladatok. Ha jelen tudásom szerint össze kellene foglaljam, hogy mi, akkor az, hogy a csapat mindennapi élete a legzökkenőmentesebb legyen.

Ezek szerint Török Zoltánnal karöltve fogjátok a soproni kosárlabdát tovább görgetni a megkezdett úton?

Igen. És Zoli a főnök, én pedig próbálok felnőni azokhoz a feladatokhoz, amiket ad nekem. Jobb helyen nem is lehetnék.

Úgy fogalmaztál korábban, Török Zoltánnak mindig vannak rövid, közép és hosszú távú céljai. Miben reménykedhetnek a szurkolók a Sopron jövőjével kapcsolatban, mikor lesz újra Euroliga?

Zolinál alapvetés, hogy amit vállal, azt teljesíti. 13 éve itt vagyok, ebben soha egyetlenegy pici megingást sem láttam. Az, hogy nem volt Euroliga-indulás, szerintem több összetevőből állt. Akadtak szakmai okai, anyagi okai, a klub életében történt változások. A jövő újraépítéséhez kellett ez az idei év. Zoli 30 éve irányítja a klubot, korábban is hozott olyan döntéseket, amelyek fájtak, én is átéltem párat, de hosszú távon mindegyik a klub érdekét szolgálta. Szerintem pont ettől a felelősségvállalástól a magyar sport kiemelkedő sportvezetője, akitől, ha az ember akarja, tényleg sok mindent megtanulhat.