A profi sport történetében nem sok olyan csillaghullást lehetett látni, mint amilyet Lance Armstrong prezentált. Az amerikai bringás éveken át inspirált milliókat világszerte, ő volt a nagybetűs ikon, aki nem csak az ellenfeleket győzte le, hanem a gyilkos kórt, a rákot is. Ezt a fajta heroizmust nem lehetett nem szeretni, és bár mindig voltak bírálói – az 1999-es Tour de France-győzelme után gyakorlatilag folyamatosan doppingolással gyanúsították –, ezeket a vádakat mindig le tudta söpörni magáról azzal, hogy sohasem adott pozitív mintát.
Az Armstrong-sztori így egyre csak duzzadt, miközben sorban nyerte a Tour de France-okat – összesen hetet –, addig óriási márkanévvé vált, elképesztően nagy üzletté nőtte ki magát. Több volt már, mint egyszerű sportoló. Ez egészen addig tartott, míg ki nem dőltek a csontvázak a szekrényből és maguk alá nem temették. Addig szorongatták, amíg Oprah Winfrey televíziós sztár 2013 januári műsorában ő maga ismerte be: mindvégig doppingolt.
A sporttörténelem legkifinomultabb, legprofesszionálisabb és mostanáig a legsikeresebb doppingprogramját fejlesztették ki és működtették
– írta róla és korábbi csapatáról, a US Postalról az USADA, azaz az amerikai doppingellenes ügynökség, és ennél jobban nem is lehetne érzékeltetni, mit tettek Armstrongék az évek során milliók szeme láttára.
Már a vizsgálat is beindította a folyamatot, de a tévés vallomás volt az, ami végleg porba döntötte a bálványt: Lance Armstrongból szélhámos lett. Sorra jöttek ki az őt kegyetlen és manipulatív hazudozóként bemutató filmek, amelyekben bemutatták, ahogyan könyörtelenül átgázol másokon, mindenkit elsöpör az útjából a győzelem és saját legendájának felépítése érdekében. Gyakorlatilag az összes eredményétől megfosztották, a szponzorai kihátráltak mögüle és még be is perelték, az alapítványa tüntetőleg elhagyta a nevét is. Még az amerikai kormány is bíróság elé citálta. A csúcsról sportolói, emberi és üzleti értelemben ilyen mélybe talán még senki sem zuhant, mert bár akadtak szurkolók, akik mindig kitartottak mellette, a többség a csalót látta benne.
A Bloomberg írt egy részletes cikket Armstrong újbóli felemelkedéséről, ebből kiderül, hogy 2016-ban, amikor az amerikai kormány még nagyban azzal fenyegette, hogy 100 millió dollárt perel ki belőle (végül csak ötöt sikerült), akkor ő gondolt egy nagyot és arra jutott: újradefiniálja saját magát. A profi kerékpártól ugyan örökre eltiltották és nem kívánatos személy lett, ehhez képest szép csendben mégis visszaszökött a hátsó ajtón és most próbál jobb színben feltűnni.
Mivel senki nem garantálta neki a médiamegjelenést, a saját kezébe vette az irányítást: a média nem kért belőle, így ő maga lett a média. Alapított egy céget, a Wedüt, majd megtette az első lépéseket és 2016. nyarán elindította első podcastjét, a The Forwardot. Ebben azóta is érdekes emberekkel beszélget, volt már vendége expornós, politikus, egyetemi kutató, blogger anyuka és zenész is – eddig 99 rész készült belőle. Az sem ritka, hogy a korábban történtekről, a botrányáról beszéljen, igaz, csak érintőlegesen, és sokszor hangoztatja, nehéz teher a megbélyegzés, ezt a saját bőrén érzi.
Aki esetleg áthallást fedezne fel az elnevezésben, az nem téved. Az egyik részben épp a korábbi perei kerültek szóba, amire így felelt:
Nem hazudok: nem akarok erről beszélni. Sokba került nekem és a családomnak is. De az a célom, hogy az életem ezen szakaszát magam mögött hagyjam, és továbblépjek. Erre is utal ez a név.
Rá egy évre jött az újabb dobás, a The Move, amelyben a Tour de France-t követi/követte végig, és bár időnként rémesen ejti ki a versenyzők és a francia városok neveit, megtalálta a közönségét. Látszik, hogy sokan kíváncsiak a véleményére a kerékpárversenyekről.
Az idén a 22 éves kolumbiai Egan Bernal győzelmével véget ért TdF alatt az Apple-nél a harmadik leghallgatottabb sportos podcast lett a The Move, csak a ringeres Bill Simmons és az ESPN tudott több embert megmozgatni az Egyesült Államokban.
A Wedü pedig önálló életre kelt. A podcastek népszerűsége addig jutott, hogy már megérte a cég logójával ellátott pólókat, sapkákat és mindenféle sportruházatot gyártani, amitől már csak egy lépés volt a különböző futós és kerékpározós kiegészítőkhöz eljutni. Emellett Armstrongék két bringaversenyt is rendeznek, ezek a Texas 100 és az Aspen 50, előbbin 2018-ban már 500 induló tekert, fejenként 200 dollár körüli nevezési díjért cserében.
Ezt Armstrong még maga érte el, de a közelmúltban bejött a képbe az NBC, melynek köszönhetően már a széles közönséghez is eljutott: májusban közölt vele egy nagyobb interjút a televízió, majd a csatorna felkérte arra is, hogy elemezzen nekik is a Tour de France-ról. A nézettség növelése szempontjából valahol még érthető is lenne mindez, de képernyőre kerülésével sikerült elég nagy felháborodást kiváltani Amerika-szerte.
- Az NBC-nek magyarázkodnia kellett, hogy egy centet sem fizettek neki a szereplésért;
- a New York Post egy véleménycikkben fakadt ki a történtek miatt és odáig jutott, hogy Armstrong szereplése az ékes példája, mennyire romlott a televíziózás;
- a Cyclingnews szakoldal meg egyenesen a nemzetközi bringaszövetségig ment, hogy megkérdezze: az eltiltás nem vonatkozik-e a média megjelenésre. A válasz az volt: nem.
Ám hiába ez a lázongás, valahol a hatalmas médiavisszhang is Lance Armstrongnak kedvez, vele foglalkozott ezen a nyáron is mindenki és a podcastjéről beszéltek az emberek. Hiába hitte azt a többség, hogy olyan mélyre süllyedt, ahonnan senki számára nincs visszaút, ő pár év alatt főnixmadárként támadt fel. Mert még mindig van rá kereslet. Pont az a személy, akit vagy szeretnek vagy utálnak, de senki sem semleges iránta. És miközben nagy a felhajtás körülötte Armstrong nekünk üzen: felejtsük el, amit tett, csak hallgassuk a podcastjét.
Nyitókép: Ezra Shaw/Getty Images