Karafiáth: Történetek otthonmaradáshoz

(terjed)

Az az ismerősöm, aki nemrég olyan szupergiccsekkel bombázta az üzenőfalat, mint a Szeressétek az öregeket című vers, és hozzá egy montázst biggyesztett reszketeg öreg nénivel, rózsával és fejfával, most undok fejű öregasszonyokat posztol, és azt fröcsögi alá, hogy ezek kint korzóznak, míg mi áldozatokat hozunk, lemondunk a munkánkról, a fél életünkről, ezek meg a banyatankkal nyomulnak, már hajnalban felvásárolják a csirkét a piacon, elesznek előlünk mindent, szarnak arra, hogy megdöglünk értük. Ostobák, olvasom több kommentben, azt se tudják, hogyan kell kezelni a bankkártyát, azt sem értik, mi az online ügyintézés, megölnek minket. Barmok ezek, hördül fel valaki egy másik fórumon, még egy rohadt maszkot sem vesznek fel, aztán csodálkoznak, ha beledöglenek. A néni az új migráns, az idősekre zúdul az indulat. Vásárolni megyek éppen, megszólít egy kilencven feletti néni a házból. Hogy mondjam már meg, miért lettek ők az ellenség. Ő ezt nem érti. Hogy miért félnek tőlük. Próbálom neki megmagyarázni, hogy nem tőle félnek, őt féltik, de csak a fejét ingatja. Aztán mond egy olyat, amitől szinte kifordul a lépcső alólam. Hogy a tévében azt mondták, Vágó István szerint rájuk már nincs szükség, elpusztulhatnak. Próbálom magyarázni, hogy és mint volt ez, hogy Vágó kurvára nem ezt mondta, de látom, a könnyek mögé nem jutok el. A néni pár hete amúgy még mindenhol migránst orrontott, de ezt sem hozom fel neki, minek. Megkérdezem inkább, szüksége van-e valamire a boltból.

(könnyű)

Üzenet jött régi kedves barátnőmtől, Judittól, akitől bő tíz éve még csak egy kósza üdvözlet sem érkezett. Pittyeg a gép, örülök a felugró névnek, csevegünk kicsit, de jó lesz. Ám nincs levél, Tom, a macska vibrál csak elő, iszonytató gif, borzolódik a szőre, mintha egyenesen arcomba akarná mélyeszteni a körmeit. Aztán még egy kép, Jerry szalad, milyen aranyos, mindjárt megjön a texasi rokon, és zenélni kezd. Innen már értem, visszarepültem az időben, 2001-nek a legeslegvégére. Borzalmasan leszedáltuk magunkat, csodás finálét kanyarintottunk a szilveszteri bulira, és a rémes újévi hajnalon örültünk, hogy élve eljutottunk a barátnőm lakásáig. Be a hatalmas franciágyba, és onnantól ránk zárult a lakás. Napokra. Voltaképp azt se tudtuk, hogy egyáltalán kint, máshol telik az idő. A redőny leeresztve. Először azért, mert tudtuk, hogy másnaposan mennyire fájna a fény. Aztán azért, mert nem volt erőnk felhúzni. Aztán mert jobb volt a benti félhomály a rajzfilmnézéshez. Wow, hullámzik Tom szemében a sok vörös karika, a ravasz kisegér kupán vágta! Nagyon nevetünk, drukkolunk a picinek, hogy elorozza a nagy dög elől a falatokat. Mi is szeretjük a sajtot, bajban is lennénk máskülönben, a hűtőben ugyanis csak tejföl és sajt lapul, a kamrában meg csupán a felhalmozott spagettitészták és az apja saját készítésű borai, bölcs demizsonokban, az előrelátó barátnőm vésztartalékai. Delejez minket a sorozatnézés, elkábít a végtelenség. „Te – bökött meg mégis Judit egy kába délelőtt vagy talán délután – ezt a részt, ezt, nézd, ahol a gonosz fekete haverkandúr le akarja nyúlni Tom nőjét, ezt mintha már láttuk volna. Mit gondolsz?” Azt feleltem: „Lenyűgöz, hogy te nézed is, mi megy a képernyőn.” Az én fejemben ugyanis a semmi pörgött végtelenítve. Amolyan boldog üresség, lebegés felhőn, születésen innen, a halálon túli világban. Nem feszített szorongás és kötelesség. Az iskola nem érdekelt, munkám nem volt, a majdcsakleszvalami ma már elképzelhetetlen könnyűségében úsztunk át egyik napból a másikba. Soha ne érjen véget, ugrott be, amikor a barátnőm rákezdett, hogy ideje új szórakozás után nézni. Nyávogott, hogy unja Tomot és unja Jerryt is, kiszámíthatóak, lehet, nem is láttuk ezt a részt, de valami hasonlót biztosan, és különben is felnőtt nők vagyunk, és ráadásul, ha még egyszer sajtos tésztát szervírozok, a kanapéra hány. Csak még egy részt, csak még egyet, görbült le az ajkam. Az Ó, édes egéréletet választottam. Ebben az epizódban Jerryt a felbőszült Tom üldözi szobákon át, mígnem mindketten a párkányon találják magukat. Az alattuk tátongó mélység megtorpantja őket, de már nem működnek a fékek. Kiszalad a lábuk alól a talaj, próbálnak a levegőben maradni. Ha lehunyom a szemem, olykor még ma is vissza tudom gondolni magam annak a lebegésnek az emlékébe. De már sosem élhetem át.

(csillog)

Három hét óta először nevettem el magam. „Te komolyan ezt hoztad nekem? – néztem a könnyeimen át G-re –, ezt a flitteres, bő ezüstsortot?” „Te jutottál eszembe róla – vonta meg vállát G –, te otthagytad volna a helyemben?” Ez végül is jogos kérdés volt, ha meglátok egy hasonlóan rémes, rémesen gyönyörű darabot, nekem is azonnal nyílik is a pénztárcám. „Ugye nem bánod, ha nem mutatom meg, hogyan áll” – nyögtem ki, és még mindig potyogtak a könnyeim. Nem bánta, amúgy sem jutott eszébe hajtani rám, de abban az állapotomban épeszű ember még véletlenül sem tett volna ajánlatot nekem. Egy nap, két nap, hány nap, fogalmam sem volt. A telefont nem vettem fel, az utcára csak a legeslegvégső esetben merészkedtem le, akkor is szigorúan éjjel, és szigorúan csak a benzinkútig, cigiért, piáért. Ha soha többé nem érintkezem senkivel, okoskodtam, akkor megmenekülök. Akkor nem vasalják be rajtam az elmaradt munkákat, akkor nem kérik számon, miért vagyok rossz gyerek, aki nem törődik a szüleivel, aki pocsék unoka, akinek öt perce nincsen, hogy felemelje a telefont, és megkérdezze a beteg nagyapját, hogy van. Akkor nem lehet számonkérni rajtam a be nem fizetett csekkeket, a be nem tartott ígéreteket. Akkor nem szembesítenek a hazugságaimmal. El kell tűnnöm, zakatolt a fejemben, fel kell szívódnom, meg kell szűnnöm. Megölöm magam, zokogtam pár napja G-nek a telefonba, aztán majd pisloghattok mind. G józanul visszakérdezett, hogy tényleg ezért a pislogásért tennék ilyen drasztikus lépést, vagy esetleg hajlandó vagyok beszélni vele személyesen. Nem vagyok hajlandó, kiáltottam, és lecsaptam a telefont. Aztán rögtön az önsajnálat hullámai ömlöttek el bennem, én szegény, engem senki nem szeret, na, megmutatom mindenkinek. Szánalmasan néztem ki. Sylvia Plath volt az egyetlen, akit olvasni tudtam. „Három hete hajat se mostam. Hét éjszaka nem aludtam. Anyám azt mondta, nem létezik, hogy ne aludtam volna, képtelenség ennyi ideig nem aludni, de ha aludtam is, legfeljebb csak nyitott szemmel, mert hisz végigkövettem az ágy fölötti óra másodpercmutatójának és óramutatójának zöldesen fénylő kör- és félkörútját, teljes hét éjszaka anélkül, hogy egyetlen percet vagy órát kihagytam volna. Ruhát és hajat azért nem mostam, mert tiszta őrültség lett volna.” Aztán megint az önostorozás, hogy lám, Plath életműve ragyog, így könnyű, én még semmit nem írtam. „Meddig akarsz még a lakásban vesztegelni” – kérdezte józanul G. „Soha többé ki sem lépek innen”, vicsorogtam rá. Megjegyezte, hogy a dühömet, még ha oktalan is, jó jelnek látja. Közöltem vele, hogy felőlem felfordulhat. Ekkor már tapsolt. „Hát, akkor sok örömet itt, a kriptában” – hajolt meg, és felemelte az ezüstgatyámat, majd ügyes mozdulattal, mint egy bűvész, eltüntette a táskájában. „Te meg mit művelsz?!” – kaptam az ajándékom után. „Elviszem a Katinak” – felelte, ő tán felveszi majd fotózásra. „Annak a ribancnak?! – visítottam fel. – Na, abból nem esztek!” És nem sokkal később, egy forgatáson már nem is értettem azokat a sötét heteket. Csak azt, hogy az idő mindenképp eltelik. Vigyázni kell vele.

(képtelen)

Hívom a húgomat este. Először lecsesz, hogy nézek ki, vessek rá egy pillantást, ő a home office-ban is tip és top, és valóban, csinos ruha van rajta, a lakása egyik része elkerítve kvázi-irodának, a sminkje tökéletes. Én viszont elég szakadtan, melegítőben, bénán összecsatolt hajjal tolom. Valóban nem merészkednék így emberek közé, már azt is megbántam, hogy a híváshoz videót is kapcsoltam. Elmúlt hat óra, befejezte a munkát, ezért is mertem felcsörögni. Nyüzsgős, megértem, nehéz felfogni, hogy nincs színház, nincs koncert, nincs egy beülés, nincsenek a szokott találkozások. Nekem is kemény, pedig én amúgy hetekig bírom az elvonulást, sőt, arra gyűjtök, hogy évente kétszer elutazhassak egy-egy hónapra magamba fordulva írni. Faggatom, hogy bírja. Remekül, feleli, a várakozáson felül jól. Nem hamis a hangja, lelkesedés hatja át. Itt kezdek gyanakodni. Hogy talán ő is, mint annyian a környezetemben, valami teljesen őrült dologba öli a felszabadult energiáit. Az alsó szomszéd a karantén első két napjában tébolyultan takarított, mosott, hordta a szemétlerakóba a cuccokat. Tegnap már a lépcsőkorlátokat fényesítette. Mások órákon át tartó körtelefonokat bonyolítanak, az aggódás és segítés álcájába csomagolva idegességüket és a magányukat. „Ugye nem vetetted bele magad baromságba, csak hogy elüsd az időt, miközben annyi hasznos dologba foghatnál?” – kérdem a tőlem telhető legdiplomatikusabban. „Dehogy” – kéri ki magának. Majd előkap egy ukulelét, és fülsértően játszani próbál rajta. „Ezt vettem – mutatja büszkén –, és befizettem egy online ukulele-tanfolyamra is!” Mindezt olyan öntudattal mondta, hogy bennakadt a szavam. Csak remélem, hogy reakciómat az ájult csodálat számlájára írja.

Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu