És Isten megteremté a nőt – 90 éves lett Brigitte Bardot

Szeretném, ha békén hagynának. Nem értem, miért beszél még mindig rólam az egész világ, amikor már évekkel ezelőtt abbahagytam a filmes munkát, és kizárólag állatvédelemmel akarok foglalkozni

– felelte Brigitte Bardot, amikor néhány éve az engedélyét kérték ahhoz, hogy sorozatot forgassanak róla. Bár ezt felfogható valamiféle kötelező szerénységnek is, hiszen végül az engedélyt megkapták a készítők, a sorozat elkészült, tavaly be is mutatták, ám a kérdés abszolút jogos, miért érdekli a világot az a nő, aki már egy fél évszázada visszavonult a színészettől, a színészi pályája egyébként is vegyes megítélésű, a szexszimbólumok fogalma és megítélése mára jelentősen megváltozott, míg az utóbbi évtizedbeli nyilvános megszólalásai számos bírálatot váltottak ki?

Bardot, a fiatal színésznő

Brigitte Bardot alig két héttel fiatalabb a korszak másik ikonikus európai színésznőjénél, Sophia Lorennél, ám kettejük életpályája homlokegyeneset különbözik. Bardot sosem tudott kitörni a szexbomba szerepből, és az is sokat mondó, hogy nem sokkal a színésznők szempontjából sorsfordító negyvenedik születésnapja előtt vonult vissza a színészettől, miközben Loren már fiatalon is többféle karaktert játszott, és negyven felett is számos sikeres szerepe volt.

Pedig az indulás hasonló volt, hiszen a korszak színésznőit általában szépségversenyeken vagy divatlapok fotóin fedezték fel, aztán voltak közülük, akik idővel el tudták érni, hogy ne csak a külsejük miatt castingolják a rendezők, mások viszont kizárólag szép és vonzó nőket alakítottak. Bardot eleinte kisebb szerepeket kapott, de egyre több filmben tűnt fel, majd egy amúgy középszerű olasz filmvígjáték, Az én fiam, Néró túlzás nélkül megváltoztatta az életét. A film rendezője, Steno úgy érezte, jobban illene a Bardot által játszott karakterhez a szőke haj, az eredetileg barna hajú színésznőnek pedig annyira megtetszett a saját szőkesége, hogy úgy is maradt. Nem véletlen összefüggés, hogy a színésznőből a soron következő filmjei csináltak sztárt.

Ezek közül is kiemelkedik Roger Vadim filmje, az És Isten megteremté a nőt: az 1956-ban bemutatott filmben Bardot egy teljesen újfajta nőtípust alakít, aki a szerelemben is a szabadságot keresi. „Az elemi erejű szenvedélyességtől hajtott, és a szabadságot – akár öntudatlanul – mindenekfeletti értéknek tekintő központi karakter a francia újhullámos hősök elődje lett” – írta Pápai Zsolt a Filmvilágban. A film különösen nagyot robbant Amerikában, ahol akkor botránnyal ért fel a szexualitás ilyen szabados ábrázolása, ezzel pedig Brigitte Bardot egy csapásra nemzetközi sztár lett.

A film több szempontból is jelentős: egyrészt Vadim, akkori férje teljes mértékben kiaknázta Bardot karizmáját és érzéki kisugárzását, melynek köszönhetően a film a modern, felszabadult női ideál megtestesítőjévé tette a színésznőt. Másrészt ugyan Vadim messze nem volt olyan úttörő rendező, mint az új hullám későbbi zsenijei, de itt felforgatta a hagyományos női szerepeket, és olyan témákat vitt a filmvászonra, amelyek korábban tabunak számítottak, ezzel pedig fontos szerepe lett a francia filmművészetben, mellesleg a kereskedelmi sikere is segített abban, hogy a francia filmek nemzetközileg is elismerést szerezzenek.

Bardot és a francia új hullám

Bardot amellett, hogy sokszor inkább mainstream filmekben szerepelt, később dolgozott az új hullám képviselőivel is: Louis Malle (Magánélet) és Jean-Luc Godard (A megvetés), ezek közül egyértelműen az utóbbi a jelentősebb.

A megvetés Godard pályájának is fontos állomása, és ebben Bardot is komplexebb szerepet kapott, mint egy olyan nő, aki saját sorsa fölött próbál irányítást szerezni. Ez a szerep segítette Bardot-t abban, hogy komolyabb színésznőként is elismerjék, ne csupán mint szexszimbólumot.

Bár a színészi képességeit többen megkérdőjelezték, Bardot-nak nem egy alakítása volt, melyben megmutatta, hogy színészkedni is tud. A megvetés mellett az Igazság (1960) című film is ide sorolható, az ebben nyújtott teljesítményéért még díjakra is jelölték, és színészi tehetségének mélyebb rétegeit is megmutathatta. Tény azonban, hogy ezeken kívül többnyire középszerű produkciókban kapott szerepeket, és a hatvanas évek közepére újabb és újabb francia színésznők kerültek a figyelem középpontjába.

Brigitte Bardot ugyanis olyan szexszimbólum lett, amelyet a filmipar újra és újra megpróbált reprodukálni, ezért számos színésznőre akasztották rá „az új Bardot” címkét. Mylène Demongeot, Michelle Mercier, Mireille Darc vagy a gyorsan elfeledett Danielle Gaubert mind-mind hasonló, érzéki és vonzó, ugyanakkor szabad szellemű karaktereket alakítottak, de egyikükből se lett Bardot-hoz hasonló ikon. A hatvanas évek valóban ikonikus francia színésznői azonban – mint mondjuk a hűvösebb és titokzatosabb Catherine Deneuve – már újfajta szexszimbólumot képviseltek, Bardot pedig egyre többször volt kénytelen megtapasztalni, hogy a nevével reklámozott filmek megbuktak.

Nem véletlen, hogy ebben az időben (a hatvanas évek második felében) helyezett egyre nagyobb hangsúlyt énekesnői karrierjére, így Bardot is kivehette a részét a francia könnyűzenét felforgató yé-yé mozgalomból, melyben szintén központi szerep jutott az újfajta nőtípusnak. Bardot több slágert is énekelt akkoriban (elsősorban a francia pop zsenije, Serge Gainsbourg szerzeményeit): Harley Davidson, Contact, Comic Strip, Bonnie and Clyde – ezek a mai napig gyakran felidézett dalok a repertoárjából.

Bardot, a botrányhős

Bardot meglehetősen ellentmondásos egyénisége a francia közéletnek, aki egyszerre képviselte a női szexualitás szabadságát, segítve a feminizmus és a női jogok előmozdítását is, és közben egyre konzervatívabb megnyilvánulásokkal sokkolta a közvéleményt. Maga Bardot szigorú katolikus neveltetést kapott, mely alapvetően formálta a pályafutását és a nőiességről alkotott képét. Az erkölcsi normák és a szabad szexualitás közötti feszültség nemcsak a személyes identitásának fejlődését segítette elő, hanem a filmszerepeit is befolyásolta, ő pedig az elsők között játszott szabad, önálló nőket, akik bátran kifejezték szexualitásukat is, eltávolodva a hagyományos, passzív női karakterektől.

Természetes szépsége is újfajta szépségideált teremtett, távol állt a korabeli hollywoodi sztárok tiszta, törékeny és mesterkélt képétől, és az ötvenes-hatvanas évek fordulóján nem volt nála nagyobb hatású filmszínésznő a világon.

Hozzájött ehhez, hogy Bardot a magánéletben is úgy viselkedett, mint az általa alakított filmes karakterek: folyamatosan cserélgette a partnereit és férjeit (négyszer ment férjhez), anyaként bevallottan csődöt mondott, és ez a fajta viselkedés akkoriban még csak férfiaktól volt elfogadott.

Éppen ezért lehetett furcsa, hogy Bardot az évek előrehaladtával egyre konzervatívabb megnyilvánulásokkal került a sajtóba. Már a ’60-as években nyíltan támogatta Charles de Gaulle jobboldali-nacionalista politikáját (ő egy alkalommal Bardot-t a francia export legfontosabb termékének nevezte a Renault mellett). A színésznő később egyre kritikusabbá vált a ’68-as forradalmi mozgalommal és annak következményeivel szemben, úgy érezve, hogy a szexuális forradalom és a társadalmi változások túl messzire mentek. Az sem mellékes, hogy alacsonyabb osztályokból származó kortársaival (legyen szó Lorenről vagy Gina Lollobrigidáról) szemben Bardot jómódú polgári családból származott.

Bardot a filmiparból való visszavonulása után egyre inkább az állatvédelemre összpontosított, és e téren is szigorú, gyakran radikális nézeteket képviselt, így például nyíltan bírálta a muszlim vagy a zsidó vallás szokásait, őt magát pedig többször is megbírságolták rasszistának minősített kijelentései miatt. Idősebb korában pedig egyre közelebb került a francia szélsőjobbhoz: többször is kifejezte elismerését Marine Le Pen iránt, míg utolsó férje, Bernard d’Ormale az idősebb Le Pen, Jean-Marais tanácsadója is volt.

Bardot esetében az életmódja és politikai nézetei közötti ellentmondás magyarázható azzal, hogy személyisége alapvetően a függetlenségre és az önálló döntéshozatalra épült. Számára a szabadság fontosabb volt, mint a hagyományos női szerepek betartása, ugyanakkor politikai szempontból fontosnak tartotta, hogy Franciaország megvédje saját hagyományait és identitását. Életrajzírója, Marie-Dominique Lelièvre azonban azzal magyarázta mindezt, hogy Bardot nem rasszista vagy szélsőséges, egyszerűen sok szempontból „könnyelmű és egocentrikus gyerek” maradt:

Az állatok jelentik számára az életet, és mivel spontán nő, olyan véleményeket is kimond, amelyeket egyszerűen meg kellene tartania magának. Nem igazán érti, hogy Bardot-ként a szavainak súlya van.

Túl a nyolcvanon pedig Bardot egyre kevésbé törődött a véleménye súlyával, és Lelièvre szerint meglátszik rajta, hogy évtizedeket töltött gyakorlatilag bezárva a St. Tropez-i birtokain, ezért valamiféle eltorzított képe lett a világról. Ennek ellenére úgy gondolja, Bardot sok szempontból önazonos maradt: ő nagyjából az egyetlen idős színésznő, aki sosem kért a plasztikai műtétekből, és felesleges beskatulyázni: „Bardot az Bardot, dacol minden definícióval.”