Ronald Reagan szabadította ránk a Transformers alakváltó robotjait

Első találkozásom a Transformers-franchise-zal a ‘80-as évek legvégére tehető: ekkor már Gyöngyösre is begyűrűztek a műholdas adások, így a tévén nálunk is megjelent a Sky Channel, ami új világot nyitott meg a hozzám hasonló lurkók számára.

A brit tévécsatornának hála megtudtam, hogy az ekkor már itthonra is beszivárgó G. I. Joe akciófiguráknak saját animációs sorozata van, de ennél is jobban lenyűgözött a járművekből és repülőkből robotokká alakuló karaktereket felsorakoztató Transformers című rajzfilmszéria. Az alakváltókat annak ellenére imádtam, hogy alsó tagozatos gyerkőcként még egyetlen szót sem értettem idegen nyelven.

Az persze világos volt, hogy vannak a jó gépek, akik próbálják megvédeni a Földet a gonosz robotoktól, és ennyi elég volt ahhoz, hogy élénk fantáziájú kölyökként teljesen rácsavarodjak a témára. Lelkesedésem része volt például kifundálni, hogy a szüleim távollétében miképp tudnék bejutni a tévénknek otthon adó, ilyenkor kulcsra zárt nagyszobába. Ez volt ugyanis a záloga annak, hogy nézhessem az 1984-ben indult Transformers epizódjait. Bár konkrét emlékem erről nincs, de a Sky Channel műsorát már rendszeresen közlő korabeli lapok ajánlói szerint hétköznaponként 15:30-kor indult a kedvenc programom.

Azt viszont ekkor még csak nem is sejthettem, hogy miközben a munkába készülődő anyukámat kicselezve résre nyitottam a nagyszobába alternatív bejutást biztosító erkélyajtót, pont annak megfelelően cselekedtem, ahogy néhány évvel korábban, több ezer kilométer távolságban a Hasbro marketingesei megálmodták.

Ronald Reagan, George Lucas és a japánok

Ahhoz, hogy a Transformers minden idők egyik legnépszerűbb játékmárkájává váljon, és négy évtized után is releváns franchise maradhasson, rengeteg tényező együttes hatására volt szükség. Ezek egyike az Egyesült Államok 40. elnöke, Ronald Reagan, aki 1981 és 1989 között töltötte be hivatalát, és politikájának része volt a dereguláció, azaz a jogi (túl)szabályozottság csökkentése.

A Reagan első ciklusa alatt életbe lépő új médiatörvény nyomán a Szövetségi Kereskedelmi Bizottság (Federal Trade Commission, FTC) és a Szövetségi Távközlési Bizottság (Federal Communications Commission, FCC) lényegében elvesztette minden jogkörét, hogy szabályozza a gyerekeket célzó marketinget, ami lehetővé tette, hogy a cégek új formában hálózzák be a legfiatalabb korosztályt.

A hatás nem maradt el, hiszen 1984-re az USA legjobban fogyó játékai (He-Man, My Little Pony) már olyan termékek voltak, amik saját animációs tévésorozattal rendelkeztek. Ezen 20–25 perces epizódokból álló szériák elsősorban azért jöttek létre, hogy gyerekprogram formájában reklámozzák a célcsoportnak szánt termékeket.

A ‘80-as évek kezdetén már bemutatkozott két Star Wars-film, ami azért fontos, mert George Lucas alkotásai nemcsak a hollywoodi blockbusterek és a rendezőt milliárdossá tévő merchandise új korszakát hozták el, de a játékgyártókat is emlékeztették arra, hogy a portékájuk sokkal jobban értékesíthető, ha emlékezetes karaktereken és kidolgozott univerzumon alapulnak. A Star Wars világát kézzel fogható közelségbe hozó akciófigurák a filmek bemutatójával párhuzamosan letarolták az amerikai játékpiacot, ami a Hasbrót arra ösztönözte, hogy a konkurencia mintájára, a korábbinál kisebb méretben (30 helyett csak 9,5 cm) élessze újjá a G.I. Joe termékcsaládot, méghozzá az eladásokat támogató képregény- és animációs sorozat kíséretében.

A terv bevált, az 1982-ben útjára indított G.I. Joe: A Real American Hero figurasorozat számottevő siker lett, a játékgyártó ugyanakkor nem ült tétlenül a babérjain, kereste, mivel tudná tovább bővíteni a portfólióját, és ezzel a bevételeit. Az ihlet végül Japánban találta meg a cég embereit, méghozzá az 1983-as Tokyo Toy Show kiállításon, ahol az amerikaiak először találkoztak a Takara Tomy különleges, Diaclone és Micro Change nevű játéksorozataival. Ezek mind olyan robotfigurák voltak, amiket az akkori japán trendnek megfelelően néhány mozdulattal valamilyen járművé vagy hétköznapi használati tárggyá (magnóvá, mikroszkóppá) lehetett alakítani.

A sors különös játéka, hogy ezen termékek a klasszikus G. I. Joe figurákra vezethetők vissza: a Takara Tomy még a ‘70-es években vásárolta meg a játék licencét az amerikai gyártótól, de mivel Japánban a katonákkal nem nagyon lehetett piacot szerezni, a koncepciót előbb robottá dolgozták át, majd elkezdődött az alakváltós őrület, ami nélkül a Transformers sosem születhetett volna meg.

Más ötlete csúcsra járatva

Négy évtizede a globalizáció még gyerekcipőben járt, így valami hiába számított hatalmas sikernek Japánban, a világ távolabbi részén élő tömegeknek erről jó eséllyel fogalmuk sem volt. Ez volt a helyzet a Takara átalakítható játékaival is, amit a gyerekek imádtak a szigetországban, de csak korlátozottan voltak elérhetők az Egyesült Államokban. Így történhetett, hogy ezúttal a Hasbro vásárolta meg az ötletgazdától a Diaclone és Micro Change licenceket, amiket aztán „otthon” az amerikai ízléshez igazítva Transformers néven vontak össze és dobtak piacra.

A játékgyártó kezdésnek 28 robotot „vett át” a japán partnertől, és a bevezetést már itt is úgy tervezték, hogy a gyerekek a jól bevált csatornákon keresztül emlékeztetve legyenek arra, milyen újdonságokért kell rágni a szülők fülét. Fontos ugyanakkor, hogy a Hasbro csakis játékokat vett, amik mögött nem volt semmilyen történet, ezt már az amerikaiaknak kellett az alakváltó robotok köré kanyarítani.

Ehhez a cég a csúcson lévő Marvel segítségét kérte, már csak azért is, mert korábban sikeresen dolgoztak együtt a G. I. Joe képregényeken.

Jim Shooter, a Marvel akkori főszerkesztője első körben egy igazi képregényes legendához, Denny O’Neilhez fordult, hogy dolgozza ki a 28 karaktert és a hozzájuk tartozó világot, ám a kapott munkával a Hasbro nem volt elégedett. Ez oda vezetett, hogy végül maga Shooter álmodta meg a Transformers-világ alapjait, az egymással szemben álló, fém alapú életformát képviselő frakciókat (Autobotok és Decepticonok, vagyis Álcák), akik a Kibertron (Cybertron) bolygóról származnak, és egy csata hevében zuhannak a Földre a Bárka nevű űrhajóval, hogy aztán évmilliók után ébredjenek fel a modern korban, egy tűzhányó kitörésének következtében.

A figurák hátterét és személyiségjegyeit viszont már Bob Budiansky dolgozta ki, aki mindössze pár nap alatt állt elő a nagyvilág elé tárt végeredménnyel, megtartva néhányat O’Neil korábbi ötleteiből – például az Optimus Prime nevet az Autobotok piros kamionná alakuló vezérének. Bár a képregényt (amit már nem Budiansky jegyzet íróként) eredetileg mindössze négyrészesre tervezték (amiben még Pókember is feltűnt a második számban), az érdeklődés, és az eredeti 28-at követő újabb alakváltók okán a széria az USA-ban végül 80 számot ért meg 1984 és 1991 között.

Budiansky emellett megírta az animációs sorozat három részes pilotját is (amiből aztán 95 rész kerekedett több évadra osztva), és 1984 szeptemberében beindult a Transformers úthengere: a polcokon ott voltak a játékok, a tévé elkezdte leadni a rajzfilmet, az újságosoknál pedig megjelent a képregény. A teljes pályás letámadás, az alakváltás koncepciója, a minőségi kivitelezés, illetve a jól összerakott alaptörténet együtt meg is tette a hatását, hiszen a Transformers-franchise már az első évben, mindössze pár hónap alatt 115 millió dollárt hozott a Hasbro konyhájára, és elnyerte a leggyorsabban fogyó játék címét is az Egyesült Államokban.

A cég ezután folyamatosan dobta piacra az újabb és újabb (még mindig a japánoktól átvett) figurákat, és a ma már Generation One (G1) néven ismert korszak (a figurák mellett beleértve a képregényt és a rajzfilmet is) egészen a ‘90-es évek elejéig tartott.

Mindeközben Magyarországon

A Transformers nemcsak az Egyesült Államokban, de Nyugat-Európában és Japánban is sikeresen vette be a piacot, ugyanakkor a KGST-hez tartozó közép- és kelet-európai szocialista országokba ekkor még hivatalosan nem került be a nyugat ópiuma, csak a legszerencsésebb gyerekekhez jutott el olykor néhány darab a vasfüggöny másik oldaláról.

Az alakváltók híre ettől még némi csúszással elért Magyarországra, hiszen a Világ Ifjúsága című lap egyik számában (1985/3) egy Newsweek-cikk szemléjeként már lehetett olvasni a robotok inváziójáról. A szerző nélküli írás kitér az átalakulós koncepcióra, és arra is, hogy a Hasbro rengeteg pénzt keres a Transformers-játékokkal. A szöveg emellett megemlíti a japán inspirációt, és szóba kerül az is, hogy a siker titka az amerikai stílusú marketing, ami a hagyományos reklámok mellett bevetette a képregény és rajzfilm formátumot is az eladások növelésére.

A játéksorozat anyagi sikeréről a Világgazdaság 1985. december 12-én megjelent száma is megemlékezett, kiemelve, hogy a gyártó ekkor már 300 millió dolláros éves bevételt várt az átalakítható robotokból.

Sőt, ha a boltok polcaira nem is, de az országba bejutottak az alakváltók, hiszen a Kisalföld 1985. október 4-én megjelent száma beszámolt a budapesti Interplay nemzetközi játékkiállításról, ahol a Hasbro standján felbukkantak a hatalmas sikert arató figurák. A cég megszólaltatott képviselője arról is beszélt, hogy tárgyalnak a Konzumex-szel az üzletekben való megjelenésről – ez volt az a vállalat, ami a mára legendás dollárboltokat üzemeltette, ahol útlevél ellenében lehetett vásárolni mindenféle nyugati termékeket, köztük játékokat, például LEGO-t is.

A Transformers-játékok hazai elterjedésére végül bő fél évtizedet kellett várni, a hagyományos játékboltok polcain csak a ‘90-es évek elején jelentek meg ezen termékek. Számomra is csak ebben az időszakban vált világossá, hogy a külföldi adón látott hősök léteznek játék formában, és ahogy említettem, egy fél világgal arrébb, évekkel később is tökéletesen működött az amerikai marketingstratégia.

Amikor ugyanis az egyik osztálytársamtól kölcsönkaptam egy színes Transformers-katalógust, akkor a figurák mellé szépen odaírtam, hogy „kéne” vagy „nem kéne”. Aztán cselesen elöl hagytam a füzetet, hogy az ünnepek közeledtével az inspirációul szolgálhasson a szüleim számára a nekem vásárlandó játékokat illetően.

A csellel tévézős tervemmel ellentétben ez az akcióm már nem járt sikerrel, ami egyrészt köszönhető volt annak, hogy ebben az időben már nagy LEGO-s család voltunk (karácsonyra és szülinapra is kaptam szetteket), illetve tényező lehetett az is, hogy a Transformers-figurák nem számítottak olcsó mulatságnak, a komolyabb darabokért már ekkor is több ezer forintot kellett kicsengetni – miközben a havi átlagkereset még nem érte el a bruttó 20 ezer forintot.

Visszatérve kicsit az érdeklődésemet felkeltő animációs sorozathoz: a Sunbow Productions és a Toei Animation négy évadot megélt szériája (ellentétben a G. I. Joe rajzfilmmel) sosem került adásba magyar nyelven, ugyanakkor a Semic Interprint 1991-ben elkezdte kiadni a Marvel-féle képregényeket. A hazai változat összesen 35 számot élt meg, és bár akadtak benne kihagyások és időugrások, de 1997-ig az Egyesült Államokban megjelent nyolcvan füzetből hetven a magyar olvasókhoz is elért.

Az itthon kéthavonta jelentkező Transformers képregény általában két amerikai számot közölt le, és a lap végül azért szűnt meg, mert a maga ellen csődeljárást indító Marvel jogdíjai olyan mértékben emelkedtek meg, hogy az amúgy is szűkülő hazai képregényes piacon már nem lehetett rentábilisan folytatni a kiadást.

Elfáradás és visszatérés

A Transformers-franchise az első években olyan aranybánya volt a Hasbro számára, amit azóta sem tudott más brand megismételni, és a cég gőzerővel dobta piacra az újabb és újabb játékokat. Jöttek az őslénnyé alakítható Dinobotok, a rovarrá forgatható Insecticonok, és tovább tágult az átalakítós koncepció is, hiszen megjelentek a Constructiconok, mikor hat kisebb robotból összeállíthatóvá vált egyetlen hatalmas gép (Devastator), illetve bemutatkoztak a három formával rendelkező Triple Changerek, amiket földi és légi járművé is át lehetett alakítani. És ez még csak a sor eleje…

A Transformers-őrület csúcsán, 1986-ban az animációs sorozat második évadát egy egész estés, mozikba küldött rajzfilm (The Transformers: The Movie) követte, ami több szempontból is érdekesre sikeredett. Tónusát tekintve a gyerekek egy sokkal sötétebb alkotást kaptak, mint a sorozat, az egyes karakterek hangját az ekkor már legendás Peter Cullen (Optimus Prime) mellett olyan színészek adták, mint Leonard Nimoy (Galvatron) és Orson Welles (Unicron). A filmzene javát a korszakot jellemző hajmetál adta, és még a „Weird” Al Yankovic-féle Devo-paródia, a Dare To Be Stupid is felcsendül a játékidő alatt, a Hasbro pedig konkrétan traumát okozott a rajongóknak.

A kedvelt szereplők már a film elejétől úgy hullottak, mint a legyek, a huszadik perc környékén a mindenki által imádott Optimus is jobb létre szenderült, és még a (korábbi) főgonosz Megatron is búcsút intett a nézőknek – mindez azért, hogy átadják a helyet más, természetesen újabb játékfigurákon alapuló karaktereknek.

Bár a film ma már kultsátusznak örvend, akkoriban olyan bukás lett anyagilag, hogy a szintén mozikba szánt G. I. Joe-filmet már csak videókazettán adták ki, és a következő években lassan megkezdődött a franchise hanyatlása is. Az érdeklődés folyamatosan csökkent a játékok iránt, amiben közre játszott az is, hogy a Hasbro már nem támaszkodott a japán ötletekre, saját kútfőből adott ki robotokat, amik egyre egyszerűbbek és fantáziátlanabbak lettek. A ‘90-es évek elején a játékgyártó a némileg újragondolt Generation Two játékokkal igyekezett visszaférkőzni a gyerekek kegyeibe, a vártnál kisebb sikerrel, ám az alakváltóknak ettől még nem áldozott le.

Az első komolyabb visszatérésre 1996-ig kellett várni, ekkor vette kezdetét a Beast korszak, a Hasbro ismét a Takara Tomy ötleteire támaszkodva lehelt új életet a franchise-ba. A friss koncepció két új frakciója (Maximals és Predacons) ezúttal robotokból emlősökké alakul át, és miközben ők az Autobotok és Álcák leszármazottai, a sztori egy csavarnak köszönhetően mégis a Generation One korszak előtt játszódott.

Ez a termékvonal már egy teljesen új generációnak szólt, gyerekek milliói ekkor találkoztak először az alakváltó robotokkal, és az újbóli sikerben természetesen ismét nagy szerepe volt a kapcsolódó Beast Wars: Transformers animációs sorozatnak, ami a korszak egyik első, kizárólag digitális technikával készült rajzfilmje volt. A képregények jogai ekkor már nem a Marvelnél voltak, ráadásul a ‘90-es évek közepétől több kiadó (3H Enterprises, Dreamwave, IDW) is eltérő szériák egész sorát adta ki, így ma már a Transformers is igazi multiverzum, megannyi eltérő szállal és alternatív valósággal, továbbá olyan crossoverekkel, ahol az alakváltók bekerültek a G.I. Joe, a Star Trek, a Terminátor, a Szellemirtók, sőt még a Vissza a jövőbe univerzumába is.

Bár a képregények puszta marketingterméknek indultak, idővel olyan alkotók feleltek értük, akik a Generation One korszakon nőttek fel, és a játékeladások támogatása mellett is képesek voltak túllépni a kezdeti, meglehetősen gyermeteg és egyszerű történeteken, olyan igazi klasszikusokat teremtve, mint például az All Hail Megatron – ami magyarul is megjelent Transformers: Éljen Megatron! címmel. Ez a történet azt meséli el, hogy az Álcák miképp igázzák le a Földet a legyőzött Autobotok távollétében, de említhetném a Shattered Glass sztorit is, ami egy olyan alternatív univerzumban játszódik, ahol felcserélődnek a szerepek, és az Autobotok a Kibertront és Földet tönkretévő zsarnokok, míg az Álcáknak jut a jófiú szerep.

Hollywoodi invázió

Az alakváltók második nagy visszatérésére újabb egy évtizedet kellett várni, a nyeregben pedig ezúttal az akciófilmes Michael Bay ült, aki a CGI lehetőségeit maximálisan kihasználva már élőszereplős filmet forgatott a robotokkal.

Bár a történet ezúttal is az 1984-ben megálmodott alapokra épült, a címszereplők külalakja semmire nem hasonlított a korábbi két évtizedből. Volt, aki imádta, volt, aki gyűlölte a korábbinál sokkal részletesebb, már-már organikus, de mégis nagyon gépies dizájnt, de ez a kettősség végül semmit nem ártott a filmnek, hiszen generációk, harmincas-negyvenes apák és az ő gyermekeik özönlöttek együtt a mozikba, hogy a gyöngyvásznon láthassák életre kelni az egymással alakot váltva viaskodó hatalmas robotokat.

A 2007-es, 150 millió dollárból forgatott film 709 millió dollár bevétellel zárta a mozis karrierjét, ami garantálta a folytatást, és a történet minősége hiába romlott látványosan részről részre, ez kezdetben egyáltalán nem látszott a jegyértékesítéseken.

• Transformers: A bukottak bosszúja (2009) – 836 millió dollár bevétel
• Transformers 3 (2011) – 1,12 milliárd dollár bevétel
• Transformers: A kihalás kora (2014) – 1,1 milliárd dollár bevétel
• Transformers: Az utolsó lovag (2017) – 605 millió dollár bevétel

A logikát és a sztorit a látványért beáldozó megközelítésbe belefáradó közönség egy ponton aztán a sorozat ellen fordult, aminek eredményeként Bay utolsó filmje a 217 millió dolláros gyártási költség mellett (amiben még nincs benne a legalább ugyanennyire rúgó marketing) alig lépte túl a megelőző rész összbevételének felét.

Ez ugyan komoly veszteséget okozott a forgalmazó Paramount Pictures-nek, de a franchise robogott tovább, hiszen egy évvel később, 2018-ban megérkezett a soft rebootként is értelmezhető, a ‘80-as években játszódó, a Generation One korszakot megidőző Űrdongó, ami 135 milliós büdzsé mellett végül 467 millió dollárt szedett össze világszerte. Sikerről ugyan szó sem volt, de mindez mégis elég volt ahhoz, hogy öt évvel később, 2023-ban elkészüljön a robotok világát egyszer már felrázó Beast Wars korszakon alapuló folytatás, a Transformers: A fenevadak kora, ami szintén szerénynek mondható 438 millió dollárt szedett össze.

Bár a mozis teljesítmény látványosan visszaesett az elmúlt tíz évben, a Transformers továbbra is kellően erős brand ahhoz, hogy életben maradjon. Afelől senkinek nem lehet kétsége, hogy a Hasbro szép összegeket kaszált az említett filmeken alapuló játékokon, és a buktatók ellenére Hollywood sem vesztette el a bizalmát az alakváltókban. Ezt jól mutatja, hogy szeptemberben jön az animációs Transformers Egy, ami Optimus és Megatron egymás ellen fordulását meséli el, továbbá készül a következő élőszereplős alkotás, ami A fenevadak kora végén belengetett koncepciót viszi tovább, vagyis a transformerek és a G.I. Joe katonák közös filmet kapnak.

Készüljünk a következő 40 évre

Mindeközben a játékboltok továbbra is tele vannak a Transformersen alapuló termékekkel, és a gyártók ma már nem csupán a gyerekekre céloznak, de azon (hozzám hasonló) felnőttekre is, akik a ‘80-as és ‘90-es években rajongtak a robotokért, és ma már nem kell senki fülét rágniuk, hogy meglegyenek a kedvenceik.

Nekem gyerekként végül sosem lett alakváltó robotom, be kellett érnem a képregényekkel és rajzfilmekkel, de ha évtizedes csúszással is, végül mégis bevált a Hasbro negyven éve kifundált terve, hiszen nem egyszer előfordult már, hogy a nosztalgiától vezérelve a kosaramba tettem néhány szívemnek kedves karakter figuráját.

A Transformers licencet manapság lényegében bárki megvásárolhatja a Hasbrótól, és a piac tele van olyan termékekkel, amik messze túlmutatnak az átalakítható akciófigurákon. A vastag pénztárcájú gyűjtőkre fókuszáló Robosen például 400 ezer forint környékén kínál olyan Optimus figurát, ami hangparancsra alakot vált, beszél és magától mozog, de ma már a Hasbro egyik legnagyobb játékpiaci konkurense, a dán LEGO is kínál megépíthető fővezért és Űrdongót – méghozzá úgy, hogy ezek is átalakíthatók kamionná és bogárhátúra emlékeztető kisautóvá.

A felnőtt rajongók igényeit emellett mások is igyekeznek kielégíteni, így a legfrissebb képregényes vonal is az idősebb olvasókra koncentrál. A The Walking Dead és az Invincible univerzumát is megálmodó Robert Kirkman társalapította Skybound Entertainment az Image Comics kiadóval közösen 2022-ben szerezte meg (többek között) a Transformers jogait, és 2023-ban indították el az Energon Univerzumra keresztelt rajzolt világukat, aminek része egy teljesen új Transformers képregény is.

A 2023 októbere óta havonta új számmal jelentkező sorozat a Generation One dizájnjából, karaktereiből és alaptörténetéből építkezik, ugyanakkor nagyszerűen kidolgozott, a lehetőségekhez mérten realista és helyenként egészen nyomasztó történettel. Ebben nemcsak a gyásznak és a poszttraumás stressznek jut szerep, de a széria minden korábbinál kendőzetlenebbül mutatja be azt is, hogy mi történne, ha a fajunk tényleg összeakadna az alakváltásra képes hatalmas gépekkel.

A többszörösen díjnyertes Daniel Warren Johnson által írt és rajzolt sorozat bennem egy csapásra fellobbantotta az évtizedek alatt parázzsá szelídült Transformers-tüzet, és az első néhány füzet nem csak engem nyűgözött le, hiszen a sorozat a 2024-es San Diego Comic Conon bezsákolt két Eisner-díjat (legjobb író/művész és legjobb futó sorozat), ami a képregényvilágban a filmes Oscarhoz hasonló elismerés.

Mindez elég komoly teljesítmény egy olyan téma esetén, amit négy évtizeddel ezelőtt pusztán azért alkottak meg, hogy minél több figurát lehessen értékesíteni a gyerekeknek.

Az pedig már tényleg csak a hab a tortán, hogy az Energon Univerzum egy olyan világ, amin osztoznak a Transformers és a G. I. Joe jól ismert és népszerű karakterei. Ez az alkotók által biztosított minőség fényében még úgy is meglehetősen érdekes és izgalmas képregényes jövőt vetít előre, hogy korábban nem egyszer volt már példa arra, hogy a két brand hősei együtt szerepeltek.

Bár a Transformers a játékok piacán már korántsem képvisel akkora erőt, mint a bevezetést követő években, a brand sok más, a ‘80-as években született riválissal ellentétben nem merült feledésbe. Ebben természetesen szerepet játszott az „amerikai stílusú marketing” csúcsra járatása, de a túléléshez kellett az alakváltás máig izgalmas koncepciója, és az is, hogy a Marvel emberei olyan világot kerekítsenek a robotok köré, ami még évtizedek múltával is képes megragadni a képzeletet.

Persze napjainkban a sikerhez néha mindennél fontosabb egy jól bejáratott, mindenki által ismert brand, és korábban talán még soha nem volt ekkora ereje a nosztalgiának, de az alakváltók világában ezektől függetlenül van egy olyan, sokszor megfoghatatlan erő, ami rengeteg embert ugyanúgy képes beszippantani, mint negyven évvel ezelőtt – és a fentiek alapján megvan rá az esély, hogy a varázs kitart a következő négy évtizedben is.

Kapcsolódó

Stan Lee nem az a makulátlan legenda, akinek sokan gondolják

A híres képregényalkotó születésének 100. évfordulójára készült dokumentumfilm nem nagyon törődik azzal, hogy megmutassa Lee igazi arcát.