Nemcsak Hollywood nézne ki máshogy Elizabeth Taylor nélkül, hanem a bulvár is

Ha a klasszikus hollywoodi filmsztárokra gondolunk, alighanem az ötvenes-hatvanas évek filmcsillagai ugranak be elsőként, és jó okkal. Akkor érte fénykorát az 1930-as években kialakult stúdiórendszer, és a filmművészet fejlődése is megadta a színészeknek a lehetőséget a kibontakozásra, no meg soha nem látott szinten dübörgött a filmes PR-gépezet is. Másfelől a társadalmi-kulturális változások is új típusú karaktereket jelenítettek meg, és a nők ábrázolása is rengeteget változott egy-két évtized leforgása alatt.

Leginkább ezek tették lehetővé, hogy a korszak ünnepelt filmes dívái a mai napig legendás nevek: Marilyn Monroe, Audrey Hepburn, Grace Kelly mellett ráadásul már megjelentek a kontinentális Európa filmcsillagai is, mint Sophia Loren és Brigitte Bardot. Filmsztárok természetesen előttük is voltak, de ezek a színésznők már nemcsak a filmiparra, hanem a divatra, a popkultúrára és az egész világra hatással voltak.

Ebből a mezőnyből is kitűnt Elizabeth Taylor, aki gyerekszínészként kóstolhatott bele a negyvenes évek hollywoodi aranykorába, majd gyakorlatilag a kamerák előtt felnőve a korszak legnagyobb sztárjainak egyike lett, aki nemcsak színészi tehetségéről, hanem viharos magánéletéről is ismert volt. Csakhogy a karrierje második szakaszába lépve az addig mindenható stúdiórendszer gyengülni kezdett, és Taylor volt az egyik első filmsztár, aki függetleníteni tudta magát ettől. Ez viszont azzal is járt, hogy megerősödött a média, különösen a bulvársajtó, a sztárok magánélete pedig egyre inkább a figyelem középpontjába került. És erről kevesen tudtak volna többet mesélni, mint Elizabeth Taylor.

Az Elizabeth Taylor: Az elveszett felvételek című dokumentumfilm szépen végigköveti ezt az időszakot: a film gerincét egy 1964-es interjú hanganyaga jelenti, és a tapasztalt dokumentumfilmes, Nanette Burstein erre építve készítette el ezt az idei cannes-i filmfesztiválon bemutatott filmet. Richard Meryman, aki egy Marilyn Monroe-nagyinterjúval szerzett hírnevet – mely két nappal a színésznő halála előtt jelent meg –, egy általa szellemíróként jegyzett memoárhoz vett fel 40 órányi beszélgetést, melyet az újságíró halála után találtak meg a hagyatékában.

A hangfelvételekhez ízlésesen adagolt, néha egészen lenyűgöző archív felvételek társulnak, akár filmrészletek, akár egyéb korabeli felvételek; ezeket pedig egyrészt néhány másik kortárs interjúrészleteivel dúsítják, másrészt Taylor késői éveit egy jóval későbbi beszélgetés segítségével mesélik el. Bár a cím azt is sugallhatja, hogy valamiféle szenzációs felfedezéssel van dolgunk, a filmben sok új információ nem hangzik el, de ez maximum a színésznő életét jól ismerőknek lehet csalódás, mert teljes képet kapunk Taylor pályájáról éppúgy, mint a korabeli Hollywoodról.

Taylor – akit rendszeresen a világ legszebb nőjeként emlegettek – az életét kronologikusan végigkövető film első felében leginkább arról beszél, mennyire nehéz volt számára, hogy színésznőként is elfogadtassa magát, és ne csak egy üresfejű szépséget lássanak benne.

Tény, hogy nem tanult színészetet, hanem „ösztönből” játszott, de az idők folyamán egyre inkább elismerték a tehetségét, noha a színésznő szerint volt, amit inkább a magánéleti tragédiája miatt (harmadik férje, Mike Todd repülőbalesetben halt meg) kapott vigaszként. Az interjúból átjön, milyen elképesztő akaraterővel rendelkezett (például tizenkét évesen túl alacsonynak ítélték A nagy derby című film zsokélányához, de addig nyújtotta magát különféle praktikákkal, amíg nyolc centit nem nőtt pár hónap alatt, és megkapta a szerepet), valamint az is, hogy milyen mélységben irányították a színészei életét a nagy stúdiók (Taylor összes tizenéves „szerelme” PR-kapcsolat volt, melyeket az MGM intézett).

De sokat mesél a film a korabeli Hollywoodról, ahol Taylor csak azokkal a barátaival érezte magát biztonságban, akik valójában melegek voltak, ám ezt karrierjük érdekében titkolniuk kellett: Rock Hudson, Montgomery Clift és Roddy McDowall ugyanúgy látszatkapcsolatok mögé rejtőztek, mint korábban a tinédzser Taylor, csak egész más okokból. Az is árulkodó, amikor egyik friss férjét arról kérdezi a riporter, hogy tud-e Taylor főzni, egy másik meg azt a különösen hülye kérdést szegezi a színésznőnek, hogy az érettebb férje mellett is női testbe zárt gyereknek érzi-e még magát, amire blazírtan ezt válaszolja:

Remélem. Máskülönben kissé fogyatékos lennék, nem?

Ezek például nem olyan emlékei a korabeli Hollywoodnak, amiket érdemes lenne visszasírni, másfelől viszont mégsem lehet nem csodálni azt az eleganciát és nagyvonalúságot, amely azokból a felvételekből árad. Itt még Taylor és az aktuális férje elmehettek nászútra „Európába”, és nem rohamozták meg őket szelfiző rajongók vagy éppen lesifotósok. Legalábbis eleinte még nem.

A változás ugyanis pont Taylorral kezdődik, akinek a magánélete évekig uralta a bulvárlapok címlapját. A tizennyolc éves, tapasztalatlan színésznő – akit nem sokkal korábban még az anyja kísérgetett a forgatásokon – első komoly kapcsolatából korabeli szokás szerint házasság lett, de alkohol- és drogfüggő, erőszakos férjétől gyorsan elvált. A második férje pont az ellenkezője: a brit színész, Michael Wilding húsz évvel volt idősebb nála, megfontolt és nyugodt, de egy húszéves, a függetlensége határait kereső nőhöz képest túlságosan is az volt. Az igazi szerelem a harmadik férje, a producer Mike Todd, ám egy baleset gyorsan véget vetett az idillnek.

Itt kezdődtek a gondok: Taylor összemelegedett elhunyt férje legjobb barátjával, Eddie Fisherrel, aki azonban kolléganője, Debbie Reynolds férje volt. A kívülről példásnak tűnő színészházasság felbomlásáért a közvélemény persze Taylort okolta, aki egy percig sem tagadta, óriási hiba volt, azonban azt is tudta, Fisher házassága Reynoldsszal távolról sem volt idilli, sőt.

Ezek után elkerülhetetlen volt, hogy Taylor találkozzon valaki mással, és ez a valaki Richard Burton lett, akihez kétszer is hozzáment, hogy utána mindkétszer el is váljon tőle.

A rossz csillagzat alatt született, és a 20th Century Fox stúdiót majdnem tönkretevő Kleopátra film forgatása pedig sok más mellett Taylor és Burton románcáról nevezetes, melynek köszönhetően a pár elsőként szembesülhetett a paparazzo jelenséggel, azaz, hogy fotósok semmilyen etikai korlátot nem ismernek, ha egy jól eladható fotóról van szó. Taylor ugyan annak köszönhetően, hogy az elsők között hagyta ott a nagy stúdiókat, rekordösszegű fizetést harcolt ki magának a Kleopátráért, és saját maga dönthetett a karrierjének irányításáról, ugyancsak elsőként volt kénytelen megtapasztalni az új világ hátrányait is.

A Merymannel készült beszélgetésben Taylor azt mondja ugyan, hogy Burtonnel ötven évig házasok fognak maradni, de ezt maga sem gondolhatta komolyan – már csak azért sem, mert a súlyos alkoholfüggőséggel küszködő férje mindent megtett azért, hogy a hatvanat se érje meg. Arról, hogy Taylornak is megvolt a maga köre a függőségekkel, már csak a későbbi interjúrészletből értesülhetünk röviden, mint ahogy a színésznő utolsó három évtizedét is csak nagy vonalakban vázolja fel a film (így kimarad az is, hogy az ötvenedik születésnapját egy legendás bulival Budapesten ünnepelte). Talán szerencsésebb is lett volna, ha a Meryman-felvételeknél, azaz a hatvanas évek közepén ér véget a film: akkor Taylor és Burton még csak filmen alakítanak egy folyamatosan egymást maró, mégis egymásra utalt házaspárt a Nem félünk a farkastólban, mely Taylor színészi pályájának csúcspontja. Pár évvel később már ők maguk is Marthává és George-dzsá lettek, ahogy azt egy pályatársuk elmondja, ezt viszont, és a lejtőre került karrier további eseményeit (például az AIDS elleni aktivizmusát) már csak felületesen ismerteti a film.

Burstein filmjéből alaposan megismerhetjük a pályája csúcsán lévő Elizabeth Taylort, és a hanganyaghoz választott képi illusztrációval együtt pedig valóban élményt nyújt. Egész biztosan lehetett volna kicsit merészebb, vagy akár még kritikusabb is a tárgyával szemben, ám pont ebben rejlik Hollywood aranykorának a vonzereje: ezeket az embereket meg akarjuk ismerni ugyan, de csak pont annyira, hogy ne dőljön össze a róluk alkotott, bennünk élő kép.

Elizabeth Taylor: Az elveszett felvételek (Elizabeth Taylor: The Lost Tapes), 101 perc, 2024, a Max kínálatában látható.