Kránicz Bence

Raymond Durgnat: Films and Feelings (MIT Press, 1967, 288 oldal)

A nyár az olvasás évszaka. Ilyenkor és a karácsonyi szünetben férnek be olyan hosszabb könyvek, amiket nem munka miatt kell elolvasnom, hanem – a létező legnagyobb gyönyörűség – csak úgy, egyszerű kíváncsiságból, a hasznosíthatóság kényszere nélkül választhatok. Július elején a múlt század jelentős angol filmkritikusa és esztétája, Raymond Durgnat Films and Feelings című cikkgyűjteményével kezdtem. Durgnat a modern angol szerzői film hatvanas évekbeli kibontakozásától kezdve a globálissá vált brit filmipar kilencvenes évekbeli korszakáig élőben követte hazája filmgyártását, de persze nem csak azt: horizontja a filléres Roger Corman-produkcióktól a strukturalista kísérleti filmekig, írói tehetsége az expresszionista film művészettörténeti helyének kijelölésétől a filmbefogadás érzéki leírásáig terjedt. És közben nagy provokatőr volt: amerikai kritikuskollégájába, Pauline Kaelbe „Hogyan ne élvezzük a filmeket” című esszéjében kötött bele, a filmes elbeszélésnek a térépítést elszürkítő hatásáról „A dráma megerőszakolja az építészetet” felütéssel értekezett. Mindeközben soha nem volt sznob: a magához hasonló filmkritikusokat kissé mind megvetette, és a filmet meg akarta őrizni a megfejthetetlen csoda birodalmának.

A tömegek számára a film álmokat és rémálmokat jelent, vagy semmit

– vallotta, erre a filmkritikusi krédóra pedig ma is nyugodt szívvel hagyatkozhatunk.

John Williams: Stoner (Park Kiadó, 2015, 354 oldal)

Durgnat egyetemen is tanított – nem is akárhol, a University of Californián Manny Farberrel és Jonathan Rosenbaummal –, de aligha volt jellegzetes akadémiai ember. Ebből a szempontból éppen ellentéte William Stonernek, a Stoner című, mára klasszikussá vált amerikai regény főhősének, aki egy nevenincs egyetem angol irodalmi tanszékén találta meg önmagát, és bár felmorzsolták őt a kisszerű és szánalmas munkahelyi intrikák, ő csak az egyetemi szobájában lehetett önmaga. Nyilván a szerző ízlésére vall, hogy John Williams önéletrajzi ihletésű, porcelánfinomságú regénye a húszas-harmincas évek angolszász lélektani prózájára emlékeztetett, Ford Madox Fordra és Katherine Mansfieldre: ragyogóan tiszta, kecses és arányos regény életünk elkerülhetetlen alaptapasztalatáról, a kudarcról, valamint a kudarc elfogadásának hősies teljesítményéről. Nevezzük ezt felnőttségnek! Williams regénye a kétezertízes évek közepén jelent meg magyarul, de a nemzetközi olvasóközönség sem sokkal korábban eszmélt rá, hogy a Stoner „kies zöldvendéglő napjaink harsány médiacirkuszában” (Bán Zoltán András). Boldog vagyok, hogy tízéves késéssel eljuthattam hozzá.

Dave McKean: Cages (Dark Horse, 2010, 496 oldal)

Stoner olyasfajta szórakozott, életidegen figura, mint a Cages művészhősei. Dave McKeannek a kilencvenes évek elején elkezdett, de hosszas késlekedés és az eredeti kiadó csődje után csak 1996-ban befejezett képregénysorozata az első volt, amit illusztrátorként befutott szerzője egyedül írt és rajzolt. Előtte McKean a Neil Gaimannek közös Violent Cases és a Grant Morrison írta Batman: Arkham Elmegyógyintézet révén, illetve az óriási sikert elért, ugyancsak Gaiman nevéhez fűződő Sandman sorozat borítói miatt szerzett magának elkötelezett rajongókat, közülük azonban biztosan nem volt mindenki vevő a félezer oldalon telerajzolt, tudatfolyamszerű Cagesre egy folyamatosan tatarozás alatt álló bérház lakóiról. A bujdosó író, a saját stílusát kereső festő és az improvizáció lehetőségét kereső zenész alakjain keresztül McKean háromféle művészi viszonyulást rajzol meg, amelyek mindegyikét szükségesnek látja az alkotáshoz. Mindez ráadásul szorosan kapcsolódik a nyolcvanas-kilencvenes évtizedforduló brit kulturális életéhez. A Salman Rushdie-ra kimondott fatvától dokumentarista angol tévédrámákon át a nem sokkal korábban megjelent Watchmenig terjednek McKean ihletforrásai, amelyeket a rendületlen szerzői önkeresés és önkifejezés szolgálatába állíthatott.

Jeff Pearlman: Showtime (Avery, 2014, 496 oldal)

Filmes könyveket, regényeket és képregényeket máskor is olvasok, de sporttörténeti monográfiákat nem szoktam. Jeff Pearlman Showtime-jával azért tettem kivételt, mert nagyon szerettem a belőle készült tévésorozatot, a két évad után sajnálatosan leállított Győzelmi sorozat: A Lakers dinasztia felemelkedését (az első szezonról ebben, a másodikról ebben a cikkben írtam). Pearlman a Los Angeles Lakers kosárlabdacsapatának nyolcvanas évekbeli, nagy korszakát rekonstruálja – bámulatos kutatómunka alapján: nemcsak az utolsó, egybekezdéses újsághíreket olvasta el hawaii edzőtáborokról és a jelentéktelen átigazolásokról, hanem jellemző módon néhány, a korabeli Lakers ellen játszó kosaras feleségével is beszélt. Az általa feltérképezett évtizedben a Lakers megújult, és minden korábbinál messzebbre jutott, olyanok vezérletével, mint Magic Johnson, Kareem Abdul-Jabbar és James Worthy játékosok, Pat Riley edző, Jerry West csapatfőnök és Jerry Buss tulajdonos. Pearlman rokonszenves húzása, hogy könyvét mégsem ezekkel az ászokkal indítja, hanem Jack McKinney-vel, az ismeretlen edzővel, aki lefektette az akkori Lakers játékstílusának alapjait, de súlyos biciklibalesete után nem tudta folytatni a munkát, sőt, soha nem jött igazán rendbe. „Elsősorban Jack McKinney-nek köszönhetjük a profi kosárlabda Showtime-korszakának eljövetelét. Bárcsak emlékezne rá” – írja a szerző, könyvében az ezerből első példájaként annak, hogy a jó sportszakkönyv is csak olyan, mint a jó regény: dilemmák, ösztönök, intellektusok, szorongások, véletlenek és hőstettek nagy sorsjátéka.

Jankovics Márton

Michael Chabon: A végső megoldás (21. Század Kiadó, 2024, 141 oldal, fordította: Pék Zoltán)

A generációja legjelesebb amerikai írói közt emlegetett Michael Chabon egyik kedvenc foglalatossága, hogy egymástól látszólag távol eső világokat, műfajokat és karaktereket hoz közös nevezőre. Ezt szokás szerint vaskos könyvekben teszi, de az illusztrációkkal együtt is vékonyka – alig 140 oldalas – A végső megoldás a bizonyíték, hogy kisregényben is képes rá (a könyv az eredeti megjelenés után húsz évvel, idén jött ki magyarul). Ezúttal a megvénült, zsémbes és a bűnözők helyett már csak a méheit hajkurászó Sherlock Holmes ered egy utolsó rejtély nyomába, aminek szálai egészen a holokausztig vezetnek. A mesterdetektív és a náci népirtás összeboronálása rögtön a címben megindul, hiszen egyszerre utal arra az 1893-ban publikált Sherlock-novellára, A végső problémára, amelyben Conan Doyle próbálta eltenni láb alól kirobbanóan népszerű hősét (később közönségkívánatra fel kellett őt támasztania, megelőlegezve Bobby Ewing csaknem egy évszázaddal későbbi zuhanyzós feltámadását), illetve Hitlerék gyomorforgató eufemizmusára, a „végső megoldásra”, ahogy a zsidók ipari jellegű kiirtását emlegették a maguk szemérmes módján.

Hagyományos krimiként nézve Chabon könyve nem tartozik a legsikerültebb darabok közé, az erőssége inkább a karakterrajzban és a nyelvi finomságokban nyilvánul meg. A Sherlock által feltárt bűnügy aligha fogja lenyűgözni a detektívregények veteránjait, de nem is kíván a nagy elődökkel versenybe szállni ezen a pályán: a könyvecske épp arról szól, hogy a felszíni bűnügyek mögött sokszor olyan rejtélyek lappanganak, amiket nemhogy megoldani, de még meglátni és képtelenek vagyunk – legyünk akár az író által valaha kitalált legnagyobb nyomozó is. Akit pedig az ismeretelméleti problémák sem hoznak lázba, az még mindig gyönyörködhet Chabon tekergőző, mégsem túlbonyolított mondataiban, hiszen tényleg kevés író tudja olyan közhelymentes hasonlatokkal és szellemes jelzőkkel felskiccelni alakjait és a köztük fennálló viszonyokat, hogy mindez azonnal megjelenjen a szemünk előtt. Arra meg végképp kevesen vennék a bátorságot, hogy a bűnügyi történet csúcspontját egy papagáj szemszögéből meséljék el.

Cristina Rivera Garza: Liliana legyőzhetetlen nyara (Sonora Kiadó, 2024, 304 oldal, fordította: Eőry Zsófia)

„Soha nem vagyunk olyan védtelenek, mint akkor, amikor elfogynak a szavaink. 1990 nyarán ki tudta volna emelt fővel, a helyes és a biztosba vetett hitből fakadó erővel kimondani, hogy min múlott? Nem rajta, sem azon, ahol volt, sem azon, amit hordott? Egy olyan világban, ahol még nem létezett a nőgyilkosság szó, sem a párkapcsolati terror kifejezés, ki tudta volna kimondani azt, amit én most fikarcnyi kétség nélkül mondok ki: az egyetlen különbség a húgom és köztem az, hogy én soha nem akadtam össze egy gyilkossal?” – teszi fel központi kérdését Cristina Rivera Garza mexikói író, akinek csaknem harminc év kellett hozzá, hogy könyvet tudjon írni húga 1990-es meggyilkolásáról. Hosszú évekig még a nevét sem volt képes kimondani, nemhogy a nyilvánosság előtt megtárgyalni a család legsúlyosabb traumáját, amelyet a bűntudat és a szégyen hullámai temettek évtizedekre maguk alá. A Liliana legyőzhetetlen nyara egyik fő erőssége, hogy nagyon világosan megérteti olvasójával: nem pusztán egyéni bátorság kérdése, hogy beszélünk-e mindarról, ami velünk történt, ehhez ugyanis szükség van a tapasztalataink megfogalmazására alkalmas nyelvre is. A nyelv pedig természeténél fogva közösségi, sőt, össztársadalmi képződmény, ennyiben pedig nemcsak grammatikai vagy irodalmi, de mindig politikai ügy, hogy milyen szavak állnak rendelkezésre egy adott korszakban.

A Liliana legyőzhetetlen nyara idén tavasszal elnyerte a legjobb memoárnak járó Pulitzer-díjat, de ez a besorolás elég csalóka (hamarosan megjelenő interjúnkban maga a szerző is kifejti, hogy nem igazán érzi magáénak ezt a kategorizálást). A könyv ugyanis egyszerre zavarba ejtően és felszabadítóan csapong a műfajok között: memoár, true crime, harcos feminista kiáltvány, és filozofikus-költői elmélkedés a gyász különös működéséről. Túlzás lenne azt állítani, hogy a fragmentált szöveg teljesen összeáll egy szerves egységgé, de inspiráló az a szabadság, amivel közlekedik az egymástól olykor távol eső hangütések és zsánerek között. És az is, hogy Rivera Garza képes összeegyeztetni a radikalizmust az intellektuális nyitottsággal és az alkotói gyengédséggel. A könyv észrevétlenül sokkal tovább megy annál, minthogy újramesél egy brutális gyilkosságot, demonstrálja a mexikói igazságszolgáltatás csúfos kudarcát, bölcs gondolatokat mond a halálról, valamint meghirdeti a patriarchátus romba döntését. Az igazi írói teljesítmény, hogy mindeközben – szinte észrevétlenül – teljes elevenségében megidézi a címszereplőt, Lilianát, valamint az ő legyőzhetetlen nyarát. Így már nem pusztán tragikus áldozatként, de csodálatra méltó fiatal nőként látjuk őt, mélyebben átélve elvesztése súlyát is.

Inkei Bence

Tomáš Garrigue Masaryk: A világforradalom 1914–1918 (Európa Kiadó, 1990, 514 oldal, fordította: Bába Iván).

Csehszlovákia első államfője 1928-ban jelentette meg ezt a könyvet, melyben leírja a független cseh és szlovák állam születését, illetve a saját szerepét ebben és az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásában. Masaryk – mint ahogy az összes korabeli cseh és szlovák politikus – a trianoni békeszerződésben játszott szerepe miatt nálunk sosem volt túl népszerű, viszont pont ezért is volt érdekes végre elolvasni, hogyan látta mindezt egy kulcsszereplő a túloldalról. Tény, hogy a könyv nagy része ma már alaposan elveszítette az időszerűségét, hiszen Masaryk az írása nagy részében feleleveníti az emigrációban töltött éveit a háború alatt, ahol folyamatos propagandát kifejtve dolgozott a Monarchia szláv nemzeteinek függetlenségéért. Így a könyv igen nagy része szimpla beszámoló arról, hogy hol, kivel és miről tárgyalt éppen, bár az pontosan jól látszik belőle, hogy iszonyatos energiát fektetett ebbe a munkába, három kontinensen, számtalan országban feltűnve propagálta a csehszlovák függetlenség ügyét.

Ezeknél jóval érdekesebbek Masaryk megfigyelései: például arról, hogy mennyire népszerű volt akkor a csehek körében is a pánszlávizmus, mely szerint Oroszország vezetésével kell egyesíteni a szláv népeket – és amivel ő maga mennyire nem értett egyet. Ezt aztán a történelem is igazolta, más kérdésekben viszont ő is tévedett, sőt, kimondottan naivnak bizonyult – például abban, hogy az első világháborút világforradalomnak tekintette, ahol a teokratikus monarchiák mind vereséget szenvedtek és felbomlottak vagy átalakultak, a demokratikus antanthatalmak győzelmét pedig történelmi törvényszerűségnek tekintette. A demokrácia iránt rendkívül elkötelezett Masaryk mintha hetven évvel korábban esett volna bele a fukuyamai csapdába, hiszen a demokrácia győzelmét ő is véglegesnek hitte, éppen csak a történelem végét nem hirdette meg.

Hasonlóan nem állta ki az idők próbáját a csehszlovák egység sem, noha az apai ágon szlovák származású Masaryk komolyan hitt ebben a projektben. És nekünk persze az lehet a legérdekesebb, hogyan látta a magyarokat. Nos, pontosan ugyanolyan elnyomóknak, mint az osztrákokat, akik lépten-nyomon akadályozták a szlávok függetlenedési kísérleteit:

A magyarok bezárták a szlovák iskolákat, elnyomták a szlovák irodalmat, és minden eszközt felhasználnak rá, hogy a szlovákokat megfosszák nemzeti valójuktól

– írja még az 1918-as, Az új Európa című propagandairatában, melyből egy részlet szintén olvasható a könyvben. De a legsommásabb megjegyzés nem is erre vonatkozik: „Kulturális szempontból Csehország és Ausztria is nyugati ország. Kulturális szempontból a Nyugat és a Kelet úgy oszlik meg, hogy keletre esik a volt Oroszország, Galícia, Magyarország, Románia és a Balkán” – írja Masaryk, és az azóta eltelt száz év alapján pont ebben nem biztos, hogy tévedett.