Havas Ágnes: Én úgy tudtam önazonos maradni, hogy felmondtam a Filmintézetnél

Közel öt éve, hogy eljött a Filmalap éléről, és nem is szólalt meg azóta. Miért érezte úgy, hogy nem akar nyilatkozni, és mi változott, hogy most mégis?

Többen is kerestek, de egyrészt komolyan vettem azt, hogy egy időre visszavonulok, másrészt most érzem, hogy végre nyíltan tudok beszélni a Filmalapnál végzett munkánkról. Ezen kívül most már bemutatták a Filmintézet támogatásával készült első produkciókat, így azokra is van rálátásom.

Öt év alatt bizonyára volt ideje mérleget vonni arról a közel egy évtizedes időszakról, amit a Filmalap vezérigazgatójaként töltött, legyen az pozitív vagy negatív hozadék. Kezdjük az előbbiekkel, mit tart a legfontosabb eredményének?

Szerencsére sok ilyen eszembe jut. Egyrészt nagyon büszke vagyok azokra a sikerekre, amiket a magyar filmek elértek a hazai mozikban, a külföldi fesztiválokon, illetve az eladások terén. Ez utóbbi, vagyis hogy adjuk el professzionálisan, promócióval a magyar filmeket külföldön is, filmalapos invenció volt, erre létrejött egy külön filmeladó részleg a nemzetközi divízión belül. Ehhez kapcsolódik a Filmarchívum is, ami átkerült a Filmalaphoz, és ebben komoly részem volt, természetesen a szakértő kollégáimmal együtt. Azért kapcsolódik ide, mert a régi magyar filmeket is eladtuk, és mind a mai napig viszik is ezeket külföldi streamingcsatornák, televíziók vagy forgalmazók. Egyetlen szabály van, hogy az összes régi magyar filmet egy forgalmazónak nem lehet átadni, de egy-egy filmet bizonyos időszakra, bizonyos korlátozásokkal el lehet adni, és ez fantasztikus. Aztán tudok még olyan apró „hőstetteket” is mondani, mint az angol nyelvű Hungarian Film Magazine elindítása (fiatal szakmabeliek ötletéből), a Magyar Film Napja (Hartai László ötlete alapján), a filmszakmai gyakorlati képzés vagy a Filmarchívum nyárbúcsúztató klasszikus filmmaratonja.

De amit igazán fontosnak gondolok, az az Inkubátor program, ami az elsőfilmeseket segítette abban, hogy hozzájussanak az első bemutatkozási lehetőséghez, hallathassák a hangjukat, és a gondolataikat meg tudják osztani.

Az Inkubátor program támogatási összegéből nem lehetett nagy költségvetésű, kosztümös (bár egy olyan is készült, a Guerilla) vagy ehhez hasonló filmeket készíteni, olyat viszont lehetett – és ez az Inkubátor érdekes tematikai vonalát is bemutatja –, ami a mai időszakról szól, ami a fiatalokat érdekli, és ami velük történik. És ebben a programban olyan filmek készültek, amik egyszerűen kordokumentumok is maradtak, túl azon, hogy a legtöbb munka A-kategóriás fesztiválon mutatkozott be – az Egy nap például Cannes-ban, ahol díjat is nyert, a Virágvölgy Karlovy Varyban, a Könnyű leckék Locarnóban, és sorolhatnám. Ezek őszinte, tiszta és nagyon erős alkotások. Nem mindegyik inkubátoros filmnek egyforma a színvonala, de például amióta eljöttem, láttam az azóta megvalósult Szép csendben vagy A legjobb tudomásom szerint és A legjobb dolgokon bőgni kell című filmeket, mindegyik megállja a helyét, és megtalálta a közönségét is.

Utódjaik – akik át is nevezték a Nemzeti Filmalapot Nemzeti Filmintézetté – azonban mintha nem ezt gondolnák az Inkubátorról.

Az Inkubátor csodás találmány volt, és szeretném hangsúlyozni, hogy mennyire nem értek egyet azzal, hogy ha öt nyertes filmalkotónk van, akik úgy gondolják, hogy megcsinálhatják az első filmjüket, megmutathatják, mit tudnak, akkor ezek közül a Filmintézet döntőbizottsága csak kettőt enged át.

Aki ilyet tesz, az más csúnya dolgokra is képes. Ilyet nem lehet csinálni, hogy ott áll három alkotó, és azt gondolja, hogy lesz filmje, aztán végül mégse lesz. Ennek nem tudom az indokát, és nincs is nagyon jó érzésem az egésztől, de én velük vagyok és sajnálom, hogy nem készíthetik el a filmjeiket, vagy legalábbis nem az inkubátoros költségvetésből. Ennek a három filmnek a támogatása a Filmintézet teljes költségvetéséhez képest olyan jelentéktelen kis összeg lett volna, hogy nyugodtan lehetett volna engedni, hogy megvalósuljanak. Ráadásul valami olyan szabály volt akkor éppen érvényben, amit utólag tettek a kiírásba és szerintem egészen elképesztő: abban a pályázati kiírásban ugyanis az szerepelt, hogy az adhat be gyártási pályázatot, akiről a Filmintézet döntőbizottsága úgy dönt, hogy beadhat pályázatot. Szerintem ilyen szabályt hozni rettentő veszélyes dolog, mert így bármikor hozhatnak egy olyan általános szabályt is, hogy ha a Döntőbizottság úgy dönt, XY nem adhat be pályázatot, akkor nem adhat be. Ugye, mint halljuk, sokan vannak, akik most már úgy döntöttek, hogy nem is adnak be pályázatot, mert tudnak egy létező vagy nem létező listáról, aminek alapján ők biztosan nem kaphatnának támogatást. És ez nagyon szomorú. Én nem szeretnék már forradalmárkodni, de azt gondolom, hogy ez tűrhetetlen. Tehát nem lehet hagyni, hogy évek teljenek el úgy, hogy nagynevű, tehetséges rendezők kimaradjanak, és ne tudjanak filmet készíteni. Pálfi György, Mundruczó Kornél, Kocsis Ágnes, Herendi Gábor, Török Ferenc. Soroljam még? Mondhatnám a producereket is, mert mindegyikükhöz tartoznak producerek is.

Erről még fogunk majd beszélni, de most még menjünk vissza a Nemzeti Filmalaphoz. Ennek az egyik újdonsága a forgatókönyv alapú fejlesztés volt. Elégedett volt-e ezzel a rendszerrel, és miért számított ekkora újdonságnak?

Az utóbbi azért jó kérdés, mert korábban, sok-sok évtizeddel korábban még a stúdiórendszerben is létezett úgynevezett dramaturgiai tanács, ahol összeültek és olyan szakmabeliek vitathattak meg egy-egy filmtervet, akik értettek a dramaturgiához, a történetépítkezéshez, a karakterek felépítéséhez. Aztán ez elhalt, de mindig voltak, akik komolyan vették. Később ott volt a Fade In, vagyis a Krigler Gábor, Hegedűs Bálint, Lovas Balázs fémjelezte forgatókönyvíró iskola, ők mindig is nagyon hangsúlyozták, hogy a forgatókönyv az nem olyan, hogy egy este megírom, holnap meg már forgatom is, hanem nagyon komoly és fáradságos, lemondásokkal és új felfedezésekkel járó folyamat. Tehát ezt nem lehet megspórolni. Az, hogy ezt a Filmalap a saját szervezetén belül szervezte, újításnak számított, felvettünk szakmabeli forgatókönyvírókat és script doctorokat arra, hogy részt vegyenek a forgatókönyvek olvasásában és a készülő projektek közös fejlesztésében. Lehet, hogy a háttérben ez most is működik, de úgy hallom, jelenleg nem nagyon vannak fejlesztések, és ez nem helyes. Van persze, aki azt mondja, hogy nem kell forgatókönyv, nem kell fejlesztés, mondjuk Tarr Béla, akivel volt egy beszélgetésem erről, de akkor azt mondtam neki, hogy mondok neked egy filmjelenetet, ami úgy kezdődik, hogy Valuska zárórakor bemegy egy kocsmába, és az ott dülöngélő részegeket szépen sorba állítja, és azt mondja, hogy te leszel a Nap, állj meg itt és ragyogj, és te leszel a Föld, és te leszel ez a bolygó, te meg az, és hirtelen elkezd élni az egész kocsma, mint az univerzum. Mi ez, ha nem forgatókönyv? Ki van találva. Lehet, hogy speciel te pont nem írtad le, de ez akkor is egy forgatókönyv részlete, első jelenete, és én épp arról beszélek, hogy legyen valaminek egy felütése, mint ahogy a Werckmeister-harmóniáknak volt.

A Filmalap az előző támogatási rendszer, a Magyar Mozgókép Közalapítvány megszűnése után állt fel, és tartottak akkor egy megbeszélést a magyar filmesek az Urániában, melyen Andy Vajna és ön is jelen voltak. Azokból a felvételekből is úgy tűnik, hogy a magyar filmesek kifejezetten ellenségesen viszonyultak a Filmalaphoz. Ezen tudtak később változtatni?

Emlékszem, nagy hanggal szidtak minket, mellesleg először nem vették észre, hogy ott ülünk Andyvel. Szerintem a Filmalapra az volt a jellemző, hogy eléggé rugalmas volt abban a tekintetben, hogy nem ragaszkodott mindenáron a saját maga által kitalált szabályokhoz, hanem amikor a szakma jelzett, akkor azt figyelembe tudtuk venni. Az utolsó vágás joga tekintetében például megegyezés, konszenzus lett a szabály a végleges verzióról, egy másik példa, amikor a kész filmek forgalmazásához szükséges anyagokat beszéltük át, akkor meggyőztek, hogy a kreatív alkotóké legyen a legfajsúlyosabb elem. És ezt a rugalmasságot szerintem díjazták is. Tehát én úgy tudnám valahogy jellemezni a Filmalapot, hogy nagyon filmbarát, és a magyar film oldalán működő szervezet volt. És azért mondom, hogy volt, mert már a múlt is át van nevezve, tehát azok a filmek, amiket a Filmalap támogatott, ma már úgy lelhetők fel az NFI oldalán, hogy a Filmintézet támogatta a Saul fiát, a Testről és lélekrőlt és az összes többit.

Pedig a Filmalap igenis volt, én is voltam, és Andy Vajna is volt, méghozzá nagyon.

Így is sokszor bírálták a Filmalap működését a filmesek. Az egyik leggyakrabban hallható kritika az egyablakos rendszer volt.

Ezt már elmondtam a Veiszer Alindának adott interjúban is, de a rendszer nagyjából mindig is egyablakos volt, tehát nagy pénzt egy helyről lehetett csak kapni. Kétségtelen tény, hogy előtte lehetett még innen is, onnan is egy kicsikét hozzá kapni, de a nagyobb összeg egy helyről jött, tehát a Magyar Mozgókép Közalapítvány idejében 80 és 150 millió forint közötti összeget, a Filmalapnál pedig adott esetben 400 milliót is kaphatott valaki. Szóval az egyablakos rendszert én nem érzem nagy problémának. Ráadásul a többablakos felállás sajnos lehetőséget adhat olyan visszaélésekre is, amilyenekkel eszem ágában sincsen bárkit is megvádolni, de korábban lehetséges volt akár ugyanazt a számlát elszámolni itt is, és ugyanazzal a számlával bevonulni máshova, és ott is elszámolni. Minél több ablak van, annál inkább megvan ennek a „könyveléstechnikai” problémának a lehetősége. És ez nem jó szerintem. A Filmalapnál tényleg sok pénz állt rendelkezésre támogatásra, és egy helyről is meg lehetett azt a teljes összeget kapni, amiből el tudott készülni egy film. Ettől még persze az, aki nem akart hozzánk pályázni, nem tudott hova menni. Például Bollók Csaba, Mispál Attila vagy Janisch Attila soha nem pályázott hozzánk. A szakmai önkormányzatiságot hiányolták, például azt, hogy szakmai szervezetek nem lettek felkérve döntőbizottsági tag jelölésre. Nem is tudom azt mondani, hogy nekik nincs igazuk abban, hogy jó lett volna, ha van valahol egy másik ablak. Azon a Filmalap szempontjából mondva első fapados filmszemlén volt is egy ilyen fellángolás Tarr Béla vezetésével, hogy legyen egy független filmalap. Csak hát ehhez ugye szervezőerő és sok pénz kellett volna, és sajnos hiányoznak azok a vezéregyéniségek, akik össze tudnak fogni egy ilyet, mint Kamondi Zoltán vagy Szomjas György, aki sokáig volt a Filmművész Szövetség elnöke. Siratom ma is őket, mert ők voltak azok, akik képesek lettek volna szakmai összefogást szervezni. De én bízom a szakmában. És lehet, hogy ha a független filmalap ötletgazdáinak nagyobb a kitartásuk, vagy részletesebb a tervük, akkor valahogy sikerre tudtak volna jutni. Ha mi biztosítottunk volna forrást számukra, az már nem lett volna független. Úgyhogy az egyablakos rendszerről vegyes gondolataim vannak.

Ugyancsak visszatérő kritika volt, hogy nem cserélődtek a tagok a pályázatokat elbíráló Filmszakmai Döntőbizottságban. Ez miért alakult így?

Mindenképpen váltani kellett volna, kettő vagy legalább háromévente, de olyan, hogy nyolc évig ott üljön valaki, az tényleg nem járja. Ehhez Andy Vajna ragaszkodott, és ő volt a kormánybiztos. Volt, amiben ellentmondtunk neki, volt veszekedés, volt, hogy kiment, aztán visszajött, volt, hogy más ment ki, majd visszajött. Voltak tehát nagy viták, de ebben a kérdésben nem tudtunk mit csinálni. Aztán a halála után cserélődtek is a tagok, meg már közben is volt, aki lemondott a tagságról, és elment inkább alkotni, de azt gondolom, hogy ez tényleg nem jó, tehát ennek változni kell. Ugyanakkor azt is el kell mondanom a Filmalap döntőbizottságáról, hogy ebben szakmabeliek ültek. A Magyar Mozgókép Közalapítványnál heten voltak a filmekről és minden egyébről döntő kuratóriumban: volt köztük múzeumigazgató, közgazdász, etológus, politológus vagy mondjuk író, és összesen két szakmai ember. Ők miért tudták jobban, mint az az öt, aki egyébként a szakmából jött a Filmalapnál, vagy akár a másik öt, aki meg ott ül most? Erre lehet persze azt mondani, hogy az MMKA-nál egy az egyben átvették a szakkollégiumi javaslatokat. De pont ez működött az Inkubátornál is nálunk, hogy volt egy szakmai zsűri, és az ő javaslatukat tiszteletben tartotta a döntőbizottság. A nem inkubátoros filmeknél is működtek előolvasók, akik a szakmai értékelésüket előre megküldték a DB tagoknak. Nem úgy, mint legutóbb az inkubátoros esetben, hogy nem tartják tiszteletben a javaslatokat, hanem majd ők jobban tudják. Ez zavar a legjobban, hogy „majd mi megmondjuk, majd mi jobban tudjuk”.

Tavaly a Partizán készített egy dokumentumfilmet a magyar film rendszerváltás utáni történetéről, és abban mondta Kovács András Bálint, aki szintén döntőbizottsági tag volt, hogy volt három olyan eset, amikor Vajna olyan erővel képviselte az álláspontját, hogy a többség végül meghajolt a döntése előtt.

Andy Vajna sokszor kisebbségben maradt a véleményével, és ezt tiszteletben is tartotta. Volt három eset, amikor mindent elkövetett, hogy meggyőzzön bennünket, de akkor se önhatalmúlag döntött. A Toldi esete a leghíresebb, mert ott nagyon ellenezte Pálfi Györgyöt mint rendezőt, mi pedig nagyjából Pálfi mellett voltunk, de megértettük Andy érvelését, hogy hiányzik egy olyan akciófilmes tapasztalat, illetve az együttműködési készség abban, hogy vonjunk be egy külföldi akciórendezőt, hogy végül is az nem ment át. Ezt ma is sajnálom. A másik a Pappa Pia volt, amit mi nem szerettünk egyáltalán, és ugyan három-kettő lett a végén a szavazat, de Andy kettőnket meg tudott győzni, és én igennel szavaztam, részben az Andy iránti tiszteletből, részben azt gondoltam, hogy a régi slágerek működni fognak. Neki ez fontos volt, és biztos volt benne, hogy Csupó Gáborral, akinek volt nemzetközi amerikai filmes tapasztalata és hírneve, ez egy jól működő közönségsiker lesz. Itt is csak azt tudom mondani, hogy a film aztán tényleg elért vagy 220 ezer nézőt, és azért ez nem az a típusú film volt, amire buszokkal vitték az embereket a moziba.

A másik ilyen projekt, amit András említett, az a Kölcsönlakás volt: Andy azt mondta, hogy beadott Dobó Kata egy pályázatot elsőfilmesként, és vígjátékot rendezne. Én egyszerűen azt mondtam neki, hogy a volt csajod, Andy, aki színésznő, de most komolyan? Ő azt mondta, hogy miért, lehet, hogy jó lesz.

Végül ez is többségi szavazattal ment át, és ennek is lett 150 ezer nézője. Az ilyen típusú közönségfilmeknek van hagyománya és közönsége, mert visszamehetek szépen, és mondhatnám az Egy szoknya, egy nadrág remake-et, mondhatnám a Hyppolit, a lakáj remake-et, és mondhatnám a Kilenc és fél randit, vagy ott van az S.O.S. szerelem. Tehát mindig is voltak olyan vígjátékok, amik nem tartoznak a magyar filmtörténet első vonalas alkotásai közé, de ott voltak, az emberek pedig bementek rájuk a moziba. Ez tehát két és fél eset, a Toldit csak félnek mondanám ebből, mert ott bennünk is volt egy nagy ellenérzés, ugyanakkor ambivalencia. Ismét mondom, azóta is rendkívüli módon sajnálom. Több okból.

Az a vád is elhangzott többször, hogy Vajna a saját környezetéből válogatta össze a döntőbizottság tagjait.

Mindenki mindenkinek az embere, a magyar filmszakma nem olyan óriási nagy, de valóban, ő volt a kormánybiztos, és Divinyi Rékával például tényleg dolgozott előtte korábban a Szabadság, szerelemben. Velem nem dolgozott, csak volt egy baráti kapcsolatunk, és követte a pályámat. Tudta, látta, hogy dolgoztam az Intervideónál, az HBO-nál és még egyéb helyeken is a szakmában, tehát én nem akkor lettem igazgató, amikor elkezdtem a Filmalapnál dolgozni, hanem már ’88-ban az Intervideo forgalmazási igazgatóhelyettese voltam, utána az HBO-nak a műsorigazgatója. De például Kovács András Bálint egyáltalán nem volt Vajna embere, nem is ismerték egymást egyáltalán, csak Andy vette a fáradságot, hogy ismerjük meg azokat a helyeket, ahol filmes- vagy színészképzés folyik, és így ismerte meg Ascher Tamást, aki az SZFE rektora volt akkor, vagy Kovács András Bálintot, az ELTE filmes tanszékének vezetőjét, illetve még egy-két embert, és Andy azt mondta, hogy „tetszik nekem ez a professzor”. Nem nyomta senki Kovács András Bálintot, hanem találkoztak, Andy pedig kiválasztotta, mert azt érezte, hogy megalapozott tudása és véleménye van a filmekről. Nagyon helyesen tette egyébként, de neki se kellett volna ott ülni hét évig vagy nyolc évig. Valahol igaz, hogy Andy Vajna ismerte azokat, akiket kiválasztott, de az vesse rá az első követ, aki nem olyat hívott volna oda, akit ismer, és akiben valamilyen módon megbízik. Meg aki már valamit letett a szakmában az asztalra.

Más miatt van még esetleg hiányérzete?

Nagy probléma volt, hogy túl későn, tulajdonképpen csak 2016-ban vezettük be a forgalmazási támogatást, ami a filmek hazai nézettségét tudta növelni. Ennek Andy üzleti gondolkodásához volt köze, mert ő azt mondta, hogy a forgalmazás egy biznisz, azt miért kell támogatni. Pedig több nézője lett volna a Coming outnak, a Swingnek, A nagy füzetnek, de akkor sajnos ez még nem volt, később találtuk ki, akkor is egy ösztönző rendszerrel, hogy a Filmalap ad egy bizonyos összeget, ha a forgalmazó is beszáll egy meghatározott összeggel. Ez jól működött, de utólag már nyilvánvaló, hogy jóval korábban kellett volna ebben a formában elindítanunk.

A másik oldalról is érték kritikák a Filmalapot, elsősorban a történelmi filmek hiánya miatt. A végén aztán ki is írtak egy ilyen pályázatot.

Nekem azért nem ment olyan nagyon könnyű kézzel ez a kiírás. Nem voltam a tematikus pályázatok mellett egyáltalán, mert azt gondoltam, hogy ha van valakinek történelmi filmötlete, beadhatja bármikor. Nálunk folyamatos és online pályázat volt, tehát akinek volt ilyen terve, be tudta adni. És adtak is be jó párat. Csak amikor azt látod, hogy egy történelmi személyiség neve a címe, és utána egy Wikipédia-szócikk van leírva a szinopszisban, azt mondom, hogy ez nem történelmi filmterv, hanem egy ostoba próbálkozás. Arra sem vették a fáradságot, hogy beleássák magukat valakinek a világába, valakinek az életébe. Én például Esterházy Pál nádor költő és zeneszerző irodalmi munkásságából írtam a szakdolgozatomat, meg is jelent a Régi Magyar Költők Tárában. Azt is tudtam, hogy milyen színű volt a cipője sarka. Tudtam, hogy gyerekkorában gránátalmával vigasztalta szomorú édesapját az anyja halála után. Mindent tudni kell arról, akiről te filmet akarsz készíteni, vagy dolgozatot akarsz írni. És akkor, ha ezt megtanulod valakiről, és körülveszed magad alkotótársakkal, lesz olyan filmed, ami nem sematikus vagy felszínes, hanem belemenős, érdekes és izgalmas. Ma nem nagyon látok ilyeneket.

Talán azért sem, mert a jelenlegi kurzus mást ért történelmi film alatt, nem?

Persze, hiszen történelmi film a Saul fia is, az 1945, az Aurora Borealis, az Anyám és más futóbolondok a családból vagy a Kincsem, amire amúgy Orbán Viktor azt mondta nekem, hogy nemzeti film. Ezek nekik, akik nem tudom, kik, és nem tudom, hogy pontosan hol hangoztatták ezt, de azoknak nem ezek a történelmi filmek.

Na, de akkor mondják meg, hogy mire gondolnak és mire alapozzák, hogy az általuk gondolt történelmi filmre szükség van! A fodrászom például azt mondja, hogy ő szereti a kosztümös filmeket. Az már egy mondás, hogy van egy olyan réteg, aki szívesen néz kosztümös, azaz történelmi filmeket. De hogy milyen típusúakat néz? Láttam ezzel kapcsolatban bármilyen felmérést, valamilyen konferenciát, vitát, hogy mégis milyen korból, milyen figurákkal, mitől lenne érdekes?

Semmi ilyen nem volt, csak az, hogy legyenek történelmi filmek. Ilyen a Kádár-rendszerben se volt, viszont ott azért készültek például ebben a műfajban Fábri-filmek (Az ötödik pecsét, Régi idők focija), Makk-filmek (pl. a Szerelem, Magyar rekviem) vagy Szabó-filmek (Bizalom, Szembesítés), nem is beszélve Várkonyi Zoltán színes történelmi kalandfilmjeiről, azokat például visszasírom. Ő értett ahhoz, hogy milyen színészeket kell kiválasztani, hogy egy mondat hitelesen hangozzon, és ne úgy, mintha valaki prédikálna a hegytetőről. Ma sajnos készülnek ilyenek, és még ennél gagyibbak is.

Pedig Orbán Viktor azt mondta önnek Andy Vajna halála után, hogy „nemzeti sorskérdésekben gagyit nem támogatunk”. Pár évvel később mégis jött az Aranybulla, és egyéb, megkérdőjelezhető értékű történelmi filmek.

A mi időnkben semmibe, soha bele nem szólt senki kívülről. Legalábbis én nem tudtam ilyenről. Ez a kicsit felületesen megfogalmazott követelés volt az egyedüli nyomás, de nem politikusok részéről, hogy legyenek történelmi filmek. Andynek (aki kormánybiztos, azaz politikai kinevezett volt) inkább az volt a fontos, hogy legyenek közönségsikerek és menjenek a magyar filmek külföldre. A kultúra soft power, az viszi a hírét egy országnak, amellett identitáserősítő dolog. Akinek van egy csöpp esze, ezt látja. Hát ne mondjuk már, hogy a magyar embereknek sematikus történetek kellenek, mert akkor nagyon szomorú vagyok! És ez nem is igaz. Láttam például a Semmelweis filmet, az egy szép képeskönyv volt, nem különösebben bonyolult. Rakjuk mellé az Egri csillagokat, vagy az Egy magyar nábobot, a Kárpáthy Zoltánt.

Pedig a Semmelweis fogadtatása össze sem hasonlítható az utóbbi évek kurzusfilmjeivel.

Nem, tényleg kb. 360 ezer nézőt hozott a moziban, és már fent van a Netflixen, ezekkel nyilván nem lehet vitatkozni. Nem ugyanaz a kategória, mint mondjuk az Aranybulla, hát mióta készítünk iskolatévét a filmre félretett pénzből? És akkor a Most vagy soha!-t azért nem említettem, mert azt még nem láttam, de meg fogom nézni. De azt megjegyezném, hogy abból a pénzből el tudott volna készülni öt másik fajsúlyos, színvonalas, normális költségvetésű – akár történelmi – magyar film.

Követi ezek szerint a távozása óta készült filmeket?

Igen, de azt itt is hangsúlyozni szeretném, hogy felmondtam, mert visszahallottam már, hogy nagy végkielégítést kaptam. Nos, nem kaptam, mert én mondtam fel, és aki felmond, az nem kap végkielégítést. Ami a filmeket illeti, ott voltam a Természetes fény, A legjobb tudomásom szerint és a Szép csendben bemutatóján is, azokat még mi indítottuk el. Akárcsak a Larry, az is a Filmalap idején indult, csak a bemutatón nem voltam ott, de azóta moziban láttam, nagyon jó. Aztán nem nagyon voltam több bemutatón, őszintén szólva nem is hívtak sokra. De moziba járok, streaminget nézek.

Azokat a filmeket is követi, amiket már nem önök indítottak el?

Láttam a Nyersanyagot is, ami szerintem jó, de az közvetlen támogatást nem is kapott. Láttam a Netflixen a Lefkovicsék gyászolnak-ot Bezerédi Zoltán briliáns alakításával. A Kék Pelikant imádom, az volt az utolsó Inkubátor program filmterve, még a mi időnkben, és nagyon örültem, hogy megvalósult, mert az egyrészt egy tiszteletadás a Moszkva tér filmnek, merthogy abban voltak a hamisított vonatjegyek, másrészt meg egy iszonyú érdekes elgondolás az, hogy animáció és dokumentumfilm műfaji keverékeként mutatják be. De az a baj, hogy nem látok olyan fajsúlyú filmeket, mint a Ruben Brandt, ha már az animációnál tartunk (bár komoly munka van Gauder Áron a Kojot négy lelke című filmjében és jó a nemzetközi visszhangja is) vagy nem látok olyat, mint az Aurora Borealis, a Liza, a rókatündér, a Fehér isten, az 1945 vagy egész estés dokumentumfilmben a Szerelempatak. Hol van az, amire azt mondom, hogy na, ez erősíti azt, amit itthon és világszerte úgy ismernek, hogy magyar film?

Ott van azért a Magyarázat mindenre, aminek a bemutatója Velencében volt.

Azt nem is támogatta az NFI. De meg kell mondjam, az, hogy mondjuk a szlovák filmalaptól kapjon valaki – mint ebben az esetben Reisz Gábor – szlovák koprodukciós partner bevonásával utómunkára támogatást, vagy kizárólag európai koprodukciós együttműködésekben tudja megvalósítani a magyar filmötletét, ami rólunk szól, ez szerintem katasztrófa. Tehát ezt nem nevezném magyar iparág-támogatási rendszernek. Említettem már, hogy szomorúnak tartom, hogy neves rendezők nem kapnak lehetőséget, de ezen túl is hiányolom a tágabb értelemben vett filmes szakértelmet: olyan nagyon erős szaktudást és műveltséget – nemcsak filmes, hanem művészettörténeti, irodalmi, történelmi, zenei műveltséget – én nem látok átmenni ezen az egész rendszeren most. Azért ez nálunk megvolt, és tudtuk is az alkotókat segíteni.

Természetesen nagyon sokan dühösek voltak, akik nem kaptak támogatást, vagy akik nem értettek valamivel egyet. És kívánom, hogy egyszer legyen olyan utódunk, és most itt minden filmtámogató rendszer működtetőjének az utódjára gondolok, aki majd nálunk még sokkal szorosabb együttműködésben tud a szakmával dolgozni.

A filmesek nálunk nehezményezték, hogy nincsenek nagy plenáris megbeszélések. Én annak őszintén szólva nagyon sok értelmét nem láttam, bár Filmalap-napot többet is tartottunk. Kisebb beszélgetéseken vagy fórumokon több konkrét dolog hangzott el, kritika és javaslat is, és még amikor nem is dolgoztam a Filmalapnál, hanem Andy Vajnának mint kormánybiztosnak a tanácsadója voltam, már akkor kisebb körök, alkotók megkerestek minket az ötleteikkel. Tehát mi nem ültünk valami poszton, és onnan dirigáltunk, hanem próbáltuk meghallani a szakma hangját.

Mit gondol, hogyha nem mond fel, hanem marad az NFI-nél, akkor lenne bármi ráhatása a mostani ügyekre?

Volt egy éjszakám, amikor átgondoltam ezt. Addigra már kiderült a sokadik találkozó után, hogy nem maradok vezérigazgató, amit azért meg lehetett volna mondani elsőre nekem – felnőtt ember, sőt, meglett asszony voltam már akkor is. Nyugodtan meg lehetett volna mondani, hogy helló, Ági, nem te maradsz. De ez így nem hangzott el. Azon az éjszakán, amikor azon gondolkoztam, hogy elfogadjam-e a főtanácsadói pozíciót, ami effektíve úgy hangzott el, hogy „te leszel az én főtanácsadóm” – mondta Káel Csaba kormánybiztos –, akkor azon gondolkoztam, hogy vajon az én főtanácsaimra szükségük van-e nekik. És arra jutottam, hogy inkább csinálják, ahogy ezt most jónak gondolják. Egyébként egészen érdekes volt, mert ő egyáltalán nem örült, legalábbis úgy csinált, mint aki nem örül, amikor felmondtam. Emlékszem, Sándor Pál egyszer bejött a Filmalaphoz már az utolsó időkben, és azt mondta, hogy te maradj önazonos. Én úgy tudtam önazonos maradni, hogy felmondtam.

Azóta beszélt egyébként Káel Csabával?

Egyszer összefutottunk a Mrs. Harris Párizsba megy című film bemutatóján, azóta nem. (Az a film a Filmintézet nagy összegű koprodukciós támogatásával jött létre, pedig tipikus szervizmunka, Budapesten forgott.) Biztos hasznomat vették volna valamilyen szinten: információkban, kapcsolatokban, meg hogy hogyan működik a rendszer, de azt gondoltam, hogy jobb lesz nekem otthon.

Olyat is hallani, hogy a mostani rendszerben már az is rossz pont a filmeseknek, ha valaki jól feküdt a Filmalapnál. Ennek mi lehet az oka? Hiszen Vajna sem volt éppen ellenzéki, sőt.

Erre nem tudok pontos választ adni, mert én is csak hallomásból tudok ilyen esetekről. És azt gondolom, hogy egyszerűen valahogy el kell tudni érni, hogy válaszoljanak ezekre a kérdésekre. Miért olyan egyértelmű, hogy azzal nem állunk szóba, aki esetleg másképp gondolkodik? Vagy a Vajnáék támogatták, és akkor mi meg azért nem támogatjuk – tessék megmondani, miért nem? És azért vannak kivételek, mert Császi Ádám tudott filmet készíteni, pedig ő a művészfilmes vonulatába tartozik a magyar filmnek. Nemes Jeles László most forgat, és felkészül Freund Ádám. Szóval azért van példa az ellenkezőjére is, de látszik, hogy a súlyozás teljesen más irányú. Ehhez kapcsolódóan arra is büszkék voltunk, hogy bevezettük azt, hogy amikor valakit nem támogattunk, akkor megalapozott szakmai indoklást kapott. Ez már nincs. Senki se gondolja, hogy a szakmai indoklás mindenkinél nagy boldogságot váltott ki, sőt: csörgött a telefon, kiabálás, összeveszés. De az biztos, hogy egy szakmailag megalapozott indoklás mégiscsak papíron ment az alkotókhoz, és volt kritériumrendszer is: a történet felépítése, a történet relevanciája a mai életünkhöz, a karakterek felépítése, a dialógusok színvonala stb. Ezeket kellett értékelniük azoknak, akik az indoklásokat írták. Szerintem iszonyú fontos dolog, hogy legyen visszajelzés. Nyilván nem konfliktusmentes, de nem is arra készültem, amikor elvállaltam ezt a pozíciót, mert tudtam, hogy a filmben annyi pénz és kiemelkedési lehetőség van, hogy ez nagyon fontos annak, aki pályázik. De ezt mi mind figyelembe vettük akkor, amikor megbeszéltük részletesen, órákig, napokig. És hangsúlyozom, hogy nem voltunk tévedhetetlenek, de a régiek sem voltak azok, és a maiak se.

Azzal megvádolták valaha, hogy politikai alapon diszkriminálnak alkotókat?

Ilyen vád nem volt, egyáltalán. De volt olyan, aki többször nem kapott támogatást, és úgy érezte, hogy ennek valami különös oka van, és vagy dühös lett, vagy jelezte, hogy neki segítség kéne. Akkor neki segítettünk, és azt mondtuk, hogy dolgozz ezzel a fejlesztővel, vagy ismerkedj meg azzal a társíróval, hátha együtt össze tudtok hozni valamit, ami működőképes. Tiszteletben tartottuk a tehetséget. Ugye az volt a nagy kérdés, hogy amikor olyan alkotók pályáznak, akik mögött hosszú, tartalmas, nézőkkel dúsított és díjakkal jutalmazott karrier áll, és olyan filmtervet adnak be, ami nem üti meg a korábbi filmek színvonalát, akkor tekintettel kell-e lennünk az életműre. És végül arra jutottunk, hogy adjon be olyan pályázatot, amiből kitűnik az a korábbi tehetség.

Már nincs is olyan ambíciója, hogy újra a filmszakmában dolgozzon?

Keresnek, és van is, akivel leülök és segítek, meg elolvasom a terveket, ötleteket adok, összehozom esetleg egy külföldi partnerrel, de hát 42 évem van ebben. Kaptam más ajánlatot is a tágabb értelemben vett filmes szakmából, de azt sem vállaltam. Jelenleg az Egyensúly Intézet agytröszt tanácsadó testületében vagyok, ez is egy szép feladat, elolvassuk a készülő szakpolitikai vagy jövőképre vonatkozó anyagokat és véleményezzük őket. Ez egy jó csapat, és szeretek ott lenni.

Ahhoz valami rettentő nagy szerelemprojektnek kellene jönni, hogy bármilyen filmes dolgot elvállaljak.

Tudna ilyet mondani?

Krusovszky Dénes adta az egyik legjobb valaha volt regénycímet, ami filmre is működött volna: Akik már nem leszünk sosem. Szerintem csodálatos cím, és nagyon érdekes, többrétegű, több történetszálat részletesen, következetesen és tisztán végigvivő történet volt. Mire én felhívtam első nagy lelkesedésemben, addigra azt mondta, hogy valaki más már opciót tett erre a regényre, de azóta se tudok róla, hogy bármi történt volna az ügyben. Pedig nagyon szép társadalmi látlelet lehetett volna. Még egy: már nyugdíjasként letudtam egy régi restanciát, és elolvastam Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját. Abból olyan kosztümös, angol mintájú sorozatot lehetne csinálni! És meg is jelent angolul, tehát még akár koprodukcióban is működhetne. Azok a karakterek, a sztori, a közeg, a főhős, Abády Bálint élettörténete, ahogy egy vidéki, erdélyi arisztokrata családból származó ember beleszagol az országos politikába, de közben beleszeret egy férjes asszonyba, és így tovább… fantasztikus! Azt boldogan és szívesen látnám, jól megírva a könyv alapján forgatókönyvben és jól eljátszva, jó színészekkel filmen. Mert az sajnálatos, hogy Magyarországon a színészképzés valahogy nagyon a színház felé ment el, és ezért kevés a filmre alkalmas színész. Na, őket kellene valahogy megtalálni egy ilyen nagy projekthez.