„Így működik egy rettegett terrorszervezet: egy gyerekkatona mondta meg, mit csináljanak több mint kétszáz lánnyal”

A baobab árnyékában történetének valós háttere van: 276 chiboki iskolás lányt rabolt el a Boko Haram terrorszervezet 2014-ben, és hurcolt el a közeli Sambisa-erdőbe. Emlékszik, mi volt az első reakciója, amikor a terrorakcióról hallott?

Nagyon tisztán emlékszem az első reakciómra. Együtt voltunk a barátaimmal, és teljesen megdöbbentünk. Először azt hittem, ez valami ízléstelen vicc. Hogy történhet ilyesmi? Tele voltunk kételyekkel. Egy-két nappal később aztán hallottuk, hogy a lányokat kimenekítették. Emlékszem, nagyon megkönnyebbültem – hát persze, hogy megmentették őket! Megnyugodtam, hogy vége az ügynek, de kiderült, hogy a menekülésük híre álhír volt. Azt hiszem, nem voltam egyedül Nigériában, aki azt hitte, ilyen tömeges emberrablás vagy túszejtés nem történhet meg az országunkban. Nigéria akkori elnökét, Goodluck Jonathant erőteljesen támadta az ellenzék, ezért az is megfordult a fejemben, hogy az ő lejáratása miatt dobták be a médiába a lányok elrablásának hírét.

Miért kezdett el riporterként, kutatóként mélyebben is foglalkozni az üggyel?

Akkor töltött el igazi rémülettel az eset, amikor világossá vált, hogy szó sincs álhírről. Nem sokkal később írtam róla két cikket róla a New York Timesba és a Guardianbe. Az első pillanattól kíváncsi lettem a lányok történetére.

Hogyan lett regény az újságírói érdeklődésből?

Minél több cikket írtam a chiboki emberrablásról, annál többen kerestek meg az érintett családokból és az iskola környékéről. Nagyjából akkor történt egy másik nagyon súlyos katasztrófa is, a háromszáz ember, főleg gyerekek életét követelő, dél-koreai kompbaleset. A nyugati média hosszan és alaposan foglalkozott vele, a chiboki lányokkal viszont nemzetközi szinten gyakorlatilag senki, ami másnak is feltűnt, és a hajóbaleset nyomán az én cikkeimet is idézni kezdték, mondván, hogy Nigériában is rengeteg gyerek vált áldozattá azon a tavaszon. Több újságtól megkerestek, hogy foglalkozzak még az üggyel, más riportereket is elvittem Chibokba. Akkor még nem sokat lehetett tudni arról, mi történt a gyerekekkel. Majdnem száz emberrel beszéltünk azokból a családokból, amelyek elvesztették a lányukat, így igazi embereket és élettörténeteket tudtunk bemutatni a nyilvánosságban. Amikor egy irodalmi ügynök, aztán egy kiadó megkeresett, hogy írjak regényt a történtekről, ezekre a személyes interjúkra támaszkodhattam.

Egy tizenhárom év körüli lány a regény elbeszélője. Hogyan találta meg az ő hangját, mesélői stílusát? Azért kérdezem, mert gyakran hallani róla, hogy a Boko Haram által elrabolt, de kimenekített lányok később sem igen tudnak beszélni a velük történtekről, mert olyan súlyos traumák érték őket, amiket nem tudnak szavakba önteni.

Ahogy egyre több interjút készítettem Chibok környékén, kiderült, hogy már az iskolások elrablása előtti évben is folyamatosan tűntek el gyerekek, gyerekcsoportok Északkelet-Nigériában. Találkoztam olyan szülőkkel, akik már 2013 ősze óta hiába keresték a lányukat.

Amikor felkérést kaptam a regényre, úgy éreztem, igazságtalan lenne csak a chiboki gyerekekről írnom. Az összes lányt képviselnem kell, akit a Boko Haram elhurcolt. Valahogy mindenkinek hangot akartam adni.

Eközben a nigériai kormányra egyre komolyabb hazai és nemzetközi nyomás nehezedett, hogy találják meg a chiboki lányokat. Végül katonai expedíciót vezettek a Sambisa-erdőbe, a Boko Haram búvóhelyére, és több ezer gyereket és nőt mentettek meg. Az egész ország rájött, hogy a gyerekrablások sokkal kiterjedtebbek és régebb óta tartanak, mint hitték. Úgy döntöttem, a regényem hőse névtelen lesz – Ya Taként emlegetik, ami annyit tesz, a „mi lányunk”. Akikkel a kimenekítettek közül beszélni tudtam, nem a chiboki iskolába jártak, de hasonló megpróbáltatásokon mentek át. Az ő beszámolóikat is fel tudtam használni a könyvhöz.

Hamar megnyíltak önnek? Hogyan alakult a kapcsolata a megmentett lányokkal?

Ez újságírói kommunikációs készség és tapintat kérdése. Más riportereknek talán más volt a tapasztalata, de velem hajlandóak voltak beszélni a lányok. Ezt biztosan annak is köszönhettem, hogy sokuk családját már ismertem, mire ők kiszabadultak a Sambisa-erdőből, ami bennük is bizalmat keltett. Egymáshoz is átirányítottak: „beszélj ezzel vagy azzal a lánnyal”. Remélem, úgy érezték, engem tényleg érdekel, ami velük történt. Olyannal is találkoztam, aki bevallotta, hogy szerelmes abba a Boko Haram-katonába, aki elrabolta és erőszakkal a „feleségévé” tette. Elképesztő történeteket hallottam lányoktól, akiket megrázott, hogy elrabolták őket a falujukból, hogy megölték a testvérüket, hogy férjhez kényszerítették őket – de mégis megszerették az elrablójukat vagy a kijelölt férjüket, kötődni kezdtek hozzá.

Ahogy olvastam a könyvet, hamar az Anne Frank naplójához kezdtem hasonlítani magamban. Mindkettő egy kamaszlányról szól, aki borzalmas életkörülmények közé kerül, de mindvégig megőriz valami gyerekes reményt, ami könnyedséget csempész a nyomasztó történetbe.

Igen, azt hiszem, van egy ilyen kapcsolat, sőt van egy közelebbi irodalmi párhuzam is Anne Frank naplójával: a chiboki naplók, amiket néhány elrabolt lány vezetett. A lányok kaptak füzeteket a Boko Haram táborában, hogy muszlim vallási tanulmányokat folytathassanak, Korán-idézeteket másolhassanak ki maguknak. Ezekbe a füzetekbe írták le azt is, mi történt velük, részben azért, hogy emlékezzenek rá, de még inkább unaloműzésként. Nem remélhették, hogy a naplójukat valaki elolvassa. Ők is elrejtették a füzeteket, mint Anne Frank – elásták, vagy az alsóneműjükbe dugták.

Később aztán többen is megmutatták nekem a fogságban vezetett naplójukat. Azokból derült ki az is, hogy a Boko Haram eredetileg nem azért támadta meg a chiboki iskolát, hogy elrabolja a lányokat, így megfosztva őket a tanulás lehetőségétől.

Ez a körülmények összjátéka folytán alakult így, először csak ennivalót és különféle felszereléseket kerestek az iskolában. Az egyikük, egy fiatal fiú vetette fel, hogy vigyék magukkal a lányokat az erdőbe, majd ott eldöntik, mi legyen velük. Na, tessék, így működik egy rettegett terrorszervezet! Egy fiúcska, valószínűleg egy gyerekkatona mondta meg, mit csináljanak több mint kétszáz lánnyal. Szó sincs arról, hogy a nyugati oktatás elleni ideológia vezette volna a tetteiket.

Pedig a nyugati típusú oktatást, különösen a lányok iskoláztatását démonizálta a Boko Haram, a név is azt jelenti hausza és arab szavakkal, hogy „tilos a nyugati oktatás”. Mennyire volt ez fontos valójában a terrorszervezetnek?

Így van, a nevük valóban azt jelenti, hogy „a nyugati oktatás bűn”. A Boko Haramot a kétezres évek elején alapította egy Mohamed Juszuf nevű muszlim hittérítő, aki szerint az iszlám törvényeit Nigéria északi részén bemocskolta a nyugati kultúra. A követőivel gyűlöltek mindent, ami a nyugati demokráciák felől érkezett. A kezdeti időszakban a Boko Haram még nem volt erőszakos, de ahogy egyre több iszlám fundamentalista csatlakozott hozzájuk, úgy váltak egyre rendszeresebbé a fizikai összecsapások a nigériai állami erőszakszervezetekkel, végül magát Juszufot nyilvánosan végezte ki a nigériai rendőrség. De az utódja, Abubakar Shekau még erőszakosabb volt. Az is folyamatosan változott, kik az ellenségeik: eleinte keresztényellenesek voltak és iszlám kalifátust akartak létrehozni Nigériában, de később már mecseteket is felrobbantottak és muszlimokat is elraboltak. Rengeteg volt a véletlenszerűség a működésükben, az irányítás nélküli, fejetlen erőszak és brutalitás.

Múlt időben beszélünk a Boko Haramról. Ez mennyire megalapozott? Már tényleg nem jelentenek fenyegetést?

Ha június végén teszi fel nekem ezt a kérdést, azt felelem, hogy nem jelentenek. Azóta viszont megint történt egy bombamerénylet Északkelet-Nigériában. Utoljára januárban jártam Borno államban, az országnak azon a részén, és minden békésnek tűnt. Olyan helyeken sétálgattam teljes nyugalomban, ahova korábban soha nem mertem volna betenni a lábam egyedül. Olyan környékeken, ahol néhány éve még napi szintűek voltak a bombatámadások. A minapi öngyilkos merénylet után viszont megint nem tudom, mit is mondhatnék. 2024 júliusában is itt tartunk? De erről a robbantásról még nem lehet sokat tudni.

Nigériában él?

Abujában, Nigéria fővárosában élek, de Londonban is van egy otthonom, a két város között szoktam ingázni.

Hogyan emlékeztek meg Nigériában a chiboki lányok elrablásáról a tízéves évfordulón?

Az előző elnök, Muhammadu Buhari 2015-ben, egy évvel a chiboki események után jutott hatalomra, és az egyik kampányígérete éppen az volt, hogy kimenekíti a lányokat. A megválasztása után mindenki ezt várta tőle, és tényleg számos eredményes mentőakciót indított, még ha nem is hozta haza az összes chiboki lányt. Mégis azt mondhatom, hogy viszonylagos békét teremtett, visszaszorította a Boko Haramot. Amíg Buhari volt hatalmon, minden évben megemlékeztek a chiboki tömeges emberrablásról a helyszínen és a fővárosban is. Az utódja, Bola Tinubu tavaly lépett hivatalba, és ő a kampányában már nem foglalkozott a Boko Harammal. Emiatt sem voltam meglepve, hogy idén, a tízéves évfordulón semmilyen állami megemlékezést nem tartottak. Csak a családok és civil szervezetek képviselői szerveztek kisebb megemlékezéseket.

Nigériában a múlt század első feléig a törzsfőnökök szövetsége vezette az országot, és ön is tudhat törzsfőnököket a felmenői között. Mit jelent önnek ez a családi örökség?

Gyerekkoromban semmi furcsát nem találtam benne, sok olyan barátom volt, aki ugyanilyen tekintélyes családból érkezett. Akkor nehezedett rám ez az örökség először, amikor megtanultam, hogy azt a több millió afrikai rabszolgát, akit a kora újkortól kezdve eladtak az európaiaknak vagy az amerikai kereskedőknek, nem fehér emberek adták el, hanem az afrikai államalakulatok vezetői, tehát itt Nigériában mi magunk. Amikor a gyerekkori barátaimmal törzsfőnöki leszármazottakként gondolunk magunkra, rabszolga-kereskedők utódaiként is kell magunkra tekintenünk.

Írni kezdtem, forogni kezdett a nevem a nyugati médiában, és hirtelen azt tapasztaltam, Nyugaton mindenki azt várja tőlem, hogy dühös legyek. Haragudjak a Nyugatra, a gyarmatosítókra, a rabszolgatartókra – ez volt a nyugati fekete értelmiség alapvető attitűdje. Én viszont nem tudtam őszintén haragudni, mert eközben azt is tudtam, hogy a dédnagyapám nagyon sikeres, megbecsült rabszolga-kereskedő volt.

Megírtam a családom történetét a New Yorkerbe, amire felháborodott reakciókat kaptam afroamerikai olvasóktól. Engem vádoltak azzal, hogy szégyellniük kell az őshazájukat, vagy számon kérték rajtam, hogy biztosan a családom bocsátotta áruba az ő felmenőiket. De olyan is volt, aki megköszönte, hogy világosabban látja a népe történelmét, és több levelet is kaptam hasonló családi hátterű emberektől az Egyesült Államokból és Angliából, akik megkönnyebbültek, hogy az én történetemen keresztül az övék is nyilvánosságot kapott. Hat éve jelent meg az a cikk, de a mai napig kapok olvasói e-maileket miatta. Azt hiszem, ez a legnépszerűbb dolog, amit valaha írtam. Sokkal többeket mozgatott meg, mint a könyveim.

Közvetítőnek látja magát? Olyasvalakinek, aki hidat képez a nigériaiak és a nyugaton élő, afrikai származású emberek között?

Igen, fogalmazhatunk így. Erre a szerepre törekszem, látva, milyen heves indulatok övezik ma is az etnikai kérdéseket. Nekem sikerült két világot megismernem, és úgy látom, még nagyon sok őszinte beszélgetést kell lefolytatnunk, hogy megértsük egymást. A neveltetésem Afrikához köt, Nigériában gyerekeskedtem, itt jártam ki az iskoláimat. Csak az utóbbi években alakítottam ki Angliában is egy otthont magamnak. Emiatt úgy érzem, hogy hitelesen tudom képviselni a hazámat Nyugaton, tisztában vagyok az itteni problémákkal. Kivételes helyzetben vagyok.