Nem a tudomány: a szerelem szelídíti meg a világ legpusztítóbb tornádóit

Közel harminc évvel ezelőtt a Twistert amolyan mesei katasztrófafilmként néztük, amilyet csak Hollywoodban tudnak kitalálni. Egy csapatnyi vakmerő tudós tornádókat kerget, hogy minél pontosabban megmérhessék, mi zajlik odabent, a tölcsérben? Ez nem tűnt közelebbinek a saját, hétköznapi valóságunkhoz, mint az ugyanakkor bemutatott A függetlenség napja vagy az egy évvel később érkező Titanic.

Egészen más a helyzet 2024-ben. „Az Időkép idén már összesen tizenhét darab tubát, azaz felhőtölcsért regisztrált, ebből hetet az elmúlt két napban” – írtuk május végén, és nem ám a rendszeresen tornádó sújtotta vidékekről, az amerikai Oklahoma vagy Kansas államokról, hanem a Szolnokhoz közeli Rákóczifalváról.

Már nem Kansasben vagyunk. A Twister hatalmas, apokaliptikus förgetegeit, amelyek egyike földöntúli erővel szakította ki aput a pinceajtóból az 1996-os film elején, errefelé is egyre könnyebb elképzelni.

Vagyis aligha készülhetett volna időszerűbb folytatás vagy újraértelmezés az idei nyári moziszezonra, mint a Twisters – Végzetes vihar. Hogy folytatás-e, vagy remake, azt nem könnyű eldönteni, de voltaképpen teljesen lényegtelen. A szereplők újak, de a tornádó még mindig olyan könyörtelen, mint régen, és messzemenőkig demokratikus: egyforma lendülettel söpör el házat, autót, tehenet és idős rokont.

A válogatás nélküli rombolásban – és persze a hősök eszement kitartásában, hogy ennek tanúi legyenek – benne van a tiszta látványosság öröme, ami miatt a Twister egymondatos története nagyon is filmre illő.

Az akkori főszereplők, Bill Paxton és Helen Hunt elnyűhetetlensége burleszksztárokat idézett. „Azt hiszem, bemegyünk!” – kiáltotta Paxton viharvadásza, mikor a szél a dzsipjük elé fújt egy komplett házat. Buster Keaton-i nonsalansszal hajtottak át rajta.

Azóta Paxton, James Cameron kabalaszínésze már nincs köztünk, Huntnak pedig a producerek nem engedték megrendezni a folytatást, noha állítólag a színésznő szerette volna. Az egyik főszereplő most Daisy Edgar-Jones, aki a számára áttörést hozó Normális emberek szellemiségében ismét megpróbál normális embert játszani. A másik Glen Powell, aki viszont szabadjára engedi a benne lakozó rocksztárt, és – ahogy minapi portrécikkünkben is jósoltuk – igyekszik bebizonyítani, hogy ő a jövő Tom Cruise-a, vagy inkább már a jelen Tom Cruise-szerű, fogpasztamosolyú Action Man-bábuja.

Edgar-Jones viharkárok által traumatizált kutatót alakít, akinek az esküvőről szőtt álmait fújta el a szél, a vőlegényével együtt. Powell afféle viharinfluenszert, aki élőben közvetíti, amint csapatával nagyon közel megy a tölcsérhez. „Tornádólovasnak” hívatja magát, jelezve, hogy jókora mínuszból kell feldolgoznia magát a főhősszerepig és a túlélésre meg a lány kezére méltó lovagig. Powellnek vigyorgó idiótából valóban sikerül emberszerűvé változnia a történet végére, noha a Twisters alapján a hasonló alkatú sztárok közül Ryan Gosling öniróniája és Cruise mániákus energiái is hiányoznak belőle.

Máskülönben a Twisters ugyanazt a hevenyészett cselekményt mondja fel, mint többes szám nélküli előzménye. Adott néhány meteorológus és futóbolond, aki mindenáron a tornádó közelébe akar férkőzni, ahelyett, hogy a lehető leggyorsabban elmeneküljön onnan, mint minden épeszű ember.

A csapat néhány tagjának meg sem jegyezzük a nevét, ők hamar meghalnak. A főhősök túlélik, és megerősödik a szerelmük, mert egynéhány közösen túlélt tornádó után azt gondolják, annak eldöntését, hogy este ki mosogasson el, már kibírja a kapcsolatuk. Ha akad némi újdonságértéke a Twistersnek, az itt keresendő. Lee Isaac Chung rendező a főhősök közötti románc kibontakozásának rendeli alá a katasztrófafilmes jeleneteket, amitől úgy érezhetjük, csekélység az az F5-ös erősségű (tehát nagyon erős) tornádó, mert Powell és Edgar-Jones figurái annak tombolása közben is ránevethetnek és rákiabálhatnak egymásra.

Vagyis szó sincs arról, hogy a Twisters komolyan venné címszereplőit, a pusztító viharokat. Elmondják, de nem mutatják meg, hogy ezek már a régi tornádóövezeteken túl is előfordulnak (a hősnő New Yorkban dolgozik, de ne reméljük, hogy romba dől a Szabadság-szobor). Klímakatasztrófáról, állandósuló fenyegetésről, a tudósok megfeszített munkájának jelentőségéről talán két mondat hangzik el.

Hiába mutogat romba döntött házakat meg vidámparkokat, a Twisters ellentmondásos módon éppen azt sugallja, hogy a vihar, tehát a lázadó Föld megszelídíthető, és a katasztrofális légköri jelenségek közelében lenni tulajdonképpen egész jó buli.

Nem azzal van a baj, hogy ez ordas hazugság. Elvégre kinek van szüksége egy újabb, a klímaváltozásról feltartott ujjal prédikáló földrajzleckére? Inkább az a gond, hogy így a katasztrófafilmes fenyegetések teljesen tét nélkülivé válnak, és nem érdemes izgulni a hősökért. Feszültségkeltés ügyében alighanem alkalmasabb rendezőt is találhattak volna a Minari családi melodrámájáért Oscar-díjra jelölt Chungnál.

Így a Twisters – Végzetes vihar óhatatlanul hiányérzetet kelt. Hősei nem elég egyéniek és szórakoztatóak ahhoz, hogy az ismerkedésük kíváncsivá tegyen, a tornádókat viszont túlontúl könnyedén zabolázzák meg. A legjobban talán mégis Philip Seymour Hoffman hiányzik, aki a kilencvenes évek közepén még nem volt sztár, ezért beugrott mindenféle film mellékszerepébe, és ott három mondattal is lehengerlően intenzív alakítást nyújtott.

Ahogy ő lelkesedett a tornádóért a Twisterben, nem lelkesedik úgy senki a folytatásban. És már nem is fog.

Twisters – Végzetes vihar (Twisters), 2024, 122 perc. 24.hu: 5/10.