Tous les garçons et les filles (1962)
Az 1944-es születésű Françoise Hardy kortársaihoz hasonlóan már a rock and rollon nőtt fel, de Elvis Presley, Cliff Richard és társai mellett hatott rá a francia sanzonok zenei világa is. Egy egész zenei világ, a yé-yé néven emlegetett stílus épült arra, hogy a franciák a maguk képére formálták a rock and roll őrületet, és a yé-yé poszterlánya Françoise Hardy volt. Első slágerét tizennyolc évesen énekelte el a francia tévében, a melankolikus Tous les garçons et les filles pedig gyorsan népszerű lett egész Európában, és a mai napig Hardy egyik legismertebb dala.
Le temps de l’amour (1962)
Egy hónap sem telt azután, hogy Hardy elénekelte a tévében a Tous les garçons et les filles-t, már meg is jelent az első albuma. Ezen hallható a Le temps de l’amour is, amely aztán ötven évvel később egy teljesen új nemzedéket is meghódított Wes Anderson Holdfény királyság című filmjében. Érdekesség, hogy a dal zenéjét Hardy későbbi férje, Jacques Dutronc szerezte. Mára a Spotify-on is ez Hardy legtöbbet hallgatott dala.
Je n’attends plus personne (1964)
Hardyról aztán hamar kiderült, hogy nagyban különbözik a sok másik yé-yé énekesnőtől, akik vidámak, bájosak és ártalmatlanok voltak, ráadásul többnyire férfiak írták a dalaikat. Hardy viszont dalszerző is volt, aki gyakran elénekelte mások szerzeményeit is, bár sokszor alaposan átdolgozva azokat. Ez például eredetileg egy olasz dal, amit Little Tony énekelt, Hardy aztán maga is felvette, méghozzá olyan zúgatott fuzz gitárhangzással, amely egészen brutálisnak hathatott 1964-ben. Amíg Hardyhoz leginkább sanzonos, melankolikus dalokat szokás társítani, ez jó példa rá, hogy sokkal színesebb volt a repertoárja.
All Over The World (1965)
Az énekesnő a kor szokásai szerint távolról sem csak franciául énekelt: olasz, német, spanyol nyelvű lemezei is jelentek meg, és természetesen angolul is dalra fakadt számtalanszor. Angol nyelvű dalai közül az All Over The World lett a legsikeresebb – ez saját korábbi szerzeményének angol átirata, és be is jutott a brit Top 20-ba, és máig ez az egyik legismertebb dala angol nyelvterületen. A dalt többek között Hardy nagy magyar rajongója, Koncz Zsuzsa is elénekelte még ugyanabban az évben, sőt csaknem 25 évvel később Csepregi Éva is.
Voilá (1967)
Az, hogy Hardy dalai melankolikus, szomorkás hatást keltettek, távolról sem csak póz volt a részéről: az énekesnőt a valóságban is mélabúsnak ismerték, aki állandó és intenzív szorongását azzal magyarázta, hogy születésekor épp légitámadás érte Párizst. Hardyt az anyja egyedül nevelte, gyerekkorát nehéznek és boldogtalannak írta le, húga paranoid skizofréniával küzdött (később öngyilkos is lett), míg apja, aki nem élt együtt velük, valójában meleg volt, és Hardy szerint egy férfi prostituált gyilkolta meg 1978-ban. Emiatt a háttér miatt is lehetett, hogy Hardy látványosan nem érezte jól magát a sztár szerepében sem, pedig amikor az ugyancsak népszerű Jacques Dutronc-nal összejöttek, ők lettek a yé-yé álompár, és a figyelem még inkább Hardyra irányult.
Comment te dire adieu (1968)
Françoise Hardy nemzetközi sztár volt, aki azonban az évtized második felében már egyre inkább a művészi önállóságáért harcolt, nagyobb beleszólást akart a zenekészítésbe, és anyagilag is próbált függetlenedni a sikereit lefölöző lemezcégektől. Innentől egyre jobban távolodott a populáris slágerektől, és közben egyre markánsabb zenei világot alakított ki. Nem akart kompromisszumokat kötni, hanem a saját útját járni, és minden albummal közelebb jutott ehhez. Az 1968-as lemezén már sikerült szinte maradéktalanul megvalósítani az elképzeléseit, és karrierje egyik legnagyobb sikerét érte ezzel a dallal, amely egy régi vágású amerikai sláger volt, ám kapott egy vagányabb körítést, szöveget pedig a francia pop zsenije, Serge Gainsbourg írt hozzá.
Fleur du lune (1970)
Nem lehet Françoise Hardyról beszélni anélkül, hogy ne térnénk ki arra: kora egyik legszebbnek tartott nője volt, akit Mick Jagger az „ideális nőnek” nevezett, Bob Dylan verset írt hozzá, David Bowie pedig ennél is tovább ment, amikor évtizedekkel később ezt mondta: „Szenvedélyesen szerelmes voltam belé, mint minden férfi a világon, és számos nő is.” Hardy ennek megfelelően igazi divatikon is volt, a legnevesebb tervezőket is megihlette a szépsége, Yves Saint-Laurent-tól Paco Rabanne-ig, aki egy aranylemezekből kirakott ruhát is tervezett neki, melyet akkor „a világ legdrágább ruhájának” tituláltak.
Rêve (1971)
A Comment te dire adieu sikerének köszönhetően Hardy önállósodhatott, és saját zeneműkiadót is alapított. Bevallása szerint ez volt a legboldogabb időszaka, amikor a legjobban élvezte a zenekészítést, egyre jobban eltávolodva a popzenétől, jazzes, folkos, bossanovás irányokba kalandozva. Az első ilyen albuma 1970-ben jelent meg, de igazán az egy évvel későbbi lemezét tartják nagyra, melyet a brazil gitáros-zeneszerzővel, Tucával közösen készített, és leginkább a brazil zene hatása érezhető rajta, Hardy pedig végre mindenbe beleszólást kapott, beleértve még a vonósbetétek hangzását is.
Message Personnel (1973)
Hardy kísérletező korszakát pont a lemezvásárlók nem díjazták annyira, így feladva függetlenségét újra egy férfi producerrel dolgozott együtt: ő volt Michel Berger, aki később Hardy pályatársa, France Gall férje lett. Berger hagyományosabb, sanzonosabb zenei világot képviselt, így Hardy zenéje is felnőttesebb lett, és ez az újabb hangzás visszasegítette őt az élvonalba. Időközben Hardy anya lett – azután kezdett dolgozni az albumon, hogy megszületett a fia, Thomas –, így az érettebb hangzás találkozott az énekesnő élethelyzetével is.
Dix heures en été (1996)
Hardy a Message Personnel sikere után is folyamatosan jelentette meg lemezeit, de egyre nagyobb szünetekkel, és nem tagadta, hogy jobban foglalkoztatta az asztrológia, mely valódi szenvedélyévé vált, újságcikkeket és könyvet is írt a témában. Idősebb korában pedig a regényírásra is rákapott: miután memoárja nagy sikert aratott, több könyve is megjelent, és amikor betegsége már nem tette lehetővé az éneklést, akkor is az írásban lelt menedékre. Albumai változó sikerrel jelentek meg, ám 1996-os lemezének alternatív rockhangzásával újra meg tudta lepni a közönséget.
I’ll Be Seeing You (2000)
Amellett, hogy megszámlálhatatlan zenészt ihletett meg, a későbbi nemzedék előadói is szívesen dolgoztak Hardyval, ha megtehették. Készült közös dala a Blurrel, az Airrel vagy éppen Iggy Poppal is, akivel egy réges régi amerikai dalt énekeltek együtt. Halálával nemcsak a hatvanas évek vagy a francia könnyűzene, hanem az egyetemes poptörténet egyik nagysága távozott a világból.