Az angol királynő fekete, akárcsak Sztálin kultuszminisztere – tényleg jó, ha Hollywood színvakká válik?

Az elismert amerikai regényíró, Amor Towles A Gentleman in Moscow című regénye nyolc évvel ezelőtt jelent meg. Igazi világsiker lett, számos nyelvre lefordították, köztük magyarra is, Egy úr Moszkvában címmel. A regény különleges nézőpontból mutatja be a Szovjetunió első három évtizedének történelmét, mivel főhőse egy orosz arisztokrata, Rosztov gróf, akit a bolsevik hatalom egy moszkvai szállodába „száműz”. A régi rend gyűlölt képviselőjét az menti meg a kivégzéstől, hogy megjelentetett egy forradalmi hangvételű verset a háború előtt, ennek köszönhetően az életét meghagyják ugyan, de haláláig nem teheti ki a lábát a Metropol hotelből, ahol addig is lakott. Luxus lakosztályából kirakják, és egy szegényes padlásszobába költöztetik, ő pedig a szállóban éli túl a sztálini terror és a második világháború éveit, miközben az évek folyamán seregnyi érdekes alakkal és élettörténettel találkozik.

Rasztafrizurás afrooroszok a Szovjetunióban

Idén a Paramount+ készített a regényből sorozatot, amely nálunk a SkyShowtime műsorán látható. Rosztov szerepét Ewan McGregor kapta, sorozatbeli szerelmét pedig az a Mary Elizabeth Winstead játssza, aki a való életben McGregor felesége. Ben Vanstone sorozata nyolc részben meséli el Rosztov gróf történetét, mely három évtizedet ölel fel, és központi szerepe van benne a látványnak, különösen a patinás Metropol épületének, amely a sorozat egyik főszereplőjévé válik. Az Egy úr Moszkvában már-már Wes Andersont idéző látványvilága miatt már nem is az első idei sorozat, amely konkrétan a Grand Budapest Hotelt idézi meg, de itt a szállodás érintettség miatt még egyértelműbb a hasonlat. Az alkotók láthatóan odafigyelnek a korhű jelmezekre és díszletekre, a vöröskatonák egyenruhájától kezdve a pincérekig és a szállodavendégekig.

Aztán feltűnik Rosztov legjobb barátja, Miska, aki ugyan nem arisztokrata, sőt, az alsóbb néposztályból származik, ám ez a barátságukon nem ejt foltot. A sorozat alkotói azonban Miska szerepét egy fekete színészre, Fehinti Balogunra bízták, azt viszont egy szóval nem magyarázzák meg, hogy miért fekete, hanem el kell fogadnunk, hogy az 1920-as évek Oroszországában szép számmal éltek orosz anyanyelvű feketék is, annál is inkább, mert messze nem Miska az egyetlen színes bőrű szereplő – mintha csak ma játszódna egy nyugat-európai városban, olyannyira, hogy még a szovjet kulturális minisztert is fekete színész alakítja. Sőt, Miska ráadásként még modern raszta-frizurát is visel, amilyen aztán végképp nem volt senkinek az 1920-as években Európában sem, nemhogy Moszkvában – mintha az lett volna a cél, hogy semennyire ne lehessen komolyan venni ezt a karaktert.

Nyilvánvaló, hogy – mint ahogy a korabeli Magyarországon is hatalmas feltűnést keltett volna egy magyarul beszélő fekete bőrű férfi – Oroszországban nem élt számottevő fekete lakosság az 1920-as években (mint ahogy egyébként még most sem), és ugyan az arisztokráciában előfordultak afrikai születésű emberek (lásd Abram Petrovics Gannibalt, Puskin dédapját), ők voltak a kivételek, hiszen Kelet-Európában száz éve maximum turnézó jazz-zenészek vagy táncosok voltak feketék, a korabeli migrációs minták pedig Európa nyugatabbra fekvő régiói felé irányultak, főleg azokba az országokba, amelyek tengerentúli gyarmatokkal rendelkeztek.

(Nem teljesen ide tartozik ugyan, de a specifikus országban játszódó produkciók esetén egyre gyakoribb, hogy az ország vagy régió a szereplőgárdában is képviselteti magát, és maximum a főszerepet bízzák angolszász színészre, az Egy úr Moszkvában azonban kizárólag angolszász, esetleg egyéb nyugat-európai színészek részvételével készült, akik mind angolul beszélnek, McGregor brit akcentusával pedig az arisztokrata mivoltát jelzik. Sőt, a sorozatot még csak nem is Kelet-Európában forgatták, hanem teljes egészében Angliában.)

Nem a bőrszín, a tehetség a fontos

Az Egy úr Moszkvában aránylag kedvező kritikákat kapott, noha leginkább McGregor alakítását dicsérték, és többen is megjegyezték, hogy nem feltétlenül volt nyolc epizódra való ebben a történetben. Az IMDb kritikákban és egyéb fórumokon azonban nyilvánvalóan a colorblind casting (magyarul leginkább színvak szereposztásnak fordítható) jelentette a nézők legnagyobb problémáját a sorozattal. A színvak szereposztás ugyanis elég népszerű trend napjainkban, és rendszerint felkorbácsolja az indulatokat: sokan már azt sem bírják elviselni, ha egy képregényalakot vagy egy mesehőst nem fehér színész alakít, de ezekben az esetekben azért abszolút érthető, ha egy stúdió a sarkára áll, és azt mondja, több lehetőséget kell adni a fekete vagy ázsiai színészeknek.

Nagy vitákat váltott ki A Bridgerton család című Netflix-sorozat is, melyben a 19. század eleji londoni arisztokráciának egy jól látható része fekete, sőt, Sarolta királynő személyében egy fekete uralkodó ül a brit trónon is. Ez nyilvánvalóan nem a valóság, viszont a Bridgerton szándékoltan egy sosemvolt, mesebeli múltban, ha úgy tetszik, alternatív valóságban játszódik, ahol Billie Eilish-slágerekre táncol az úri közönség, és az egész történet egy rózsaszínű mese habbal, amely egy pillanatig sem veszi komolyan magát. Ebben az esetben talán túlzásnak tűnik, hogy még a magyar nyilvánosságban is ádáz viták zajlottak a „történelemhamisító” sorozatról – kész csoda, hogy a fekete Kis hableányból nem lett közéleti ügy nálunk. A Bridgerton koncepciója érthetően megosztó, de mivel nem pozicionálja történelmi sorozatként magát, ebben az esetben még vannak érvek a colorblind casting mellett.

Hasonló a helyzet a Nagy Katalin – A kezdetek című sorozattal is, melyben szintén sok fekete szereplő látható, de ez szintén inkább egy alternatív történelemben játszódó szatirikus vígjátéksorozat, és csak nagy vonalakban alapul történelmi személyiségeken. Ezzel szemben az Egy úr Moszkvábant Amor Towles az abszurd alapszituációval együtt is történelmi regényként írta, melyben a kinti világban véresen komoly események zajlanak, és ez a sorozatra is igaz: embereket gyilkolnak meg vagy zárnak munkatáborokba, megismerteti a szovjet rendszer embertelen mivoltát, ám a színvak szereposztással az egésznek elveszik az élét.

Joggal kérdezhetik a nézők, hogy miért vegyük mi komolyan ezt a sorozatot, ha maguk az alkotók sem teszik? És miért fordítanak ilyen kiemelt figyelmet a korhű látványra, ha a sorozat végső soron mégsem tükrözi a kort? Egyáltalán minek akkor pénzt költeni jelmezekre és díszletekre, hogy megörökítsék a korszakot?

Színtudatos kontra színvak casting

Ezen a ponton meg kell állnunk, hogy különbséget tegyünk a colorblind és a colour-conscious („színtudatos”) szereposztás között, mivel két különböző koncepcióval állunk szemben, noha mindkettő alapvetően a sokszínűség és a reprezentáció növelését tűzi ki célul.

Csak amíg az első esetben nem veszik figyelembe a színészek faji vagy etnikai hovatartozását, mondván, hogy az egyetlen szempont a színészi tehetség és alkalmasság a szerepre, addig a második koncepció tudatosan szem előtt tartja a színészek faji és etnikai hovatartozását, és tisztában van azzal, hogy igenis jelentősége van, ha egy bizonyos szerepet fehér vagy színes bőrű színészre osztanak.

A „színtudatos” szereposztás (ennek egyik legismertebb példája a Hamilton című musical) hívei szerint ugyanis nem feltétlenül használ a sokszínűség ügyének, ha nem foglalkoznak vele a mű kontextusában, mit jelent az adott szereplő bőrszínének megváltoztatása: „A reprezentáció nem azt jelenti, hogy a színes bőrű színészekre válogatás nélkül oszthatnak bármilyen rendelkezésre álló mellékszerepet. A »színvakság« nyilvánvaló velejárója, hogy nem értjük, mit jelent színes bőrűnek lenni, és hogy ez hogyan alakítja a világokban való eligazodást, legyen szó akár a fikcióról, akár az életről” – szól a colorblind casting egy specifikus kritikája.

És valóban, Az egy úr Moszkvában esetében tényleg a világon semmi következménye nincs annak, hogy Miskát például fekete színész játssza: semmit nem ad a figurához, annál több nézőre van viszont kizökkentő, sőt, zavaró hatással, és a jelek szerint a közönség tekintélyes részét el is fordítja a sorozattól.

A sokszínűségre és a reprezentációra való törekvés önmagában egyáltalán nem ördögtől való: jól ismert, hogy a színes bőrű színészek lehetőségei évtizedeken keresztül korlátozottak voltak, és még egész friss statisztikák is még ezt támasztják alá. Például 2006 és 2015 között, amikor már javában létezett a politikai korrektség és a pozitív diszkrimináció, a New York-i színpadokon a szerepek 78 százalékát fehér színészek játszották, miközben az amerikai népszámlálás becslése szerint a város lakosságának csak 44 százaléka volt akkor fehér. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, milyen indíttatásból és milyen szerepeket osztanak színes bőrű színészekre:

A rendezőknek, alkotóknak fel kell tenniük maguknak a kérdést, hogy mit is mond ez a mű valójában? És hogyan erősíti vagy változtatja meg a mű mondanivalóját a színes bőrű személy szerepeltetése?

– mondta a színtudatos casting egyik fő szószólója, Diep Tran, aki számos cikket szentelt már a témának, és ugyan elsősorban színházzal foglalkozik, a probléma a film- és a sorozatipart is ugyanúgy érinti. Nyilvánvaló, hogy az Egy úr Moszkvában alkotói ezeket a kérdéseket nem tették fel, de hasonló a helyzet a Sally Rooney Normális emberek című regényéből készült sorozattal, melyben jobbára a regény ellenszenves mellékszereplőit változtatták színes bőrűvé, ugyanakkor semennyire nem reflektált a karakterek bőrszínére.

Egy 2018-as cikkben már a Harvard Journal of Sports & Entertainment Law is pálcát tört a színvak szereposztás felett: „A bőrszín még mindig meghatározó tényező az amerikai társadalomban, és ellentmondásos azt állítani, hogy a bőrszínnel kapcsolatos problémákat a bőrszín teljes figyelmen kívül hagyásával lehet megoldani” – így a cikk. Ennek ellenére mint láthatjuk, a gyakorlat még bőven velünk van.

A varázslatos, soknemzetiségű múlt veszélyei

Idén tavasszal aztán a New York Timesban is megjelent egy cikk, amely síkra szállt a színvak castingolás ellen. Kabir Chibber írásában bírálta a Bridgertonban vagy az új Wonka filmben látható gyakorlatot, melyek valamiféle sosemvolt, mesebeli világként álmodják újra a múltat, melyben mindenki jól megfért egymással, bőrszínre és vallásra való tekintet nélkül:

Valami nincs rendben, valami, ami miatt nem lehet elveszni ezekben a történetekben. Soha nem lehet teljesen elképzelni a varázslatos, soknemzetiségű múltat anélkül, hogy ne kellene gondolatban szétszedni a világtörténelem alapjait. A Bridgerton azelőtt játszódik, hogy Nagy-Britannia eltörölte volna a rabszolgaságot, egy olyan intézményt, amely a sorozat világában látszólag nagyrészt említés nélkül létezik. Pontosan mik a szabályai egy olyan világnak, amelyben egy fekete királynő uralkodik egy olyan Brit Birodalom felett, amely engedélyezi a feketék rabszolgasorba taszítását?

– teszi fel a kérdést Chibber, aki megjegyzi, hogy ezek a kísérletek jószándékból erednek ugyan, hiszen az alkotók nehézségekbe ütköznek, amikor olyan műveket filmesítenek meg, melyek szinte kizárólag fehér emberekről szólnak:

Mindenkit be akarunk vonni a történetmesélésbe, de nem mindig vagyunk felkészülve arra, hogy megváltoztassuk az általunk elmesélt történeteket. Ezért egyszerűen felfüggesztjük a kétkedést; azt képzeljük, hogy mindenki, aki jelenleg angol nyelvű kultúránk része, mindvégig jelen volt, értékes és egyenrangú résztvevőként.

Ezzel pedig a cikk szerint nemcsak a történelmet másítják meg, amikor azt mutatják, hogy az emberek bőrszínre való tekintet nélkül jól elvoltak egymással ebben a bizonyos varázslatos soknemzetiségű múltban, de nem is szolgálják a színes bőrű népesség érdekeit sem.

A New York Times cikke tényleges javaslatokat is tesz arra, hogy ehelyett a hamis fantáziavilág helyett valahogy máshogy törekedjenek a sokszínűségre: az egyik megoldás a kánon kiterjesztése, és az európai és észak-amerikai szerzők mellett a világ egyéb tájainak irodalma is kapjon megfelelő képviseletet. A másik ajánlás, hogy frissítsük fel a műfajokat: „A cowboyt megtarthatod, de darabokra tépheted, ahogy Mel Brooks tette egy fekete seriff történetével az 1974-es Fényes nyergekben. Vagy újraépíthetjük, ahogy Quentin Tarantino tette a Django elszabadulban, amikor főhősnek egy egykori rabszolgát tett meg.”

A bőrszínnel nem foglalkozó szereposztás azonban szerinte azzal a veszéllyel jár, hogy ugyanoda lyukadunk ki, ahová a Google nemrég:

Gondoljunk csak a közelmúltbeli felháborodásra a Google mesterségesintelligencia-modellje miatt, amelyet annyira betanítottak arra, hogy »színvak« képeket állítson elő, hogy röhejes dolgokat mutatott: az Amerikai Egyesült Államok alapító atyáit mint indián férfiakat és etnikailag sokszínű nácikat.

Ha itt még nem is tart a film- vagy sorozatipar, azzal egész biztosan jól jár, ha újragondolja a reprezentáció és a sokszínűség növelésének módjait.