Geszti Péter: Ha nem politikai szempontok alapján osztana pénzt a Filmintézet, nekem akkor is a sor végére kellene beállnom

Mégis, mi mást lehetne először megkérdezni az Adom a napom házigazdájától, mint hogy mivel telt a napja az interjúnk előtt?

Elég sokáig aludtam, mert előző éjjel hajnali háromig voltam fenn. Egy videósorozatot vágunk a jövő év eleji Aréna-koncertemhez, és nagyon sok munka van vele. Ma napközben néznem kellett az Adom a napom streamközvetítését az nlc.hu-n: mivel telik a vendég napja? Ma Ábel Anita a vendég, sokszor belenéztem, mi történik vele éppen. Ebéd előtt lementem tornázni, ez néhány éve már napi rutinná vált. Váltottam pár szót a gyerekeimmel – már amikor hajlandóak voltak szóba állni velem, mert iszonyatosan el vannak foglalva a tavaszi szünetben, nem bírják kiemelni a fejüket a mobiltelefonjukból. Végül elmentem a feleségemmel az édesanyám lakásába, amit egy kicsit rendbe kell hozni. Onnan jövök ide.

Mennyire hiányzott a napi szintű felkészülés és forgatás, amivel a műsor jár?

Egyáltalán nem hiányzott. A fő boldogító tevékenységem most már két éve, amióta nem foglalkozom a marketingügynökségünkkel, hogy alkotói projektekben veszek részt. Kreatív producere leszek egy induló sorozatnak, menedzselem a nagyobb koncertjeimet, és most kijön egy új dalom – egy meglepő duett Péterfy Borival –, amelynek a videoklipjén dolgozni kell. A születésnapomon végig forgatni fogok. Ezen kívül hosszú évek óta van egy tervünk Dés Lászlóval: szeretnénk készíteni Petőfiről egy operai méretű, zenés darabot, ami szerintünk egy izgalmasabb és a valósághoz közelebb álló Petőfit mutat, mint akit eddig lehetett látni a feldolgozásokban. Úgy tűnik, most ezzel a munkával is tudunk haladni. És néha egy-egy dalszövegsort beleírok a laptopomon megnyitott tizenöt dokumentum közül valamelyikbe.

Nem úgy hangzik, mintha ebből hiányozna az Adom a napom.

Én jól megvagyok akkor is, ha nincs tévézés. Hozzászoktam már, és a rutint erősítette az is, hogy ki vagyok tiltva a közszolgálati médiumokból. Ahhoz az »elitklubhoz« tartozom, amelyik kénytelen a saját teljesítményéből megélni, és ez erősíti a versenyszellemét.

Az Adom a napomat viszont szeretem csinálni, még akkor is, ha elvben nem fér bele a napomba. Egyrészt ez bizonyos értelemben luxustermék: a Viasat3 egy kereskedelmi csatorna, mégis hajlandó kísérletezni, és értékalapú műsort képernyőre engedni. Másrészt remek a stáb, és élvezem a találkozásokat a vendégekkel. Van róluk valami előképem, ami általában közepesen pontatlan, de egészen más szemtől szemben ülni velük. Nagy tanulság számomra, hogy mindenkinek megvan a maga igazsága az életében, amit meg kell próbálnunk megérteni. A vendégek kilencven százalékával találkoztam korábban is, ismerem őket, menet közben mégis kiderül, hogy nem tudok róluk eleget. Érdekes észrevenni, mennyi azonosság van mindannyiunk életében, ugyanazok a tragédiák és komédiák játszódnak le. Másrészt az is érdekes, hogyan reagálnak ezek az emberek a sorsfordulókra.

Gryllus Dorkának mondta, hogy álságosan csak a női előadóktól, színészektől szokták megkérdezni: hogyan lehet összeegyeztetni a karriert a családdal? Ne legyünk álságosak, öntől is megkérdezem.

Néha jobban, néha rosszabbul. Nem vagyok ezzel elégedett, mint ahogy a vendégeim közül sem volt az szinte senki. Aki olyan hivatásban éli az életét, amelyben saját magára kell koncentrálnia – legyen az film, színház vagy média –, addiktív viszonyban van a sikerrel és a saját személyével, személyiségével. Szerencsés, akinek stabil családja van, olyan párja, aki visszarángatja a valóságba.

Rengeteg tündérmesét szoktak elregélni a hírességek arról, milyen jó kis családi életük van, de ezek általában nem igazak. Sok lustaság, sok oda nem figyelés van ebben.

Magunkról azt gondolom, megtaláltuk az egyensúlyt a nyilvános és a privát élet között, a gyerekeink nem szenvednek nagy hiányt semmiben, a jelenlétünkkel kapcsolatban sem. De biztos, hogy ezen is lehetne javítani.

Többször is önironikusan mondja az aktuális vendégnek, hogy „most úgy csinálok, mintha újságíró lennék”, vagy „megpróbáltam újságírósan feltenni a kérdést”.

Vagy azért kérdezek meg valamit, mert a szerkesztő odaírta, és én igazából egészen máshogy tenném fel a kérdést.

Feszeng egy kicsit a riporter szerepében?

Egyáltalán nem! Van százötven ember Magyarországon, aki körbejár minden médiumban. Ők azok, akik egyszerre rendelkeznek valamilyen teljesítménnyel, és a személyük érdekli is az embereket. Túl nagy válogatási lehetőség nincs. Magánemberként is elmehetnék ebédelni velük, ezért a műsorban sem feszültek az interjúhelyzetek. Úgy veszem észre, a vendégek örülnek is, hogy nem újságíróval ülnek szemben, feloldódnak, és olyasmiket is elmesélnek, amiket sajtóinterjúkban nem szoktak.

Hajós András azért kínosan kerülte, hogy válaszoljon a magánéletét firtató kérdésekre, nagyjából háromszor utasította vissza a válaszadást.

Igen, mert szerintem ő sok mindent nem döntött el az életében, és ezek az eldöntetlenségek kerültek felszínre a műsorban. De szerintem a nem válasz is jó válasz. András karakterét, bizonytalanságait ezek a válaszok tükrözték jól. Mindenkinek szíve joga, hol húzza le a zsilipeket. Óriási eltérések vannak a műsorban: van, aki az élete minden részletébe bepillantást enged, van, aki alig. Valaki a lakása küszöbén sem engedi át a kamerát, más a hálószobájába is beengedi. Valaki boldogan megmutatja a gyerekét, valaki csak hátulról engedi őt felvenni, másvalaki pedig egyáltalán nem. Én minden hozzáállást megértek. Bizony, van, hogy nekem tekerni kell, hogy a műsor élőben ne álljon le, ne veszítse el az energiáját, és érdekes maradjon. Van, amikor ez jobban sikerül, van, amikor kevésbé.

Bulvárműsornak tartja az Adom a napom-at?

Nem igazán, sőt egyáltalán nem. A formátum lényege, hogy napközben streamen nézheted, mit csinál az illető. Ebből a felvételből este kiveszünk néhány részletet, azok alapján beszélgetünk. Engem nem az intimpistáskodás érdekel, hanem az, az aznapi vendég hol tart éppen az életében.

Szerintem nagyon nehéz normálisan felnőttnek lenni. Egyre nehezebb.

Van egy általános bizonytalanság a világban, aminek az elszabaduló klímától kezdve a háborún át a járványokig számos oka van. Ebben nem könnyű normális embernek maradni. Nem könnyű kezelni azt az addikciót, amelyet a siker jelent, és nem könnyű közben szülőnek lenni. Mindig nézem, ki hogy birkózik ezzel.

Csomó mindent tanulok a vendégeimtől, apróságokat is.

Múltkor Sváby András mondta a reklámszünetben, hogy szomjas, de nem iszik. Kérdeztem, miért nem. Azt felelte, Antal Imre tanította neki, hogy adás közben nem szabad inni, mert akkor izzadsz. Engem az ilyesmi jobban érdekel, mint a bulvár, és a szerkesztő kollégáim sem bulvárt akarnak csinálni. Nem alantas megfigyelőként akarunk jelen lenni, inkább a dokumentumfilm és a fel nem hergelt reality közé akarjuk belőni a felvételeinket. Nem az a cél, hogy beletapossunk a vendégekbe. Vannak, akik az élő adás közben rátapadnak a monitorra, annyira megbűvöli őket, hogy visszanézik a saját életüket: így nézek ki a lakásomban?

Melyeket érezte eddig a műsor legjobb, és melyeket a legnehezebb beszélgetéseinek?

Szemétség lenne erre válaszolni, mert senkit nem akarok megbántani. Ön is tudja, hogy vannak kivételes interjúhelyzetek, amikor felszikrázik a levegő. Amikor valaki olyan vallomással jön elő, amire te kérdezőként sem számítottál. Szerintem például a Nagy Zsolt-interjúnál megállt a levegő. Nagy Ervinnél is. Egyesek nagyon őszintén beszélnek, mások meg nem veszik észre, hogy elárulják magukat.

Hány százalékára mondaná a műsoroknak, hogy nem sikerült jól?

Tíz százalék alatt. Ez már műsor közben látszani szokott. Vagy hajlandó kinyitni valaki a lelki cipzárt, vagy nem. Mindig marad valami hiányérzet, ha valaki nem őszinte, vagy ha csak promózni jön be magát. Azt a kollégák is mindig azonnal leveszik. Most már ahhoz is hozzászoktam, hogy rengeteg véletlen is van a műsorban: hogyan telik a vendég napja, hogyan viselkedik az élő műsorban? Ha nem is commedia dell’arte, de „media dell’arte”, amit csinálunk.

Említette, hogy reklámmal már nem foglalkozik, de a kétezertízes években sokat dolgozott a filmiparban marketinges vonalon, és a feleségével közösen produceri feladatokat is vállaltak, filmgyártó cégük van. Most van bármilyen kapcsolatuk a Nemzeti Filmintézettel?

A békés egymás nélkül élés.

Úgy szorult ki onnan is, mint a közmédiából?

Ugyanúgy. Furcsa belegondolni, mennyire természetesnek veszem ezt egy idő után, pedig nem kellene annak venni. Az én ilyen típusú problémáim viszont eltörpülnek azok problémáihoz képest, akiknek konkrétan a megélhetése került veszélybe a filmszakmában. Ezért nekem nem illik panaszkodni.

A nagy és gazdag magyar filmes kultúrában nálam ezerszer érdemesebb emberek nem jutnak szóhoz. Ha másként osztana pénzt a Filmintézet, nem politikai szempontok alapján, nekem akkor is a sor végére kellene beállnom.

Más kérdés, hogy – mivel izgat a filmezés – mindent elkövetek, hogy a piacon, állami támogatás nélkül tudjunk filmet, sorozatot készíteni. Ha minden igaz, idén forgatunk is, csak erről még nem beszélhetek. Továbbra is hiszek abban, hogy a minőségi teljesítmény meg tudja találni az útját a kulturális piacon, csak ezért rohadt sokat kell dolgozni.

Önök voltak a Szia, Életem! című családi vígjáték társproducerei, amit 2022-ben mutattak be, de a támogatásáról már évekkel korábban döntöttek. A Covid miatt csúszott a premier. Akkortájt már érezte, hogy kiestek a pikszisből?

Az a film valahogy átkínlódta magát a surranópályán a Vajna-éra és a Káel-éra közötti interregnumban. Mire elkészült a film, másik vezetőség dolgozott a Filmintézetben. A veszprémi Magyar Mozgókép Fesztiválon nem engedték versenybe szállni, csak versenyen kívül vetíthettük. Ebben azért már éreztük az üzenetértéket.

Szerettem volna beszélni pár szót az új filmmogullal, de az a válasz jutott el hozzám, nem valószínű, hogy fogadni fog engem. Házhoz pofonért meg nem megyünk.

Ő is jobban járt így.

Hogy vonná meg a Filmalappal közösen végzett munkája mérlegét? Van olyan, amit cikinek tart?

Nincs. Annak idején Andy Vajna kért fel rá, hogy segítsem a magyar filmek marketingjét. Most is azt gondolom, helyesen tettem, hogy elvállaltam, mert politikától függetlenül fontos azon dolgozni, hogy a magyar filmek, amelyekbe az állam pénzt tett, eljussanak a közönséghez. Egyetlen kurzusfilmen sem dolgoztam tanácsadóként. Más kérdés, hogy hamar látszott, hol esnek el a magyar filmek. A Filmalap, a producer és a forgalmazó Bermuda-háromszögében sokszor eltűnik egy-egy film, mert mások a szempontjaik és az érdekeik ezeknek a szereplőknek. A produkciós cégek nagyon sokáig nem gondolkodtak piaci alapon. Alkotói filmekben gondolkodtak, míg Vajna amerikai típusú, produceri szemlélettel készítette a filmeket. Sikerült kilobbiznunk, hogy a Filmalap ne csak fejlesztési és gyártási, hanem vissza nem térítendő marketingtámogatást is adjon egy-egy filmre. Ez a lehetőség tudtommal azóta is él, és ez nagy előrelépés volt. Ma a két kezét összetenné a magyar filmszakma, ha Andy Vajna feltámadna, és visszavenné az irányítást az állami filmtámogatási rendszer felett. Nem akarom szentnek beállítani őt, mert sok furcsa húzása volt más területeken. Minél közelebb került a kormány embereihez, annál inkább gyengült a viszonyunk, de politikáról nem beszélgettünk.

Lett volna marketinges ötlete a Petőfi-filmhez?

Lett volna!

Azt a hétmilliárd forintot, amit a Most vagy soha! alkotói kaptak, szétosztottam volna hétszer egymilliárdra hét filmkészítő részére úgy, hogy megversenyeztetjük előtte a forgatókönyveket.

Lett volna hét filmünk, amiből három rohadt jó, kettő oké és kettő vitás. Ez a legjobb marketingötletem ezzel kapcsolatban.

Voltaképpen az egész életét film- és tévéközelben töltötte, úgyhogy most csak egyvalamiről szeretném kérdezni, az évforduló apropóján: idén huszonöt éves a Kalózok, amelynek társírója volt, és a benne hallható Jazz+Az betétdalok is önhöz kötődnek. Többször is láttam ezt a filmet…

Részvétem!

Nem, pont azt akarom mondani, hogy szerintem az egyik leghitelesebb filmünk a rendszerváltás utáni Magyarországról, ahol a főhősöknek el kell dönteniük, hogy vagy eladják magukat a kereskedelmi médiának, vagy megmaradnak az undergroundban, ami ott a kalózrádiózás világa. Az utóbbival viszont azt is vállalják, hogy láthatatlanok maradnak. Önt személyesen foglalkoztatta ez a dilemma?

Abszolúte foglalkoztatott. Én nagyon hamar megtaláltam a helyem a hivatalos médiában, és érzékeltem azt, hogy ízlésben, szemléletben, célokban mekkora különbség van a Tilos Rádió és a Danubius Rádió között, ahol akkoriban műsort vezettem. Jóval korábban, a nyolcvanas évek közepétől dolgoztam a Rockstúdióban, ahol volt két csodás mentorom: Ligeti Nagy Tamás, egy remek újságíró, és Lengyel Zsolt, egy remek rendező. Ők nyitották fel a szememet rá, hogy nemcsak Rick Astley meg Kylie Minogue létezik, hanem Iggy Pop meg David Bowie is, egy másik zenei kultúra, mint amit addig ismertem. Emiatt a kilencvenes években sem sajnáltam le, hogy mit nyomnak a srácok a Tilosban, hanem azt gondoltam, ez a másféleség rohadt érdekes.

Én javasoltam, hogy a rádiózás köré írjuk a Kalózok forgatókönyvét. Eleinte jobban kapcsolódott volna a saját életemhez, aztán hamar észrevettük, hogy egyáltalán nem érdekes az én életem ilyen szempontból. A sorsválasztás viszont tényleg az: a jó képességeidnek köszönhetően bemész a mainstreambe, vagy maradsz alanyi költő az undergroundban?

Szerintem ez jó kérdés, de a film egyáltalán nem olyan lett, mint szerettük volna. Óriási összeveszés kerekedett Sas Tamás rendezővel, mert teljesen mást kezdett el forgatni, mint amit gondoltunk. Abban az évben a legnézettebb magyar film volt a Kalózok, de nekem kihagyott gólhelyzet.

Sajnálom, szerintem nem olyan rossz.

Nem rossz, de sokkal több és jobb lehetett volna, ha az alkotók egyfelé húznak. Ez akkora tanulság volt, hogy a későbbi munkáimban aztán mindig nagyon figyeltem rá, hogy minden résztvevő ugyanazt gondolja az adott produkcióról. Ne csapjuk be egymást, ne játsszunk emberi játszmákat! Az csak ártani fog a történetnek, amit el akarunk mesélni, mindegy, hogy van hozzá zene, vagy nincsen.

Más volt filmezni a kilencvenes években Magyarországon, mint a Filmalap időszakában?

Nagyképűség lenne magabiztosan nyilatkozni erről, annyira nem láttam bele. A Kalózok egyébként nem állami pénzből készült. Budai György, az elhíresült Tocsik-ügy egyik érintettje döntött úgy, hogy tőkét rak egy filmsorozatba – utólag azt gondolom, ezzel a rá amúgy jellemző nagyvonalú mecénási gesztussal akarta megint egy kicsit jobban elfogadtatni magát a közéletben. A sorozattervünket a TV2 karolta volna fel, és elképesztő fordulatokon keresztül jutottunk el oda, hogy a csatorna akkori vezetése végül is jól átvert minket. A szerződéskötés pillanatában kiszálltak a produkcióból, és mi ott álltunk a sorozatra beígért pénzünkkel, amiből nagyon gyorsan egy mozifilmet kellett leforgatnunk. Nehéz feladat volt, amit csak kapkodva és kompromisszumokkal tudtunk megoldani. De gyártási értelemben akkor is jó teljesítményei voltak a magyar filmiparnak. Nyilván azóta még professzionálisabbá vált a nálunk készülő külföldi produkciók hatására, de szükség is van erre, mert azok óraműpontossággal működő gépezetek. A profik hozzá is szoktak a nyugat-európai bérekhez, ami gyakran nem teszi könnyűvé, hogy stábot szerezz egy magyar filmhez.

Eszembe jutott egy másik produkciója is, aminek van némi aktualitása: az ország EU-csatlakozásának huszadik évfordulóján újra lehetne hallgatni a Hungarian in Europe című számát, a Sting-dal feldolgozását. Tízéves a dal – azóta még idegenebbnek lát bennünket az EU-ban?

Nem, pedig sokat tesz érte a kormányzati kommunikáció.

A magyar és dakota közmondásokat előszeretettel használók mintha elfeledkeznének arról a szólásról, hogy »nem tojunk abba a fészekbe, ahonnan enni adnak«. Toxikus erővel tolják a »régen Moszkva parancsolt, most meg Brüsszel« bullshitet, és sokan bedőlnek ennek is.

Ugyanakkor a felmérésekből kiolvasható, hogy a magyarok túlnyomó többsége mindezek ellenére is ragaszkodik az Unióhoz. Amikor az említett dal kikerült, éppen nagyon forró téma volt az elvándorlás, több zenész barátom is Bécsbe költözött. Úgy emlékszem, a jobbos és szélsőjobbos körökben kiverte a biztosítékot a dal, nem akarták, hogy a témának ez a dalba foglalt értelmezése teret nyerjen. A videó alatt, a kommentek között csapatostól jelentek meg az őrjöngő trollok. Addigra már hozzászoktam ehhez, nem lepett meg. Friderikusz Sándortól pedig azóta megtanultam azt is, hogy a beszólogatásokat egy pillanat alatt törölni kell. Az én közösségi oldalam az én médiumom, ott szabad vagyok, és csak az én értékeim kapnak helyet.

Zárásként is maradjunk a kerek évfordulóknál: az interjúnk hetén tölti be a hatvanat, jövő év elején majd születésnapi koncertje is lesz. Olyan alkat, aki ilyenkor számvetést készít?

Nem én. A hagyományos jeles napok és évfordulók nem érdekelnek, a kerek és a szögletes születésnapok sem. Az sokkal jobban megráz, hogy nemrég meghalt az édesanyám, vagy hogy olyan ismerőseim halnak meg, akik viszonyítási pontot jelentettek nekem az életben. Az ünnepnap meg az, amikor a családommal és a barátaimmal tudok lenni, vagy amikor zenélek. Minden viszonylagos önismerettel rendelkező ember folyamatosan számvetést készít abban az értelemben, hogy átgondolja, jó-e az úgy, ahogy régebben, vagy akár csak az előző nap alakította az életét, elég jó-e, amit létrehoz. Januárban lesz egy Geszti Sixty című koncertem az Arénában, amihez rengeteg régi fényképet, videót nézek át mostanában.

Időnként keletkezik némi pír az arcomon, hogy például hogyan vezettem műsort régebben. Nem csodálom, ha egyesek zsebében kinyílt anno a pofongép.

Sokszor volt sok az, ahogy működtem, de tudjuk, hogy ez a „sokság” hozta meg az ismertségemet, még ha stigmatizált is bizonyos értelemben. Ma talán ízlésesebben csinálnám, de az akkori társadalmi és kulturális környezetet, meg a saját kölyökgólyaságomat figyelembe véve az sem volt rossz.

Ebből a sokféle tevékenységből mi az, amihez már egyáltalán nincs kedve, és nem is gondolja, hogy valaha lesz?

A marketingre biztosan nem szánnék több időt, sőt, tíz-tizenöt éve abba kellett volna hagynom. Volt tíz év az életemben, amikor nem zenéltem. Érdekes dolgokat csináltam helyette, de azért utólag azt gondolom, hogy Einsteinnek volt igaza, aki élete végén csak azt sajnálta, hogy nem tanult meg jobban hegedülni. Sok mindenbe belevágtam, amihez egyáltalán nem volt végzettségem, mert az önmegvalósítás lehetőségét láttam benne. Mára eljutottam odáig, hogy pusztán dalszövegíróként és rapelőadóként szórakoztatom magam. Ez tesz a legszabadabbá és a legboldogabbá. Mindenkinek azt tudom tanácsolni, aki valaha hangszert vett a kezébe, és utána lerakta, hogy nagyon sürgősen vegye fel újra, és találja meg a zenében önmagát.