Garázsból indulva épített birodalmat, melynek Sting és Janet Jackson is része volt

A 88 éves korában elhunyt Jerry Moss egy volt a hatvanas-hetvenes évek legendás zeneipari gurui közül, akik ma már nehezen elképzelhető hatást gyakoroltak a műfaj történetére. Moss, Clive Davis, David Geffen vagy a nemrég elhunyt Seymour Stein szupersztárok tucatjait fedezték el és indították el az útjukon. A szintén legendás impresszárió, Ahmet Ertegun ezt így fogalmazta meg:

Ki kell fejlesztened egy második fület. Az első fül a privát ízlésed, ami személyesen téged mozgat meg. A második fül az, amikor meghallgatsz egy zenét, és te személy szerint borzalmasnak találod, de kereskedelmi szempontból mégis sláger – a második fülnek azt kell mondania: »Ez nagyszerű!«. A második fül, ha jó, összhangban van a közönség ízlésével.

Jerry Moss is rendelkezett ezzel a bizonyos második füllel, és pályája során sosem érdekelte, mi számít menőnek, de az ő története még ezen túl is különleges. A karrierjét lemezkiadók promóciós részlegén kezdő Moss 1962-ben a saját garázsából indította el a trombitás Herb Alperttel közös lemezkiadóját, mely a nevük kezdőbetűjét viselte: A&M Records (az eredeti neve Carnival Records volt, de két megjelenés után váltottak). Akkoriban mintegy háromezer lemezkiadó működött az épp hatalmas felfutást produkáló iparágban Amerikában, ahol pár száz dollárból már kijött egy kétszámos kislemez, felvétellel, lemeznyomással, borítóval együtt, tehát nem kellett nagy tőkebefektetés egy single piacra dobásához. Csakhogy ezeknek a kiadóknak a túlnyomó többsége egy vagy két kislemez után eltűnt, az A&M viszont egy évtizeden belül a világ legnagyobb független lemezkiadójává vált, és végül 1989-ben 500 millió dollárért adták el a PolyGramnak.

Ebben a sikerben persze Moss második füle és üzleti érzéke mellett oroszlánrésze volt üzlettársának, aki rendkívül sikeres zenészként eleinte egymaga tett arról, hogy az A&M a felszínen maradjon. Herb Alpertet – aki Mosshoz hasonlóan kelet-európai zsidó bevándorló családból származott – egy mexikói utazáson ihlette meg a mariachi hangzás és a bikaviadal hangulata, és a dalt, amin dolgozott, teljesen átírta mariachi fúvósokra, közönségzajokat vágott alá, Moss pedig egy fiktív zenekart is kitalált hozzá, így a The Lonely Bull című kislemez a Herb Alpert & The Tijuana Brass néven jelent meg, noha mexikóiak helyett Los Angeles-i session zenészek játszottak a felvételen.

A The Lonely Bull volt az A&M első kislemeze, amely rögtön a Top 10-be verekedte magát, és ezzel egy évtizedre megvolt Alpert receptje a többnyire instrumentális, fúvósok dominálta, a legkülönfélébb hatásokat beemelő, és ezért egzotikusnak ható zenékre, melyek elképesztően sikeresek voltak. Miközben a zeneipar nagy része kizárólag a tinédzserek kegyeit keresve szerződtette Elvis Presley és a Beatles vélt kihívóit, addig az A&M megtalálta a 35 éven felülieket, az elhanyagolt közönségréteget. Herb Alpert és a Tijuana Brass elképesztő tempóban trombitálta végig a hatvanas éveket, és még a Beatlesszel is képes volt versenyre kelni a lemezeladásokban, noha végig megmaradtak valamiféle kívülálló, viccesen egzotikus zenekarnak, amelyet kortól függetlenül lehetett szeretni. Alpert és Moss, maradva az easy listening stílusnál, szerződtették a brazil zongoristát és zenekarvezetőt, Sérgio Mendest, és még más nagy neveit az irányzatnak.

Ekkor, 1966-ban már elhagyták a garázst és átköltöztek Hollywoodba, Charlie Chaplin egykori stúdiójába, ahonnan már igazi birodalmat vezettek. A következő nagy húzásuk is egy olyan zenekar szerződtetése volt, amely sosem tartozott az elismert előadók közé, ellenben óriási tömegek szerették: ez volt a Carpenters, de mielőtt az A&M végképp easy listening kiadóvá vált volna, Moss képes volt váltani: saját bevallása szerint az 1967-es Monterey popfesztiválon döbbent rá – többek között Jimi Hendrix, Janis Joplin, az Animals és a Byrds láttán –, hogy mennyi tehetséges zenekar van, és elszégyellte magát, amiért egyik sincs a kiadójánál. Ez nem sokkal később változott, miután elhozták a volt Byrds-tagok alapította Flying Burrito Brotherst, majd a nyomukban a kiadó egyre több rockzenekart szerződtetett. Alpert addigra szögre akasztotta a trombitáját: 1969-ben megcsömörlött a sikertől, átmenetileg visszavonult, majd évekkel később egy jazzes hatású lemezzel tért vissza.

Addigra már az A&M igazi nagy halnak számított, köszönhetően Carole King Tapestry című albumának, mely 1971 egyik legnagyobb sikere lett, egymás után döntötte meg a különféle listarekordokat, és ezzel az akkor népszerű számos énekes-dalszerző közül a legsikeresebbek közé emelte az addig dalszerzőként ismert Kinget, és mellesleg ez volt az első gyémántlemez, amely női előadó nevéhez fűződött. Mosst viszont sosem kizárólag a lemezeladások mozgatták, az A&M ugyanis kifejezetten olyan kiadó hírében állt, amely segítette az előadók művészi kibontakozását.

Ehhez kapcsolódik a sztori, mely szerint még a korai években szerződtették a countryénekes Waylon Jenningset, akit Alpert azonban inkább a populárisabb műfajok felé terelgetett volna. Jennings viszont maradni akart a countrynál, és amikor kapott a műfaj neves kiadójától egy ajánlatot, Mossék elengedték, noha tudták, nagy karrier előtt áll. Ez a hozzáállás azonban végig segítette a kiadót abban, hogy jó híre legyen a műfajban, és az előadók is szívesen szerződtek hozzájuk:

Az embereket nem lehet arra kényszeríteni, hogy milyen fajta zenét csináljanak

– mondta Moss egy sokat idézett interjúban a New York Timesnak. „A legjobb zenék akkor születnek, amikor azt csinálják, amit akarnak, nem pedig azt, amit mi akarunk, hogy csináljanak.”

Miután az A&M jelentette meg a hetvenes évek több sikerlemezét – köztük Cat Stevens és a Supertramp albumait, valamit az évtized egyik legnagyobb példányszámban elkelt albumát: Peter Frampton Frampton Comes Alive! című dupla koncertlemezét –, Moss újra képes volt váltani, amikor a hetvenes évek végén a brit új hullám felé fordult, melynek több képviselőjét is szerződtette, és amelyek közül a legnagyobb névnek a Police bizonyult. A kiadó azonban nem kötelezte el magát egyetlen stílus mellett, különféle műfajokban is sikerült megtalálniuk a sikert, így náluk volt a nyolcvanas évek egyik legsikeresebb új sztárja, Janet Jackson is.

A sikerek ellenére Moss és Alpert felismerte, hogy a zeneipar változik, és a multinacionális vállalatok kiszorítják a hozzájuk hasonló függetleneket, így eladták a céget 1989-ben a Polygramnak, de vezetőként ott maradtak még a kiadónál, és ezalatt is felfigyeltek olyan, pályájuk elején járó előadókra, mint a Soundgarden vagy Sheryl Crow. Az együttélés az új tulajdonosokkal azonban nem volt zökkenőmentes, végül Alpert és Moss 1993-ban pereskedésig fajuló viták közepette távozott. Még utána is volt egy kis kiadójuk, az Almo Records, ahol olyan új sztárokat juttattak lemezszerződéshez, mint a Garbage, de az ezredfordulóra ez is beolvadt egy nagyobb cégbe, és onnantól a jókora vagyont gyűjtő Moss már inkább csak másik szerelmének, a lóversenynek élt, ő maga is tenyésztett lovakat. De a másik szenvedélyét itt sem tudta meghazudtolni: legsikeresebb versenylovát a Police egyik albumáról nevezte el Zenyattának.

Így már neki sem kellett közvetlenül szembesülnie azzal, hogy a 21. században Moss és társai feleslegessé váltak a második fülükkel és emberközpontú kapitalizmusukkal együtt, az algoritmusok és a közösségi média korában már nincs szükség rájuk.

Úriemberek voltak. Úgy gondolom, hogy rendkívüli sikerük valóban ezekre az emberi tulajdonságokra épült – nem voltak könyörtelen üzletemberek vagy ölj-különben-téged-ölnek meg típusú emberek. A művészek barátai voltak

– emlékezett meg Mossról Sting. A múlt idő félrevezető lehet, mert Herb Alpert – aki egyidős Mosszal – még él.