Van, akin Juliette Binoche istennői lénye sem tud segíteni

A Szerelemmel, szenvedéllyel első képein Juliette Binoche hancúrozik a tengerben. Szerelme öleli és úsztatja Sarát, a hősnőt, ő pedig átadja magát az önfeledt, pihentető, erotikus játszadozásnak.

Úgy érezzük, ötvenévesen úgy kell élvezni az életet, ahogy Sara teszi Claire Denis új filmjében, vagy legalábbis a közvetlen közelében kell lennünk egy ilyen nőnek. Manapság is ritka, hogy egy saját szexualitását bátran megélő, középkorú nő álljon egy film középpontjában, különösen Hollywoodban, ahol talán csak Julianne Moore-nak, Cate Blanchettnek vagy Nicole Kidmannek ajánlanak nagy néha ilyen szerepeket. Az európai művészfilmben szerencsére jobb az arány, Claire Denis utóbbi évekbeli rendezései pedig mintha kifejezetten azzal a céllal készülnének, hogy Binoche istennői lényét mindig új fénytörésben ábrázolják.

A Woody Allen-i hangulatú Jöjj el napfény! meg a lidérces science fictionként elővezetett Csillagok határán után a Binoche-hősnő megint önmagát keresi egy Denis-filmben. Két férfi kavarog a közelében, akik mellett révbe érhetne, de nyughatatlansága és a férfiak csökönyössége, piti játszmái miatt ez nem megy egyszerűen. Az egyikük Jean, az egykori rögbijátékos, korábban nehéz természetűnek mondott, de mára megszelídült csatamén. Nagykamasz fiát Jean anyja neveli, a férfi néhány éve szabadult a börtönből, egyelőre munkát keres. Egyvalakitől kaphatna: Francois-tól, régi barátjától, aki nem mellesleg Sara volt élettársa. Sara most Jeannal él együtt. Takaros szerelmi háromszög bontakozik ki a párizsi háztetők felett.

Ahogy korábbi filmjeiben, Denis ezúttal sem vacakol azzal, hogy elmesélje hősei előtörténetét, felvázolja viszonyaik eddigi alakulását. Miért került börtönbe Jean? Mi lett a volt feleségével? Hogyan ért véget Sara és Francois, és kezdődött el Sara és Jean kapcsolata? Nem tudjuk meg, mert Denis és írótársa, a saját 2018-as regényét adaptáló Christine Angot nem tartják fontosnak elmondani.

Majdnem mindegyik Denis-film olyan, mint egy korábban soha el nem készült Denis-film második része.

A Szép munka idegenlégiós parancsnokát akkor ismerjük meg, amikor egy másik férfi iránt feltámadt, szégyenletesnek megélt szenvedélye miatt már maga mögött hagyta a sivatagot. Sosem tudjuk meg, a Kínzó mindennapok vámpírnője hogyan vált szörnyeteggé, és milyen kapcsolatba került az őt kutató orvossal.

Denis-t e két utóbbi, egymást követő, ezredfordulón készült filmje tette művészfilmes körökben népszerűvé Magyarországon, a Szép munka pedig világszerte is a legnagyobbra tartott munkája (a Sight and Sound tavalyi, sokat elemzett toplistáján a megtisztelő hetedik helyet foglalja el). Ám az idős rendező nem ül a babérjain, sőt, aktívabb, mint valaha. Tavaly két filmjét mutatták be, egyet Berlinben, egyet Cannes-ban. Az első, a Szerelemmel, szenvedéllyel rendezői díjat nyert, a második, az angol nyelven, Margaret Qualley főszereplésével forgatott Stars at Noon nyom nélkül látszik eltűnni a süllyesztőben. Denis-t valószínűleg nem rázza meg különösebben a kudarc, mint ahogy a siker sem térítette le rendezői útjáról.

Merre kanyarog ez az út?

Nehéz egységben látni egy ennyire szerteágazó és gazdag életművet, amelybe a fantasztikus műfajokkal folytatott kísérletek éppen úgy beleférnek, mint a kisrealista párkapcsolati drámák, a hősök múltjában pedig rendre felsejlenek a Franciaország egykori afrikai gyarmatain elkövetett, az egyéniből a történelmi felé mutató bűnök.

A Szerelemmel, szenvedéllyel esetében ez inkább mellékszál: egy-egy jelenetben Sara és Jean is körülményes magyarázkodásra kényszerülnek fehér bőrszínük és társadalmi helyzetük kapcsolatáról (az egyik ilyen epizód vendégszerepére Denis Lilian Thuramot, a világbajnok focistát kérte fel).

Ez a történet azonban nem társadalmi, hanem személyes szinten bonyolódik. Hiába viselnek maszkot a hősök a munkában, a koronavírusról nyíltan nem esik szó (Denis azért rávilágít, mennyire röhejesen néztek ki a fél fülről lelógó vagy az orrunk alá tolt, ilyen módon semmit sem érő maszkok). Sara, Jean és Francois nem a világjárványnak, hanem a saját érzelmeiknek vannak kiszolgáltatva.

Nem számít, hogy ötven körül járnak, ugyanúgy képesek megsértődni, felelőtlenül ígérgetni, és kisszerű érzelmi manipulációba bocsátkozni, mint a kora huszonévesek, és ugyanúgy nem képesek dönteni.

Az érzelmek karambollal fenyegető torlódásának középpontjában Sara áll, aki minden ügyetlensége és esendősége ellenére is rokonszenvesebb a két agresszív férfinál. Juliette Binoche-tól annyira megszoktuk ezeket a bátor, odaadó, finoman rétegzett alakításokat, hogy szinte fel sem tűnik, mennyire kevesen tudnak ennyire hétköznapi és hiteles, ugyanakkor magnetikus erejű, femme fatale-nak is beillő hősnőket teremteni a vásznon.

Binoche, illetve a Jeant játszó Vincent Lindon és a Francois-t alakító Grégoire Colin mind a rendező régi alkotótársai, összeszámolni sem könnyű, hány filmet készítettek együtt. Miattuk, és főleg Binoche természetessége miatt egy idő után a Szerelemmel, szenvedéllyel már nem annak a kliséktől sem tartózkodó, kissé elnagyolt szerelmi drámának látszik, ahogyan indul.

Inkább nemzedéki híradásként nézzük. Mit mutatnak magukból egy fontos francia színészgeneráció nagyjai? Hogyan variálja a kommunikációképtelenség és a függetlenségvágy témáját, az egymás mellett elbeszélő hősök sorsát egy harminc éve az európai művészfilm élvonalát képviselő rendező? Milyen letargikus, szomorú-szép dallal fejezi be a filmet Denis filmjeinek házi zenekara, a Tindersticks? A Szerelemmel, szenvedéllyel jelentős filmnek semmiképp sem mondható, otthonosnak annál inkább.

Szerelemmel, szenvedéllyel (Avec amour et acharnement), 2022, 116 perc. 24.hu: 7/10.