Miért volt hálás Tina Turner a budapestieknek?

A szerdán 83 évesen elhunyt Tina Turner azon kevés világsztár közé tartozott, aki nemcsak hogy fellépett a vasfüggöny mögé rejtett Budapesten, de többször visszatért a magyar fővárosba, ráadásul a sikerei csúcsán is koncertezett nálunk. Hiszen jöttek azért nagy nevek a Kádár-korszakban is, Elton Johntól Santanáig, de a többségük már túl volt a legsikeresebb időszakán, vagy éppen egy kisebb-nagyobb hullámvölgy tette lehetővé, hogy olcsóbban el lehetett hozni egy szocialista országba is. Tina Turner azonban a legsikeresebb évtizedében háromszor is eljött, bár ebből az első még pont a nagy szóló sikerei előtti időkre esett – viszont ennek köszönhető, hogy később, világsztárként sem felejtette el a budapesti fogadtatást.

Pedig Tina Turner kezdetben nem sok figyelmet kapott a magyar médiában: hiába szerepelt az Ike & Tina Turner duó tagjaként már a hatvanas évek közepe óta a slágerlisták élén, a hazai sajtóban leginkább amiatt emlegetik, hogy mely hazai sztárra gyakorolt hatást az énekesnő aktuális műsora a Neotontól Zalatnay Saroltáig, de miután Tina önállósította magát, egyre többször emlegették idehaza is. Tardos Péter már 1978-ban arról számolt be a zeneipar európai csúcseseményéről, a MIDEM-ről készült tudósításában, hogy tárgyalások folynak Turnerrel egy budapesti fellépésről. Ez abban az évben még nem valósult meg, de a magyar tévénézők legalább már láthatták Ike és Tina egy korábbi, párizsi fellépésének felvételét, egy albumának indiai kiadása pedig a hazai lemezboltokban is kapható volt.

A következő évben viszont már megvalósulni látszott a budapesti koncert: ne feledjük, ebben az időszakban Tina Turner neve teljesen eltűnt a listákról, lemezei gyakorlatilag visszhangtalanul jelentek meg, az énekesnő már betöltötte a negyvenet, mégis folyamatosan koncertezett. Ez volt a nagyon kevés pénzből gazdálkodó magyar koncertszervezők szerencséje, ugyanis meg tudták fizetni a műsorát. „Az év legrangosabb rockzenei eseményének ígérkezik: Tina Turner augusztus 24-25-én a Kisstadionban koncertezik” – írta 1979. július 10-én az Esti Hírlap, és az érdeklődés tényleg nagy volt, a többi lap is hasonló várakozással harangozta be a koncertet, a Tolna Megyei Népújságban társasutazást is hirdettek a koncertre, míg a Magyar Ifjúság interjút is közölt az énekesnővel, akit egy londoni fellépésén után csípett el a kor neves hazai lemezlovasa, Éliás Gyula. A nyúlfarknyi interjúban valami okból Tina aktuális albuma, a Rough (magyarul nyers, durva stb.) címét következetesen Károgónak fordították, viszont az énekesnő így köszönt el a végén: „Viszontlátásra nyáron, Budapesten”. Kár, hogy mire a hetilap nyomdába került, addigra már kiderült: Tina Turner dátumegyeztetési nehézségek miatt lemondta a budapesti fellépést.

Három évvel később aztán szupersztárok érkezését harangozta be a Pesti Műsor, melyben először Schmitt Pál, aki akkor épp a Népstadion és Intézményei főigazgatója volt, arról beszélt, tárgyalnak a Rolling Stones és az AC/DC fellépéséről is (ezekből akkor semmi nem lett), illetve a nem sokkal korábban átadott Budapest Sportcsarnokba várják többek között Tina Turnert. A koncertet aztán 1982 őszén hivatalosan is bejelentették: december 4-én (a Budapesten rendezett női kézilabda-vb szünnapján) most már tényleg jön az énekesnő a BS-be. Sőt, mindjárt két koncertet is adott: egyet délután fél ötkor, egyet este kilenckor. A beszámolók szerint akadtak üres széksorok, amiért a cikkírók a jegyárakat hibáztatták, ám a koncertről felsőfokon számoltak be:

Tina Turner énekel, táncol, játszik és ami a leglényegesebb: sugárzik. Egyszerűen rákényszeríti akaratát azokra, akik a széksorokban ülnek. Amit egyre rövidülő ruhában művel, mind káprázatos. Légkört teremt önmaga körül. Nálunk mostanában könnyedén neveznek valakit egyéniségnek, személyiségnek. Milyen rangot érdemel akkor az amerikai énekesnő?

– tette fel a kérdést Molnár Károly az Új Tükörben, míg Riskó Géza így összegzett az Esti Hírlapban:

Lassan nagymamakorba érkezik, de még mindig szédületesen táncol, énekel, elképzelni is nehéz, miként bírja energiával, hanggal, honnan a kondíciója ehhez az oly sokszor nyers stílushoz. Természetesen elénekelte valamennyi világslágerét, és meghódította a közönséget. Pedig nem bájolgó, kedveskedő előadó, ritkán látni mosolyt az arcán, de ahogy énekel, az egyenesen fantasztikus.

Volt azért meglepő hangvételű beszámoló is, méghozzá a Magyar Ifjúságban, Mola György tollából: „Lássuk csak, nem, nem engedi szabadon, fogva tartja szerepe, amit már vagy húsz éve alakít. Minimális leplében igyekszik most is szexisnek tűnni. Sajnos, már csak ordináréságra futja erejéből. Sajnos, látszik, hogy nem húszéves, igaz, a négy X, és az öt gyerek egyáltalán nem. Amivel végül is csatát nyer, az kedvessége, s műsorának az a profizmusa, amelyhez hasonlót hazai rockkoncerten talán sosem láttunk.”

Schmitt Pál pedig később elárulta egy interjúban, hogy „a show-ért 22 ezer dollárt fizettünk, 100 ezer forintért erősítőberendezést béreltünk az Omegától, 150 ezer elment reklámra, rendezőgárdát kellett fizetnünk.”

Ne feledjük, ez még az az időszak volt, amikor Tina Turner gyakorlatilag nosztalgiaműsorral járta a világot, pedig ekkorra már pont elkészült a Ball of Confusion című egykori Temptations-sláger feldolgozása a British Electric Foundation által, melyben Tina Turner énekelt. A brit elektronikus zenészek (a Heaven 17 illetve azelőtt a Human League tagjai) produkciója váratlanul új lendületet adott Tinának, aki aztán elénekelt még egy modern hangzású B.E.F.-feldolgozást, a Let’s Stay Togethert, amely újra keresetté tette az énekesnőt, és megkezdődött legsikeresebb időszaka.

Jöhetett a Private Dancer album, amely a megasikerekben bővelkedő kor egyik kiemelkedően sikeres lemeze lett, és joggal hihették a magyar rajongók, hogy Tina Turnert még egyszer már nem lehet elhozni Budapestre. 1985 márciusában azonban büszkén számolt be a sajtó róla, hogy „három, éppen a csúcson lévő világsztár is fellép: a Kajagoogoo és a Dire Straits együttesek, valamint Tina Turner.” Az énekesnő akkor már szupersztár volt, aki „több mint 50 tagú műszaki személyzettel, sok tonnányi felszereléssel, saját konyhával és szakáccsal indult az év elején európai turnéjára”.

A magyar lapok büszkén számoltak be arról, hogy mindennek ellenére mégis eljött hozzánk: „Budapest »megvett«, amikor két éve, a számomra oly nehéz években akkora lelkesedéssel fogadott” – idézte Tinát a Magyar Hírlap, és azt már a lap állapította meg, hogy „első esetben koncertezett nálunk olyan sztár, aki éppen most van a pályája csúcsán.”

Tina Turner újra tomboló sikert aratott a beszámolók tanúsága szerint, de Riskó Géza – aki az első sorokban az egyik legismertebb, de meg nem nevezett magyar rocksztárral találkozott – beszámolójába már némi aggodalom is vegyült:

A csodálatos Tina, a rock-blues műfaj talán legmarkánsabb képviselője meghódította a Budapest Sportcsarnok közönségét. A jelenlévők azon meditáltak: vajon láthatjuk-e őt még valaha nálunk? S ha igen, vajon akkor is csúcson lesz-e? Mert ezt a hajtást igazán nehéz bírni. Úgy hallottam az 50. életévéhez közeledő énekesnő 30 nap alatt 27 koncertet ad … Az újságíró csak azt kérdezheti: meddig lehet mindezt bírni?!

A választ aztán megkapta, ugyanis elég sokáig. Az ötven felé közelítő énekesnő továbbra is a kor legnagyobb popsztárjai között maradt, rendületlenül turnézott, sőt újra eljött Budapestre is. Igaz, 1990 nyarán újra a Rolling Stones tartotta izgalomban a magyar popsajtót azzal, hogy megint nem jött Budapestre, David Bowie és Tina Turner viszont igent mondott, ők két nap különbséggel koncerteztek szeptemberben az MTK stadionjában. Míg azonban az először Budapestre látogató Bowie-ra csak fél ház volt kíváncsi, Tina már régi ismerőse volt a magyar közönségnek, és újra megtöltötte a lelátókat. Az akkor ötvenéves énekesnő koncertjéről született beszámolók ismét csak szenzációs estéről számolnak be, Payer Imre pedig így próbálta megfejteni a magyar sajtóban a leggyakrabban csak „rocknagymamának” titulált Tina Turner titkát a Népszabadságban:

Különösen nagy szerencséje Tinának a magyarokkal, hogy tetszik a férfiaknak, és a nők is mintegy barátnőjüknek tartják. Előbbiek a »szexis«, a »vad« Tinát látják benne, utóbbiak pedig a saját erejéből is boldogulni tudó, emancipált nőt.

Hogy a ‘85-ös vagy a ‘90-es koncert aratott-e nagyobb sikert, azt nehéz lenne már kideríteni, mindenesetre tényleg kétszer is láthatta a hazai közönség a csúcson lévő énekesnőt. Ő aztán még egyszer eljött, hat évvel később: ekkor már a Népstadionba. Lehet, hogy már túlzás volt ilyen nagy helyszínbe vinni a koncertet, mert a beszámolók szerint csak félig telt meg a legnagyobb magyar aréna. A magánrepülővél érkező, az országban összesen öt órát sem töltő Tina Turner ezúttal már megosztotta a kritikusokat is:

Valahogy Tina korábbi látogatásai idején emberközelibb volt. Amikor először, 1983-ban, talpra állása után alig egy-két évvel még »csak« kirobbanó erejű, bombahangú énekesnő volt. Ez a közelség minden újabb alkalommal fogyott, mára egy csillogó-villogó, gigantikus show része lett. Igaz, van ő akkora előadóművész, hogy nem nyomja teljesen agyon a díszlet, a fényorgia, de talán mégis jobban lehetett őt szeretni, amikor a színpadon csak rá kellett figyelni

– írta Göbölyös N. László a Kurírban, ám a későbbi SZDSZ-elnök, Retkes Attila más véleményen volt:

A koncert néhány perc alatt bizonyította: Tina Turner nagyon is érdekes. A harmadvirágzását élő, ötvennyolc éves sztár nem akar másnak látszani, mint ami valójában, s ez a show-biznisz világában ritka erény

– írta a Magyar Hírlapban.

De „gyönyörűséges (sz)extázis”-ról, „rockvarázs”-ról írt a Fejér Megyei Hírlap is, a Nógrád Megyei Hírlap pedig így búcsúzott a koncerttől: „Marad harmincezer néző, meg a remény, hogy nem ez volt az utolsó találkozás. Mert nekünk sem kell másik hős.”

Több találkozás azonban már nem volt. Bár Tina Turner még a hetvenedik születésnapját is egy nagyszabású, világ körüli turnéval ünnepelte, de akkor már csak Bécsig jutott. Búcsúturné is lett ez egyben, az énekesnő utolsó éveiben már több betegséggel küzdött, szó sem lehetett további koncertekről. Így aztán úgy emlékezhetünk rá, mint aki akkor is eljött Budapestre, amikor bárhol máshol tárt karokkal várták volna.