A tökéletesen 2022-es sorozat, ahol még a teljesen lehetetlen karaktereknek is drukkolunk

Visszatérő sirám a szórakoztatóiparban így a 21. század derekán, hogy nehéz már igazán újat alkotni, és ez igaz a prémium tévésorozatok mezőnyére is. Régóta nincsenek igazi újítások, minden utat kitapostak már – jót ettől még nyilván lehet csinálni, meglepőt és újszerűt már kevésbé. Ezért is üdvözlendő minden olyan kísérlet, amely meg tudja lepni a nézőt, a médiát pedig minimum fejvakarásra készteti. A Barry pont ilyen. A felületes szemlélő számára nem sokban különbözik egy átlagos vígjáték-sorozattól: alig félórás epizódokból áll, a fontosabb karakterek egytől egyik elnagyoltak és humoreszkbe illők, a sorozat társalkotója és főszereplője pedig a Saturday Night Live-ban is megfordult komikus, Bill Hader. Ahogy a Guardian írja, még a Barry sztorija is egy fiókban maradt SNL-szkeccshez illik inkább, semmint egy díjakkal elismert sorozathoz: egy bérgyilkos rájön, hogy színész szeretne lenni, és ezzel párhuzamosan jó útra akar térni.

És mégis, a Barry nem vígjáték, még akkor sem, ha tényleg nagyon vicces. Sokkal inkább egy antihős-dráma, egy sorstragédia, amely olyan kérdésekre keresi a választ, hogy jóvá tehetjük-e a bűneinket, pláne azon az áron, hogy a saját normalitásunk érdekében másoknak ártunk? A Barryben – a vígjátékokkal ellentétben – mindennek, de tényleg mindennek következménye van: bár a sorozat műfajának meghatározásában talán a fekete komédiával járunk a legközelebb az igazsághoz, ám az erőszak ezeknél általában csak humoros eszköz, vagy éppen a cselekmény szempontjából van jelentősége, a karakterfejlődésre (ha van olyan egyáltalán) nincs különösebb hatással. A Barry szereplőire viszont nagyon is, hiszen ez legalább annyira karakterközpontú dráma, mint vígjáték. Éppen ezért voltak (például a már idézett Guardian-cikk is), akik – különösen még az első évad után – dramedynek titulálták a Barryt, de ezt a megnevezést annyira kisajátították már a súlytalan, sehová sem tartó sorozatok, amelyek tét nélküli poénkodásba csomagoltak drámai elemeket, hogy ez a zsáner itt nem tűnik helyénvalónak.

Főleg nem, ha megnézzük a Barry későbbi évadait: már a második is valami egészen nehezen meghatározható elegy volt, de mit mondjuk akkor az idén megjelent harmadik évadra, amelyben ezeket a szkeccsbe illő, papírmasé karaktereket az alkotók betették egy mosógépbe, össze-vissza rázták őket, hogy aztán a végére egyre sötétebb helyekre jussanak?

Ezzel egyidejűleg a Barry egyre inkább elveszíti vígjáték jellegét: hiába lehet még mindig sokat nevetni rajta, egyre mélyebbre juttatja a szereplőit, és ezek a figurák, akiken eleinte csak szórakoztunk, egyre többször váltanak ki másfajta érzéseket a nézőből.

Hogy ez kicsit zavarosan hangzik? Lehet. De a Barry tényleg ilyen: észrevétlenül ment át egy kicsit tarantinós/coenes alapszituációból olyan karakterdrámába, hogy lépten-nyomon a Breaking Badet emlegetik vele kapcsolatban. Bill Hader és Eric Berg sorozata tehát az elmúlt évek egyik legváratlanabb sikersztorija a műfajban, és abszolút megérdemelten. Főleg, hogy a forgatókönyv és a műfaji merészség mellett még számos erénye van a sorozatnak. Először is tényleg vicces, mondom ezt olyan nézőként, akinek általában nincs türelme a viccesnek szánt sorozatokhoz és filmekhez. Másodszor tele van jobbnál jobb színészi alakításokkal: Haderrel kell kezdeni, aki meggyőzően alakítja a háborús veterán, minimális érzelmi intelligenciával rendelkező rontópált, Barry Berkmant, aki minden lépésével pont a céljai ellenkezőjét éri el, és egyre nagyobb bajba keveri magát és a hozzá közel állókat is. A harmadik évadra pedig már egyértelműen drámai antihős, aki ráadásul már nem is annyira központi figura, mint eleinte.

És itt lépnek elő a többiek: Barry manipulatív rossz szelleme, Fuches szerepében az örök karakterszínész Stephen Root, akire a legtöbben még mindig a Hivatali patkányok ütődött Miltonjaként emlékeznek, ezúttal végre egy főszerepben látható, és szokás szerint tökéletes benne. A veterán szitkomszínész, Henry Winkler ugyancsak brillírozik a Hollywoodból kibukott, önimádó színésztréner, Gene Cousineau szerepében; és az eddig kevéssé ismert Sarah Goldberg is emlékezetes mint önző és traumatizált wannabe színésznő. De talán a legnagyobb felfedezés Anthony Carrigan, a pályát tévesztett, meleg csecsen gengszter szerepében, akit eredetileg hamar eltettek volna láb alól az alkotók, Carrigan teljesítménye azonban elgondolkodtatta őket, és végül a főszereplők közé léptették elő.

Aztán még nem beszéltünk arról, hogy ezekbe a félórás epizódokba olyan akciójelenetek is beleférnek, amilyeneket tényleg csak sok százmillió dolláros költségvetésű filmekben látni – azzal a különbséggel, hogy az alkotók még ezeknél is ragaszkodnak a minimalista, statikus kameramunkához. Ez utóbbi azonban semmit nem von le az olyan zseniálisan felvett jelenetek értékéből, mint például a motokrosszos üldözés a harmadik évadban. A Barry legtöbbet emlegetett epizódja, a második évad ronny/lilly című része pedig tényleg ott van a sorozattörténelem legbizarrabb, legemlékezetesebb epizódjai között, és itt most nyugodtan gondoljunk például a Pine Barrensre a Maffiózókból (amikor Paulie és Chris egy orosz maffiózót keresve eltévedtek a hóban), csak még annál is sokkal öntörvényűbb és szürreálisabb. Konkrétan az utolsó pillanatig reménykedik a néző, hogy nyilván csak Barry rémálma az egész, de nem, a Barry valósága lesz olyan, amibe egy „megvadult monguzként” harcoló, vérfagyasztó kislány ugyanúgy belefér, mint egy tragikomikus és egyszerre brutális drogériai leszámolás.

De a Barry talán legnagyobb bravúrja tényleg az, ahogy elmossa a határokat műfajok között, és nemcsak úgy, hogy követhetetlenül ugrál a komikus és a tragikus végletek között, hanem érdekeltté tesz bennünket olyan karakterek sorsában, akikről nyilvánvaló, hogy a valóságban nem léteznek.

Hát hogyan hihetnénk el egy pillanatig is, hogy van egy csecsen gengszter, akinek az a neve, hogy NoHo Hank, és amúgy is angolul beszél a többi csecsennel?

Mégis muszáj izgulni érte, hogy élve keveredjen ki a bolíviai és a burmai maffiával folytatott harcaiból. És nem ő az egyetlen ilyen.

Nagy a verseny, ha azt a sorozatot keressük, amely leginkább kifejezi a korunkat, amiben élünk. Ebből ugye a franchise sorozatok kapásból kiesnek, a Netflix pedig láthatóan a gazdasági egyenlőtlenségekben vélte megtalálni ezt, legalábbis a világszerte legnagyobbat taroló sorozatai, mint A nagy pénzrablás vagy a Squid Game alapötleteit is erre húzták fel – kár, hogy e sorozatoknak láthatóan nincs semmi egyéb mondanivalójuk. De nem sikerült ebből a szempontból az Apple TV+ kísérlete sem, hiába vitték be a The Morning Show-ba egyszerre a metoo-t és alig egy év elteltével a koronavírust is, nem ezen múlik a zeitgeist. Az azonban mégis tisztán érezhető néhány HBO-s sorozatban: az Utódlás sérült, cinikus és mohó milliárdosainak családi belháborúja már sokkal inkább megidézi a 2020-as évek korszellemét, és a szórakoztatóipar tűpontos karikatúráját bemutató Irma Vep a történelem végét jelző hangvétele is telitalálat. De talán mindennél jobban illik ehhez a szörnyű 2020-as évtizedhez a Barry: nem is azért, mert egyébként ez is találóan ábrázolja a showbiznisz mai problémáit, hanem mert semmivel nem tudunk annyira együtt érezni, mint hogy Barry bármit tesz, minden egyre rosszabb és rosszabb lesz; hiába kapálózik és próbál kikeveredni a pácból, minden egyes lépésével csak tovább ront a helyzeten, és pontosan tudjuk, hogy ha esetleg véletlenül meg is oldódik egy probléma, azonnal kettő másik jön a helyébe. Ezt nyújtja a Barry, és eddig olyan tökéletesen sikerült is megvalósítania ezt, hogy

kezdhetünk izgulni a már készülő negyedik évad miatt, mert félő, hogy ezt csak elrontani tudják majd.

Barry, 3. évad, 8 rész, 2022, HBO Max. 24.hu: 9/10