Léteznek „gyermekrabló” hangyák

Rabszolgatartók

A rabszolgatartó fajok rászorulnak más hangyafajok segítségére, mégis saját kolóniát tartanak fenn. A rabszolgatartók egy-egy rablás során a rabszolgahangyák bábjait hordják haza a fészkükbe, ahol azok kikelve az új fészekkel éreznek azonosságot. Amikor a bábból kibújik a fiatal hangya, az új fészek szagát ismeri fel, az vésődik bele a tudatába. Ez kicsit olyan, mint amikor az oszmán sereg gyerekeket rabolt, hogy belőlük hűséges harcosokat neveljen.

Amíg az emberiség történetében a rabszolgákat saját fajtársak közül kényszerrel toborozták, addig a hangyák más fajoktól szerzik a segítőket. A beszerzés, valamint a kényszer alkalmazása náluk teljesen más mechanizmusok révén történik. A rabszolgatartó fajok némelyike végletes módon alkalmazkodott ehhez az életmódhoz. A hazánkban is élő amazonhangya (Polyergus rufescens) teljesen rá van utalva a segédhangyák jelenlétére. A saját utódait képtelen gondozni, sőt a kifejezetten harcra termett, sarló alakú rágói miatt a dolgozó önállóan még táplálkozni sem tud, így rabszolgafajok hiányában rövidesen el is pusztul.

Az amazonhangya királynője mindjárt a nászrepülés után a földre ereszkedik, leveti szárnyait, és egy alkalmas rabszolgafaj (hazánkban ezek a kis vöröshangyák közé tartozó Formica rufibaris, Formica cunicularia és Formica fusca) fészke után kezd kutatni. Miután sikerült egy alkalmas fészket találnia, könnyedén behatol, és megöli annak a királynőjét. A hatalomátvétel ezzel lényegében meg is történt. A behatolást és a királynő meggyilkolását kifinomult feromonális eszközei és félelmetes sarlószerű rágói segítik.

A királynőjétől megfosztott Formica-kolónia összes dolgozója ezek után az új királynő által lerakott petéket gondozza. Hamarosan eljön az a pillanat, amikor a kikelő amazonhangya-dolgozók – amelyek kizárólag a fészek védelmében és rabló hadjáratokban vesznek részt, és ezzel lényegében a katonák funkcióját végzik – létszámfölénybe kerülnek a rabszolgaként tartott vöröshangyákkal szemben. A létszámfölény kialakulásának két oka van. Egyrészt a Polyergus királynő petéiből – amelyeket a rabszolgafaj dolgozói, akár a saját testvéreiket, lelkesen gondoznak – sok amazonhangya kel ki. A másik ok, hogy idővel a vöröshangyák dolgozói kiöregszenek, és utánpótlás híján létszámuk egyre csökken. A megoldás tehát: új dolgozókat kell szerezni, különben az amazonhangyák kolóniája életképtelenné válik. A Polyergus dolgozók rövidesen elkezdenek alkalmas Formica-kolónia után kutatni. A felderítők, miután ráakadtak egy kirabolható fészekre, feromonnyomokat hagyva maguk után hazasietnek, majd ezt a nyomot követve újabb és újabb felderítők jelennek meg a kiszemelt fészek körül. A védők is egyre izgatottabbak lesznek, hiszen a Polyergus felderítők egyre növekvő jelenlétét érzékelik. Majd egy meleg nyári nap végén, késő délután elindul a hadjárat. Ezernél is több rablóhangya kel útra a kiszimatolt kolónia felé. A felderítők feromonnyomait követik. A támadás hirtelen történik, és egyszerre hatalmas mennyiségű Polyergus dolgozó özönlik a védőkre, majd rajokban hatolnak a fészek kamráiba, hogy onnan bábokat orozzanak el.

Az amazonhangyák az evolúció során igen hatékony lerohanásos stratégiát és ehhez nagyon kifinomult kémiai hadviselést fejlesztettek ki. Bár az összes dolgozó és a királynő is félelmetes, sarlószerű rágókkal van felfegyverezve, és ezekkel egy pillanat alatt képes ártalmatlanná tenni a rá támadó vöröshangyákat, ezt a halálos fegyvert mégis csak nagy ritkán kell alkalmaznia. Megnövekedett Dufour-mirigye ugyanis nagy mennyiségű pánikferomont termel, ami olyan mértékben képes összezavarni a megtámadott fészek dolgozóit, hogy azok olykor egymást támadják ahelyett, hogy bolyukat összehangoltan védenék a behatolóktól. Ezzel a kémiai fegyverrel a rabszolgatartók a védőket leghatékonyabb képességüktől, a szervezett védekezéstől fosztják meg.

A fészküket féltő dolgozók teljesen összezavartan szaladgálnak fel és alá, egészen addig, amíg a rablóhangyák egyszerűen ki nem sétálnak a bábokkal a fészekből. Ha egy-két Formica dolgozó fel is ismeri, mi történik valójában, és harcba száll a fészek védelmében, a megtámadott amazonhangya erős, sarlószerű rágóival másodpercek alatt végez bármelyikükkel, majd ismét felvéve a bábot, folytatja útját. Az egész rablás nagyjából fél óráig tart, a végén már egy egész hadoszlop halad hazafelé a megszerzett zsákmánnyal. Amikor hazaérnek, társaik már várják őket. Átveszik a bábokat, és innentől a gondozás teendői már rájuk, a rabszolgahangyákra hárul. A bábbőrből kibúvó új generáció – amelynek tagjai meglehet, hogy egy másik, közel rokon vöröshangyafajhoz tartoznak – a körülöttük serénykedő fészektagokat saját fajtársként ismerik fel, és ez már életük végéig így is marad. A végletesen kifinomult rablótechnikájuknak és kémiai eszközeiknek köszönhetően egy rajtaütés során mindössze néhány vöröshangya dolgozó vész csak oda. Így a rabszolgahangya-fészek teljesen működőképes marad, és akár néhány héten belül lehet jönni a következő szállítmányért. Az amazonhangyák ezzel nemcsak a saját testi épségükre vigyáznak, hanem a rabszolgahangya-forrásaikat sem merítik ki végletesen. Ez hatalmas evolúciós előnyt jelent az olyan, kevésbé specializált rabszolgatartó hangyákkal szemben, mint a hazánkban ugyancsak gyakori vérvörös rablóhangya (Formica sanguinea). Ez utóbbi faj is hasonló rabló hadjáratokban szerzi be a szükséges segédhangya-utánpótlást, de hiányzik az a képessége, hogy pánikhatást kiváltó feromonfelhőjével teljesen összezavarja a megtámadott kolónia tagjait, így csak saját erejére és létszámfölényére számíthat. Ezért egy-egy ilyen rajtaütés során dolgozók százai pusztulnak el mindkét oldalon, mire sikerül behatolni a kiszemelt fészekbe. A vérvörös rabló hangyák egy-egy sikeres rajtaütésért komoly árat fizetnek. Egyrészt a rablóhadjárat során dolgozóik sokaságát veszítik el, ezeket a szorgoskodó társakat pedig pótolni kell, másrészt a szinte teljes mértékben kiirtott rabszolgahangya-kolóniáknak hosszú időbe telik, mire annyira megerősödnek, hogy újból érdemes legyen kirabolni azokat. A rablóhangya-kolónia növekedésével párhuzamosan a kirabolható rabszolgahangya-fészkek mennyisége egyre fogy, és számukra a rabszolgahangyák utánpótlása egyre nehezebb feladattá válik.

A tolvajhangyák

Az Európában széles körben elterjedt tolvajhangya (Solenopsis fugax) is kémiai álcázást használ, amikor egy másik hangyafaj fészkébe hatol, hogy azután onnan lárvákat és bábokat szerezzen, de nem rabszolgák százait neveli fel belőlük – mint azt az amazonhangya esetében láthattuk, hogy azután a saját kolóniáját erősítse –; a begyűjtött zsákmány ez esetben táplálékul szolgál. A tolvajhangya dolgozói kifejezetten gyakorlott árkászok. Először is a saját fészektől több föld alatti alagutat ásnak a célig, majd, ha valamelyik alagút sikeresen beletorkollik egy kamrába, az ott munkálkodó dolgozók visszaszaladnak a saját fészkeikhez további fészektársakat verbuválni. A kis sereg kémiai álcázás leple alatt beözönlik a megtámadott fészekbe, onnan lárvákat, bábokat rabol el, amelyeket később el is fogyaszt. A méregmirigy váladéka (nevezzük lopakodó feromonnak) egy időre teljesen összezavarja a megtámadott fészek dolgozóit, időt adva a betolakodóknak a fosztogatásra. A kicsiny tolvajhangyák ennek segítségével sikeresen át tudják küzdeni magukat sokkal nagyobb termetű védők hadán is, hosszú hatású lopakodó feromonjaik ugyanis elhomályosítják azok észlelését. A tolvajhangya-dolgozók a rajtaütés végeztével visszahúzódnak saját fészkükbe, majd gyorsan el is falazzák magukat, nehogy a lóvá tett áldozatok utánuk eredhessenek. Itt azután biztonságban tengetik mindennapjaikat egészen addig, amíg újra meg nem éheznek.

Csősz Sándor: A földi idegenek – A hangyák világa

Athenaeum, 2019